Hód-Mező-Vásárhely, 1885. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1885-02-08 / 6. szám
XV-ik évfolyam 1885. 6-ik szán. Vasárnap, február 8-án, r ir.'iinr~n-irii i r.Tír«.n-rn — Előfizetési díj: Tidihrt postám és helyben égési évre 4 frt, félévre * frtnegyedévre 1 frt. Megjen, mindent atirnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, 111. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet” közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 3 kr. kétszerinél 4 kr., a többszörinél 8 kr. Bélyegdij minden beigtatár után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit sor dija 16 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 1 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő- A csatlakozás. E mű napon lesz megtartva — ha legalább száz tag fog megjelenni — a gazdasági egyletnek azon közgyűlése, amely hivatva lesz elhatározni: csatlakozik-e az iparegylethez, vagy nem. Szerintem a csatlakozás kiszámíthatatlan nagy haszonnal járna, de csak abban az esetben, ha az mind a két fél részéről egyhangúlag történnék. Mert csak ez esetben volna elérhető a testvéries összetartás s a törekvés terén az egy irányú öszhangzatos buzgóság, s ez oly tekintélyes és tehetséges nagy erővé növekednék, hogy mind a gazdálkodás, mind az ipar terén a kívánt haladást kétségtelenül biztosítaná. A gazdálkodás és ipar, oly szoros összefüggésben vannak egymással, hogy azok külön külön fejlődése és erősödése egymás nélkül lehetetlenség. A gazda jó eszközök nélkül sokat izzad, keveset arat; az iparos a szegény gazdák közt megéhezik. Az ipar teszi lehetővé a gazdálkodás jövedelmezőségét, és a sikerteljes gazdálkodás nyújt fejlődést az iparnak, jólétet az iparosnak is. Egymásnak segítői ők, egymás nélkül nem élhetnek. A művelt országok történelméből látjuk, hogy e kettő mindig egymást támogatva, együtt fejlődött. Ott pedig, ahol iparos nincs, mert élni nem tud, kénytelen a gazdálkodó maga iparos is lenni; de az igazi iparosok nélkül csak kínlódik, haladni nem bír; az ilyen helyen pedig iparos azért nincs, mert a fejletlen gazdálkodás nem képes eltartani. Valóban, ahol fejlett gazdálkodást látunk, bizton tudhatjuk, hogy ott az ipar is fejlett, s a hol jólétnek örvendő iparosokat szemláltu tlásolatopan ki.Ne szintetudjük, hogy ott a gazdálkodás is bőven jutalmazó. Ha már a gazdálkodás és ipar, ily elválaszthatta, szoros összefüggésben vannak egymással: miért ne tarthatnának annak emberei is igy össze? Annyival is inkább, mert mennél jobban ismerik egymás kívánalmait, annál pontosabban betölthetik azokat, kölcsönösen segítvén s boldogítván egymást. Az igaz, hogy e két külön ág, külön iskólát kíván, de e kétféle tanuláshoz szükséges két tanterem nem állhat-e egy fedél alatt, s nem élhet-e egy pénztárból? Vagy egy ugyanazon tanterem nem elégséges-e mind a kettőnek ? Vagy ha mind a kettő mind a kettőt tudja, vétkezik-e? Hiszen a gazdának az iparhoz annyit okvetlen kell értenie, hogy azt czéljaihoz megítélni s kihasználni tudja; s viszont az iparos, ha a gazdálkodásból legalább anynyit nem ért, hogy czikkeit ahhoz alkalmazva készíteni képes legyen: boldogulhat-e? Az is igaz, hogy ha a két egylet külön-külön is teljes erejében volna, a csatlakozásra a vágy egyikünkben is aligha feltámadt volna, mert külön-külön is lehet mind a kettő egymásnak természetes s hathatós támogatója, de jelen viszonyaink közt a kölcsönös vonzalom alapján való csatlakozást én, mind a kettőre s a közösre, kiszámíthatatlan nagy haszon és áldással járónak tartom. De ismételve mondom, csak azon esetben, ha a csatlakozás mind a két részről egyhangú szavazattal s egyértelmű akarattal történik Ellenkező esetben, ha a két félnek minden egyes tagja, eszményi szeretetben s az ebből származó vonzalommal teljes egyetértésben egymással élni nem tudna, ha a csatlakozás csupán erőltetés útján csekély többség által létesülhetne, akkor részemről a csatlakozás áldásaiban annyira nem hiszek, hogyha együtt volnának is külön választanám! Mert míg az összetartó kis test egyetértés által nagyra női, addig a szivódó nagy test elpusztul! Csatlakozzunk! de csak ha mindnyájan akarjuk. Ha nem mindnyájan, akkor maradjon el a csatlakozás! graskóczy Lajos: ’Nőipar-tanműhelyek városunkban. Jágócsi Péterffy József miniszteri biztos úrnak bizonyára nagyot dobbanna a szive örömében, ha jelen közleményünk czime szemébe tűnnék. Nőipar-tanműhelyek Vásárhelyen?! Ez csodával határos! Hiszen bejárta ő az egész országot, hogy terjessze a nőipar-tanműhelyeket, magyarázgassa azoknak czélját, fontosságát, felállításának szükségességét s az ez által elérhető nemzetgazdasági előnyöket; előadta mindenütt, ahol csak megfordult, hogy a nőipar-tanműhely nem egyéb, mint oly telep, melyen felnőtt leányok vagy akár asszonyok a nők keresetképességében a tisztességes szerzés mesterségében bizonyos rendszer szerint taníttatnak, hanem bizony az erélyes és buzgó min. biztos urnák minden rábeszélő képessége, meggyőző érvei mellett is, az országnak alig néhány nagyobb városában állíttatott fel a nőipartanműhely. Nálunk szintén járt Jágócsi Péterffy úr és szóba hozta a nőipartanműhely feállítását. Mi magunk is felbuzdultunk az eszme életrevalóságán s lapunkban hozzászólottunk a dologhoz. De ennél aztán tudtunkkal nem történt egyéb városunkban a nőipar-tanműhely felállítása érdekében. Minő alapon írjuk tehát jelen czikkünk fölébe azt a czimet? kérdezhetik olvasóink. Az alap megvan , tudomásunk szerint ugyanis nőipar-tanműhely vagy varró iskola több van városunkban, melyekbe az intézet igazgatónői alig győzik befogadni a jelentkezőket. Azonban, nehogy tévedésben legyen a közönség ezen nőipar-tanműhelyek felől, sietünk kijelenteni, hogy « várpintban fennálló ezer’ Helyet talánt "sem téveszthetők össze azon intézetekkel, melyeknek elterjesztése érdekében Jágócsi Péterffy úr országszerte oly nagy buzgalmat fejtett ki; ezek tulajdonképen csak egyszerű varró műhelyek, de amelyeknél már az is figyelemre méltó, hogy munkásnői legnagyobb részben olyan leányokból állanak, kik ezelőtt szolgálóknak vagy pesztráknak állottak, de előnyösebbnek tartván magukra nézve a szolgálatnál az ilyen varróhelyekre való járást, többé cselédek lenni nem akarnak. Különösen felszaporodtak ezen varróhelyekben a leányok új év óta. Már a 14 éves leány nem áll be többé pesztrának, hanem varróleánynak képezi ki magát, az idősebb leányokat nem csábítja többé a jó bér, aljas dolog már nekik szolgálónak lenni s mennek varró leányoknak a varró iskolákba, ahol pedig egynek-egynek csak 2 frt 50 kv. fizetést — s más egyebet semmit sem — adnak havonként. Nincs tehát megoldva városunkban ezen varróiskolák fennállásával és rohamos szaporodásával a Jágócsi Péterffy úr által felkarolt nőipartanműhelyek kérdése, melyekről az állíttatik, hogy nemzetgazdasági tekintetben kiválóan előnyösek, s egyáltalában nem is érdemelnék meg ezen varróiskolák, hogy a sajtó terén foglalkozzunk velük, ha mélyebben nem néznék az okokat, amelyek folytán azok városunkban elterjedést vettek és ha következtetést nem vonnánk azokból, épen a nemzetgazdaság és a közmorál hátrányára. Ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk is azon szempontot, hogy cselédnek még nagy bér mellett is évről évre kevesebb leány áll el s e miatt mindig több-több család lesz kénytelen a cselédet nélkülözni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak a kérdésnek a megoldását, hogy miféle körülmények segítik elő városunkban a varró iskolák elterjedését? Mi csak lélekszámra nézve vagyunk nagy város, de iparunk, kereskedelmünk nincs, fogyasztó közönségünk nem képes annyi megrendelést adni a varró műhelyeknek, hogy azok nagy mennyiségben foglalkoztassanak munkásnőket, a megélhetési mód még sokkal könnyebb nálunk s a munkás kéz nem olyan fölösleges, hogy sokan más kereset hiányában, kénytelenségből keressék föl a varró iskolákat, a cselédtartó közönség pedig elég nagy számú arra, hogy minden cseléd szolgálatra találjon, a cselédbér sokkal több, mint az az összeg, mit a varró iskolákban a varró leányoknak fizetnek, ezeknél fogva városunkban egyáltalában nem előnyös nemzetgazdasági tekintetben, ha a legalsóbb néposztály nem cselédnek, hanem varró leánynak adja leánygyermekeit. Szerintünk tehát nem lehet egyéb oka a varróiskolák elterjedésének, csupán az, hogy városunkban a fényűzés s a dologkerülés, mely az utóbbi évtizedekben különösen nagy mérvet öltött , alsó néposztályunknál erősen befészkelte magát. S ez a körülmény már nemcsak nemzetgazdászati tekintetben veszélyes, hanem egyenesen a közerkölcsiség alapját ingatja meg. Mert azon varrólányok, kik a jó szolgálatot megvetik s könnyű életmódot, czifra öltözetet kívánnak, mert 50 kr. havibér mellett nem kereshetnek becsületes után annyit, hogy e vágyaikat kielégíthessék s ez azt mutatja, hogy a varróiskolába való járás csak takaróul szolgál erkölcstelen életük folytatására. És ez már igen komoly dolog, melybe a hatóságnak is kötelessége beletekinteni. Az utóbbi évtized alatt sokat romlottak cselédeink. Országszerte hangzott a panasz e miatt. Nemcsak a közönség, hanem a sajtó is sűrűn felszólalt a cselédügy nyomorúsága miatt. A helyi sajtó úgyszólván az unalomig hajtotta a dolgot. Hanem azért orvoslás nem volt, a cselédek mindig roszabbakká lettek. Alkalmuk a roszaságra elegendő volt. A 70-es években elkezdődtek a leselédbálak s a rendőrhatóság megengedte a cselédek kicsapongását. Ma már kifognak a cselédek a rendőrségen is, a közönségen is. Más városokban nagy gondot fordít a hatóság a cselédekre. Az utóbbi időben nálunk is mutatkozott e tekintetben némi buzgalom a rendőrhatóság részéről, hanem most már mit csináljon a varrólányokkal ? Szolgálatra enyszeríteni senkit sem lehet. Azt meg épen sem tilthatja meg a rendőrség sem, hogy a teár ne járjanak vafiOi^i.^iJ.t.»— t*.*.— — i t—• joan annak, hogy mit csinálnak hát voltaképen a varróleányok a varróhelyeken, milyen életet folytatnak s a 2 frt 50 kr hau keresményből hogyan futja ki a koszt meg a szép ruha, s megtudhatja, hogyan terjed nálunk a prostitutio. Jelen felszólalásunknak czélja épen az volt, hogy felhívjuk rendőrségünk figyelmét a városunkban levő varróleányokra. 11 Egészségügy. Az egészségápolás szüksége, és akadályai a vidéken. (Folytatás.) II. Általánosan ismeretes dolog, hogy az egésségügyi teendők két csoportban osztoznak: szükségesek oly intézkedések, melyek a megbetegedéseket bizonyos mértékben megelőzik és olyanok, melyek a betegeknek lehetőleg kedvező arányban meggyógyulásáról gondoskodnak, úgy tűnhetnek fel, hogy az első csoportba tartozó teendők egyedül az államot illetik, az utóbbiak pedig tisztán magánügyet képeznek az orvosok és patienseik közt. Hogy ez téves felfogás volna, egy kis gondolkozás után mindenki beláthatja: a betegségek keletkezésének oka sokszor a házon belül, a családban van, hova az állam rendelkező hatalma el nem ér s viszont a betegségből meggyógyulásnak sok embernél olyan akadályai vannak (pl. a szegénység), melyeket csak külső segítség háríthat el: az állam hatalma vagy mások jótékonysága. Hogy e két tényező mily bámulatos haszonnal működhetik, igen szépen megtanulhatjuk Fodor J. tanár urnak „a közegességügy Angliában“ czimü munkájából s kit lelkesedése, emberszerető lelke a jótékonysági eszmék iránt vonz, olvassa el Maxime du Camp czikkeit a párisi kórházakról s az „assistance publique“-ról, melyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg a Revue des deux Mondesban. Bár minél többen olvasnák s merítenének buzgóságot és igyekezetét az enyhítőt nyomoznak e gyönyörű képeiből, s az emberesen szép és gyakorlatilag hasznos állami intézmények ama nagyszerű példáiból! Hanem mi nem vagyunk angolok s viszont nincsenek arra évenkint kiadható millióink, hogy egy assistance publiquet tartsunk fen. És ha volnának is, nem oly dolgok ezek, melyekben minták után haladva, vagy egyes nagyszerű elhatározások, intézkedések által sikert arathatnánk. Ismerni kell minden ízében azon népet, melynek baján segíteni akarunk s felkeresni azon viszonyokat, melyeken legelőször kell változtatni. Népfajok, országok, egyes vidékek, a különböző osztályok mind külön tanulmányt kívánnak e tekintetben ; az emberek ily külön csoportjaiban különbözők a megbetegedés és halálozás okai, tehát különbözők lesznek a sikerhez vezető utak, az egésségügyi téren teendők is. Azt, mit a megbetegedések egyes eseteivel foglalkozó orvosnak nem szabad soha elfelejteni: az illető egyénhez alkalmazását minden eljárásnak, nem szabad kihagyni tervéből a közegességügy munkájának sem s azért mert pl. valaki az ország nagy városát ismeri s annak egésségügyi kormányzatát érti, nem követelheti, hogy a vidék, a falu hasonló ügyeiben épen oly csalhatatlannak tekintsék. Ha nem csalódom, ez a gondolat, melyet én megcáfolhatatlannak hiszek, nem részesült még elég figyelemben a hygienével szakszerüleg foglalkozó tudósoknál. De ez természetesnek látszik. Az illetők nagy városokban, vagy legalább városokban élvén, az ottani nyomorúságok tanulmányozása első s legközvetlenebb feladatuk s vizsgálataikhoz példákért csak azokhoz fordulhatnak. Ez az oka, hogy az egésségtan s az egésségügyi rendtartás főleg azon kérdésekre nézve tett igen nagy haladást, melyek a kis városokat és falvakat épen nem érdeklik: ilyen a csatornázás, vízvezetés, közélelmezés stb kérdése. Úgy tetszik nekem, mintha nem csak a tudomány vizsgálódásai, hanem az állam rendelkezései is nagyon megfeledkeznének a (talán igen is boldognak vélt) vidék érdekeiről, szükségeiről s mintha a közérdeklődés, talán tájékozatlanságból, igaztalanságot követne el akkor, mikor egyedül a nagy városok nyomorúságait, hiányait és szükségleteit látja meg. Pedig hiszen több ember lakik a kis városokban és falukban, mint a fővárosban, s az ország mindennemű érdekét jobban veszélyezteti az, ha a vidék pusztul vagy nyomo—o¡ ‘-1-- «■- -----‘6' ‹- -OJ -1—■í vel történik. És hogy valamely országban hogy áll az egésség ügye, hogy a lakosok életét mennyi veszedelem fenyegeti, azt sem a főváros, hanem a vidék állapota mutatja meg. Bizonyos az, hogy a vad népek sok olyan betegséget nem ismernek, mely a mivelt népek közt gyakori. A betegségek földrajzi elterjedésének vizsgálata, azon hatás megismerése, melyet a környezet gyakorol az ember némely betegségeinek gyakoriságára, igen élesen rajzolt s tanulságos képeket állított az ily általános kérdések iránt érdeklődő orvosok elébe, így például ma már tisztán látjuk azon hatást, melyet a civilisatio tett az emberek tüdejére és szemére, a sátorok alatt élő, költözködő népek, az eszkimók stb. nem igen ismerik a tüdővészt s a miveletlen népek szemének sokkal, igen sokkal élesebb látása van, mint a mienknek. Minél távolabb jutott valamely embercsoport az eredeti természetes állapottól, minél bonyolultabb, terhesebb és mesterségesebb életviszonyok közt él, annál többet kell tűrni, annál több kényszerűséghez kell hozzá szokni a test egyes szerveinek s minél kevésbé ura magának valamely egyén, annál hamarabb mutatkozik rajta ennek hatása, annál inkább ki van téve a megbetegegedésnek. Íme, ebből látszik a civilisatio hatása az ember egésségére és egyszersmind a különbség, az életviszonyokban gyökeredző s nem csekély különbség a nagy városok és a faluk lakosainak egésségi állapota között. Ha összehasonlítunk pl. egy fővárosi alsóbb rendű irodai hivatalnokot és egy alföldi csikóst, — állítsuk őket egymás mellé s nézzük amannak petyhüdt izomzatát, halvány bőrét, görnyedt hátgerinczét, rövidlátó szemeit, emennek barna piros bőrét, hatalmas izmait, nyílt, felemelt arczát s éles szemeit, a különbség valóban igen nagy. Ezért irigyli a városi ember a falusit, s ezért tartják a falusi lakosok egésségi állapotát sokkal jobbnak, mint amilyen az valóban. De hát valóban olyan egésséges világ a falusi s igazán csak oly kevés gondot és aggodalmat érdemel az a gondolkozók és intézkedők részéről ? Könnyű volna néhány statistikai adatot öszszekapkodnom, melyek azt bizonyítják, hogy pusztulunk (vagyis őszintébben szólva: igen lassan szaporodunk), hogy tehát a magyar faj, nagy szaporasága mellett is, némely káros körülmények hatása alatt számbeli elmaradásra van kárhoztatva.