Hód-Mező-Vásárhely, 1885. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1885-02-08 / 6. szám

XV-ik évfolyam 1885. 6-ik szán. Vasárnap, február 8-án, r ir.'iinr~n-irii i r.Tír«.n-rn — Előfizetési díj: Tidihrt postám és helyben égési­ évre 4 frt, félévre * frt­­negyedévre 1 frt. Megje­n, minden­t a­t­i­r­n­a­p reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­zek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, 111. tized 828. sz. a. küldendők.­­­ KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.­m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet” közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 3 kr. kétszerinél 4 kr., a többszörinél 8 kr. Bélyegdij minden beigtatár után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit sor dija 16 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 1 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő- A csatlakozás. E mű­ napon lesz megtartva — h­a legalább száz tag fog megjelenni — a gazdasági egyletnek azon közgyűlése, a­mely hivatva lesz elhatározni: csatlakozik-e az iparegylethez, vagy nem. Szerintem a csatlakozás kiszámítha­tatlan nagy haszonnal járna, de csak abban az esetben, ha az mind a két fél részéről egyhangúlag történnék. Mert csak ez eset­ben volna elérhető a testvéries összetartás s a törekvés terén az egy irányú öszhang­­zatos buzgóság, s ez oly tekintélyes és tehetséges nagy erővé növekednék, hogy mind a gazdálkodás, mind az ipar terén a kívánt haladást kétségtelenül biztosítaná. A gazdálkodás és ipar, oly szoros összefüggésben vannak egymással, hogy azok külön külön fejlődése és erősödése egymás nélkül lehetetlenség. A gazda jó eszközök nélkül sokat izzad, keveset arat; az iparos a szegény gazdák közt megéhe­zik. Az ipar teszi lehetővé a gazdálkodás jövedelmezőségét, és a sikerteljes gazdálko­dás nyújt fejlődést az iparnak, jólétet az iparosnak is. Egymásnak segítői ők, egy­más nélkül nem élhetnek. A művelt orszá­gok történelméből látjuk, hogy e kettő mindig egymást támogatva, együtt fejlő­dött. Ott pedig, a­hol iparos nincs, mert élni nem tud, kénytelen a gazdálkodó maga iparos is lenni; de az igazi iparosok­ nél­kül csak kínlódik, haladni nem bír; az ilyen helyen pedig iparos azért nincs, mert a fejletlen gazdálkodás nem képes eltar­tani. Valóban, a­hol fejlett gazdálkodást látunk, bizton tudhatjuk, hogy ott az ipar is fejlett, s a hol jólétnek örvendő iparo­sokat szemláltu­ t­l­á­solatopan­ k­­i­.N­e szintetud­­jük, hogy ott a gazdálkodás is bőven ju­talmazó. Ha már a gazdálkodás és ipar, ily el­választhatta, szoros összefüggésben vannak egymással: miért ne tarthatnának annak emberei is igy össze? Annyival is inkább, mert mennél jobban ismerik egymás kívá­nalmait, annál pontosabban betölthetik azo­kat, kölcsönösen segítvén s boldogítván egy­mást. Az igaz, hogy e két külön ág, külön is­kólát kíván, de e kétféle tanuláshoz szükséges két tanterem nem állhat-e egy fedél alatt, s nem élhet-e egy pénztárból? Vagy egy ugyanazon tanterem nem elég­séges-e mind a kettőnek ? Vagy ha mind a kettő mind a kettőt tudja, vétkezik-e? Hi­szen a gazdának az iparhoz annyit okvet­len kell értenie, hogy azt czéljaihoz meg­ítélni s kihasználni tudja; s viszont az iparos, ha a gazdálkodásból legalább any­­nyit nem ért, hogy czikkeit ahhoz alkal­mazva készíteni képes legyen: boldogul­hat-e? Az is igaz, hogy ha a két egylet kü­­lön-külön is teljes erejében volna, a csat­lakozásra a vágy egyikünkben is aligha feltámadt volna, mert külön-külön is lehet mind a kettő egymásnak természetes s hat­hatós támogatója, de jelen viszonyaink közt a kölcsönös vonzalom alapján való csatla­kozást én, mind a kettőre s a közösre, ki­számíthatatlan nagy haszon és áldással járónak tartom. De ismételve mondom, csak azon eset­ben, ha a csatlakozás mind a két részről egyhangú szavazattal s egyértelmű akarat­tal történik Ellenkező esetben, ha a két félnek minden egyes tagja, eszményi szeretetben s az ebből származó vonzalommal teljes egyetértésben egymással élni nem tudna, ha a csatlakozás csupán erőltetés útján csekély többség által létesülhetne, akkor részemről a csatlakozás áldásaiban annyira nem hiszek, hogy­­ha együtt volnának is külön választanám! Mert míg az összetartó kis test egyetértés által nagyra női, addig a szivódó nagy test elpusztul! Csatlakozzunk! de csak ha mindnyá­jan akarjuk. Ha nem mindnyájan, akkor maradjon el a csatlakozás! graskóczy Lajos: ’Nőipar-tanműhelyek városunkban. Jágócsi Péterffy József miniszteri biztos úr­nak bizonyára nagyot dobbanna a szive örömében, ha jelen közleményünk czime szemébe tűnnék. Nőipar-tanműh­elyek Vásárhelyen?! Ez cso­dával határos! Hiszen bejárta ő az egész országot, hogy terjessze a nőipar-tanműhelyeket, magya­­rázgassa azoknak czélját, fontosságát, felállításának szükségességét s az ez által elérhető nemzetgaz­dasági előnyöket; előadta mindenütt, a­hol csak megfordult, hogy a nőipar-tanműhely nem egyéb, mint oly telep, melyen felnőtt leányok­ vagy akár asszonyok a nők keresetképességében a tisztessé­ges szerzés mesterségében bizonyos rendszer sze­rint taníttatnak, hanem bizony az erélyes és buzgó min. biztos urnák minden rábeszélő képessége, meggyőző érvei mellett is, az országnak alig né­hány nagyobb városában állíttatott fel a nőipar­­tanműhely. Nálunk szintén járt Jágócsi Péterffy úr és szóba hozta a nőipartanműhely feállítását. Mi magunk is felbuzdultunk az eszme életrevalósá­gán s lapunkban hozzá­szólottunk a dologhoz. De ennél aztán tudtunkkal nem történt egyéb városunkban a nőipar-tanműhely felállítása ér­dekében. Minő alapon írjuk tehát jelen czikkünk fö­lébe azt a czimet? kérdezhetik olvasóink. Az alap meg­van , tudomásunk szerint ugyan­is nőipar-tanműhely vagy varró iskola több van városunkban, melyekbe az intézet igazgatónői alig győzik befogadni a jelentkezőket. Azonban, nehogy tévedésben legyen a kö­zönség ezen nőipar-tanmű­helyek felől, sietünk kijelenteni, hogy « vár­pi­ntban fennálló ezer’ Helyet talán­t "sem téveszthetők össze azon inté­zetekkel, melyeknek elterjesztése érdekében Já­gócsi Péterffy úr országszerte oly nagy buzgalmat fejtett ki; ezek tulajdonképen csak egyszerű varró műhelyek, de a­melyeknél már az is figyelemre méltó, hogy munkásnői legnagyobb részben olyan leányokból állanak, kik ezelőtt szolgálóknak vagy pesztráknak állottak, de előnyösebbnek tartván magukra nézve a szolgálatnál az ilyen varróhe­­lyekre való járást, többé cselédek lenni nem akarnak. Különösen felszaporodtak ezen varróhelyek­ben a leányok új év óta. Már a 14 éves le­­ány nem áll be többé pesztrának, hanem varró­leánynak képezi ki magát, az idősebb leányokat nem csábítja többé a jó bér, aljas dolog már nekik szolgálónak lenni s mennek varró leányok­nak a varró iskolákba, a­hol pedig egynek-egynek csak 2 frt 50 kv. fizetést — s más egyebet sem­mit sem — adnak havonként. Nincs tehát megoldva városunkban ezen varróiskolák fennállásával és rohamos szaporodá­sával a Jágócsi Péterffy úr által felkarolt nőipar­­tanműhelyek kérdése, melyekről az állíttatik, hogy nemzetgazdasági tekintetben kiválóan előnyösek, s egyáltalában nem is érdemelnék meg ezen var­róiskolák, hogy a sajtó terén foglalkozzunk velük, ha mélyebben nem néznék az okokat, a­melyek folytán azok városunkban elterjedést vettek és ha következtetést nem vonnánk azokból, épen a nemzetgazdaság és a közmorál hátrányára. Ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk is azon szempontot, hogy cselédnek még nagy bér mellett is évről évre kevesebb leány áll el s e miatt mindig több-több család lesz kénytelen a cselédet nélkülözni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak a kérdésnek a megoldását, hogy mi­féle körülmények segítik elő városunkban a varró iskolák elterjedését? Mi csak lélekszámra nézve vagyunk nagy város, de iparunk, kereskedelmünk nincs, fo­gyasztó közönségünk nem képes annyi megren­delést adni a varró műhelyeknek, hogy azok nagy mennyiségben foglalkoztassanak munkásnőket, a megélhetési mód még sokkal könnyebb nálunk s a munkás kéz nem olyan fölösleges, hogy sokan más kereset hiányában, kénytelenségből keressék föl a varró iskolákat, a cselédtartó közönség pedig elég nagy számú arra, hogy minden cseléd szol­gálatra találjon, a cselédbér sokkal több, mint az az összeg, mit a varró iskolákban a varró leá­nyoknak fizetnek, ezeknél fogva városunkban egy­általában nem előnyös nemzetgazdasági tekintet­ben, ha a legalsóbb néposztály nem cselédnek, hanem varró leánynak adja leánygyermekeit. Szerintünk tehát nem lehet egyéb oka a varróiskolák elterjedésének, csupán az, hogy vá­rosunkban a fényűzés s a dologkerülés, mely az utóbbi évtizedekben különösen nagy mérvet öl­tött , alsó néposztályunknál erősen befészkelte magát. S ez a körülmény már nemcsak nemzet­­gazdászati tekintetben veszélyes, hanem egyene­sen a közerkölcsiség alapját ingatja meg. Mert azon varrólányok, kik a jó szolgálatot megvetik s könnyű életmódot, czifra öltözetet kívánnak, m­ert 50 kr. havibér mellett nem kereshetnek be­csületes után annyit, hogy e vágyaikat kielégít­hessék s ez azt mutatja, hogy a varróiskolába való járás csak takaróul szolgál erkölcstelen éle­tük folytatására. És ez már igen komoly dolog, melybe a hatóságnak is kötelessége bele­tekin­teni. Az utóbbi évtized alatt sokat romlottak cse­lédeink. Országszerte hangzott a panasz e miatt. Nemcsak a közönség, hanem a sajtó is sűrűn felszólalt a cselédügy nyomorúsága miatt. A helyi sajtó úgy­szólván az unalomig hajtotta a dolgot. Hanem azért orvoslás nem volt, a cselédek min­dig roszabbakká lettek. Alkalmuk a roszaságra elegendő volt. A 70-es években elkezdődtek a leselédbálak s a rendőrhatóság megengedte a cse­lédek kicsapongását. Ma már kifognak a cselédek a rendőrségen is, a közönségen is. Más városokban nagy gon­dot fordít a hatóság a cselédekre. Az utóbbi idő­ben nálunk is mutatkozott e tekintetben némi buzgalom a rendőrhatóság részéről, hanem most már mit csináljon a varrólányokkal ? Szolgálatra enyszeríteni senkit sem lehet. Azt meg épen sem tilthatja meg a rendőrség sem, hogy a teá­­r­­ ne járjanak vafiOi^i.^iJ.t.»— t*.*.— — i­ t—• joan annak, hogy mit csinálnak hát volta­­képen a varróleányok a varróhelyeken, milyen életet folytatnak s a 2 frt 50 kr hau keresmény­ből hogyan futja ki a koszt meg a szép ruha, s megtudhatja, hogyan terjed nálunk a prostitutio. Jelen felszólalásunknak czélja épen az volt, hogy felhívjuk rendőrségünk figyelmét a váro­sunkban levő varróleányokra. 1­1 Egészségügy. Az egészség­­ápolás szüksége, és akadályai a vidéken. (Folytatás.) II. Általánosan ismeretes dolog, hogy az egésségügyi teendők két csoportban osztoznak: szükségesek oly intézkedések, melyek a megbe­tegedéseket bizonyos mértékben megelőzik és olyanok, melyek a betegeknek lehetőleg kedvező arányban meggyógyulásáról gondoskodnak, úgy tűnhetnek fel, hogy az első csoportba tartozó te­endők egyedül az államot illetik, az utóbbiak pe­dig tisztán magán­ügyet képeznek az orvosok és patienseik közt. Hogy ez téves felfogás volna, egy kis gondolkozás után mindenki beláthatja: a be­tegségek keletkezésének oka sokszor a házon be­lül, a családban van, hova az állam rendelkező hatalma el nem ér s viszont a betegségből meg­gyógyulásnak sok embernél olyan akadályai van­nak (pl. a szegénység), melyeket csak külső se­gítség háríthat el: az állam hatalma vagy mások jótékonysága. Hogy e két tényező mily bámulatos haszonnal működhetik, igen szépen megtanulhat­juk Fodor J. tanár urnak „a közegességügy Ang­liában“ czimü munkájából s kit lelkesedése, em­berszerető lelke a jótékonysági eszmék iránt vonz, olvassa el Maxime du Camp czikkeit a párisi kórházakról s az „assistance publique“-ról, melyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg a Revue des deux Mondesban. Bár minél többen olvasnák s merítenének buzgóságot és igyekezetét az enyhí­tőt nyomoznak e gyönyörű képeiből, s az embe­resen szép és gyakorlatilag hasznos állami intéz­mények ama nagyszerű példáiból! Hanem mi nem vagyunk angolok s viszont nincsenek arra évenkint kiadható millióink, hogy egy assistance publiquet tartsunk fen. És ha vol­nának is, nem oly dolgok ezek, melyekben min­ták után haladva, vagy egyes nagyszerű elhatá­rozások, intézkedések által sikert arathatnánk. Ismerni kell minden ízében azon népet, melynek baján segíteni akarunk s felkeresni azon viszo­­nyokat, melyeken legelőször kell változtatni. Nép­fajok, országok, egyes vidékek, a különböző osz­tályok mind külön tanulmányt kívánnak e tekin­tetben ; az emberek ily külön csoportjaiban kü­­lönbözők a megbetegedés és halálozás okai, tehát különbözők lesznek a sikerhez vezető utak, az egésségügyi téren teendők is. Azt, mit a megbe­tegedések egyes eseteivel foglalkozó orvosnak nem szabad soha elfelejteni: az illető egyénhez alkal­mazását minden eljárásnak, nem szabad kihagyni tervéből a közegességügy munkájának sem s azért mert pl. valaki az ország nagy városát ismeri s annak egésségügyi kormányzatát érti, nem köve­telheti, hogy a vidék, a falu hasonló ügyeiben épen oly csalhatatlannak tekintsék. Ha nem csa­lódom, ez a gondolat, melyet én megc­áfolhatat­­lannak hiszek, nem részesült még elég figyelem­ben a hygienével szakszerüleg foglalkozó tudósok­nál. De ez természetesnek látszik. Az illetők nagy városokban, vagy legalább városokban élvén, az ottani nyomorúságok tanulmányozása első s leg­közvetlenebb feladatuk s vizsgálataikhoz példákért csak azokhoz fordulhatnak. Ez az oka, hogy az egésségtan s az egésségügyi rendtartás főleg azon kérdésekre nézve tett igen nagy haladást, melyek a kis városokat és falvakat épen nem érdeklik: ilyen a csatornázás, vízvezetés, közélelmezés stb kérdése. Úgy tetszik nekem, mintha nem csak a tudomány vizsgálódásai, hanem az állam rendel­kezései is nagyon megfeledkeznének a (talán igen is boldognak vélt) vidék érdekeiről, szükségeiről s mintha a közérdeklődés, talán tájékozatlanság­ból, igaztalanságot követne el akkor, mikor egye­dül a nagy városok nyomorúságait, hiányait és szükségleteit látja meg. Pedig hiszen több ember lakik a kis városokban és falukban, mint a fő­városban, s az ország mindennemű érdekét jobban veszélyezteti az, ha a vidék pusztul vagy nyomo­—­o¡ ‘-1-- «■- -----‘6­' ‹- -OJ -1—■í vel történik. És hogy valamely országban hogy áll az egésség ügye, hogy a lakosok életét mennyi veszedelem fenyegeti, azt sem a főváros, hanem a vidék állapota mutatja meg. Bizonyos az, hogy a vad népek sok olyan betegséget nem ismernek, mely a mivelt népek közt gyakori. A betegségek földrajzi elterjedésé­nek vizsgálata, azon hatás megismerése, melyet a környezet gyakorol az ember némely betegsé­geinek gyakoriságára, igen élesen rajzolt s tanul­ságos képeket állított az ily általános kérdések iránt érdeklődő orvosok elébe, így például ma már tisztán látjuk azon hatást, melyet a civilisatio tett az emberek tüdejére és szemére, a sátorok alatt élő, költözködő népek, az eszkimók stb. nem igen ismerik a tüdővészt s a miveletlen népek szemének sokkal, igen sokkal élesebb látása van, mint a mienknek. Minél távolabb jutott valamely ember­csoport az eredeti természetes állapottól, minél bonyolultabb, terhesebb és mesterségesebb élet­viszonyok közt él, annál többet kell tűrni, annál több kényszerűséghez kell hozzá szokni a test egyes szerveinek s minél kevésbé ura magá­nak valamely egyén, annál hamarabb mutatkozik rajta ennek hatása, annál inkább ki van téve a megbetegegedésnek. Íme, ebből látszik a civilisatio hatása az ember egésségére és egyszersmind a különbség, az életviszonyokban gyökeredző s nem csekély különbség a nagy városok és a faluk la­kosainak egésségi állapota között. Ha összehason­lítunk pl. egy fővárosi alsóbb rendű irodai hiva­talnokot és egy alföldi csikóst, — állítsuk őket egymás mellé s nézzük amannak petyhüdt izom­­zatát, halvány bőrét, görnyedt hátgerinczét, rövid­látó szemeit, emennek barna piros bőrét, hatal­mas izmait, nyílt, felemelt ar­czát s éles szemeit, a különbség valóban igen nagy. Ezért irigyli a városi ember a falusit, s ezért tartják a falusi la­kosok egésségi állapotát sokkal jobbnak, mint a­milyen az valóban. De hát valóban olyan egésséges világ a falusi s igazán csak oly kevés gondot és­­ ag­godalmat érdemel az a gondolkozók és intézke­­dők részéről ? Könnyű volna néhány statistikai adatot ösz­­szekapkodnom, melyek azt bizonyítják, hogy pusz­tulunk (vagyis őszintébben szólva: igen lassan szaporodunk), hogy tehát a magyar faj, nagy szaporasága mellett is, némely káros körülmények hatása alatt számbeli elmaradásra van kárhoztatva.

Next