Hódmezővásárhely, 1905. július-december (35. évfolyam, 79-156. szám)
1905-07-11 / 83. szám
. S mióta iparunk versenyképes s egy kis bolt sokkal biztosabb és kényelmesebb pozícziót ad, mint egy hivatalocska, azóta senki sem akar hallani sem arról, hogy a tisztes ipar, vagy a kereskedés adjon neki kenyeret. A napszámosgyerek is »úr« akar lenni, ha van módja és tehetsége hozzá, ha nincs. Megindul tudósnak, diplomatulajdonosnak, és lesz belőle dijnok úr, akinek alig van magának is betevő falatja s kész kárhozat neki a családalapítás. Azonban a magunk bűnéért ne okoljuk a gyerekeinket. Míg külföldön iskolákat végzett fiatal emberek mennek iparos és kereskedő pályára: nálunk utolsó mentsvár mind a kettő s csak mumusnak jó, hogy ijesztgessük vele a gyengébben tanuló gyereket s végkép elvegyük a kedvét a gyakorlati pályáktól. Ahogy föntebb is irtuk, ha a gyereknek nem fog az esze, vagy nincs kedve a tanuláshoz, ráijesztünk, hogy az esztendő végén inasnak adjuk s ez által minden mesterség iránt félelmet gerjesztünk benne. S ha a kénytelenség később csakugyan gyakorlati pályára viszi, kedvetlenül megy oda, mert büntetésnek tekinti az inaskodást s a mi felfogásunk szerint az is. Hát ezen a beteges közfelfogáson kell segíteni mentül előbb, mert ha tele lesz az ország proletárral, akkor késő lesz az orvosság. Kormányozzon a koalíczió. A »Pester Lloyd« néhány nappal ezelőtt olyan eszmét vetett fel, mely a legnagyobb mértékben foglalkoztatja a politikai köröket. Czikkében, melyet határozottan a koalíczió köréből számlázottnak jelent ki, azt a propozícziót teszi, vegye át a parlamenti többség a kormányzást. Ezzel közvetlenül összeköttetésbe lép a királylyal és elhárítja az előítéleteket. Ha a kormány végleges átvétele rögtön nem történhetnék meg, mert a katonai programm megállapítása hosszabb időt vesz igénybe, ám álljon a kormányzati ügyek élére egy a többségi pártokból vett és a többségre támaszkodó ügyvezető minisztérium, amely a kompromisszumot elkészítené. Ezzel lehetővé tennék, hogy az ex fixnek vége szakadna, a kvóta parlamentárisán döntetnék el és a kereskedelmi tárgyalásokat is teljesen a törvénynek megfelelően kezelnék. Ha aztán Magyarország a parlamentáris felelős minisztériummal rendelkezik, akkor a katonai téren felmerült differencziák elimminálása könnyebben eshetnék meg. A felvetett eszméhez egy tájékozott politikus a következő megjegyzést tette tudósítójuk előtt : Alig hiszem, hogy aki ezt az eszmét felvetette, tényleg a koalíció szándékait tolmácsolná. Mert az idea nem új, a krízisnek egy előbbi stádiumában szó volt már egy átmeneti Darányi-kormányról. A terv akkor azon hiúsílt meg, hogy Darányiért a szabadelvűpárthoz, tehát az ellenfélhez fordultak támogatásért. A függetlenségi párt, mondották, elvi okoknál fogva a közös hadseregnek újonczokat nem adhat, adjon tehát a szabadeivüpárt. Hozza a nag százötven emberét és biztosítsa a többséget, hogy a függetlenségi párt a politikai szüzességet megőrizhesse. A gondolat valóban mulatságos volt. Mintha így szóltak volt rá. Mi ellenetek akarunk kormányozni, jöjjetek, tegyétek ezt lehetővé. Azt hiszem, nincs a világon parlament, amelyben politikai ellenféltől ilyen politikai szolgálatot kértek volna. De olyan parlamenti testület már egyáltalán nem képzelhető, ahol a politikai ellenfél ilyen kérést teljesített volna. Ebben a tekintetben a helyzet ma sem változott. Átmeneti kormtény, mely ,a koalícióra támaszkodnék, nem igen képzelhető el ma sem. Mert az ügyvezető kormány létjoga csakis az, lehet, hogy az állami szükségleteket biztosítsa. Tehát garantáálni kell a költségvetést, a kvótát, a keresletelmi szerződéseket és a fix nem emelt újonetjutalékot. Miután a koalíczió a passzív rezisztenczia, — értsd a kidaczolás és kicsikarás álláspontján Vau — alig fogja az állami szükségletek elintézésével a kicsikarás leghatásosabb fegyverét kezéből kiadni. A »Pester Lioydi»-ban felvetett eseet tehát nem fest úgy, mintha a koalíczió portáján látott volna napvilágot. Inkább talán egy aggódó hazafias lélek indítványa, mely mögött alig áll valaki. Ha tévednék és tényleg komoly volna a propozíczió, úgy semmi sem áll útjában a megvalósításának, az országra csak haszon háramlik be ide. Kormányozzon a koalíczióben fürkésznék át a történelmet, nem egy példa akadna erre a hősök közül is, így fogadni mernék arra, hogy Lord Robetot alkalomadtán halálos félelembe ejtené egy közönséges macska ... ! Mr. Bridge rémülete tehát a rák láttára, amely álmából riasztotta fel, épen nem nevezhető gyávaságnak. Vére a fejébe talált, idegei összerándultak, a torkából pedig az ijedtség kiáltása tört ki. Úgy ordított, mintha tűz perzselné a lábait, vagy mintha földindulás döntötte volna egy szakadék mélyébe. Ebben a pillanatban vette a kezébe az ügyet a sors rendezője. Mr. Bridge első kiáltásakor ért haza Maridal barátom. Valami rettenetes szerencsétlenséget gyanítva, szempillantás alatt berontott a Bridge úr szobájába. A megrémült yankee akkorra már megértette a jelenet komikus voltát, kiugrott a kádból, lerázta lábáról a rákot ... az előtte álló Maridal pedig hirtelen meg sem értette, miért pirul és mentegetődzik, hálálkodik és szégyenkezik a hatalmas termetű férfi. Ami ezután következett, azt könnyű kitalálni. A rák, amely okozója volt az elmondott jelenetnek, ajtót nyitott Maridal barátomnak az amerikai családhoz. Mr Bridge csakhamar barátságba is fogadta a szellemes francziát, kinek pompás ötletei vidámsággal és örömmel töltötték el a kissé merev társaságot . . . Mikor pedig egy este , az ég sárga, kerek lámpása épen ezüst világosságot sugárzott a ragyogó tengersíkla — miss Eve lelkéből is kipattant a boldogító jes . Maridal barátomnak alkalma nyílott az élet csodálatos fordulatai fölött töprengeni. Egy ostoba rák megszerezte számára azt a boldogságot, amelyet ő saját erejéből sohasem tudott volna elérni. L. C. HÓDMEZŐVÁSÁRHELY Szobrot Jókainak. Alig hablóztuk még fel a borostyánt a legnagyobb gyár elbeszélő sirján, már is feledi a nemz. nagy borostyánosát. Mintha együtt hervad vonta el emléke is a sírok virágaival. Áld, mit torzsalkodások idézik emlékünkbe név a jóságosnak, a politika izgalmai között ki gondol a költő napsugaras, enyhadő világára . Szobrára gyűjtünk, de oly csekély eredménnyel, hogy ez a magyar közönség kegyeletet hálájának mértékéül el nem fogadható. Pedig ő nagy (mit a nagyok között, az ő megbecsülésével nemzetünk géniuszát becsüljék meg, a mely őt dicsőségünkre születte. A magyar nemzet e perezben — fájdalom ! — azon nemzetek közé számítandó, a mely a temetőbe kénytelen zarándokolni, ha a valódi nagyság érdemeinek kíván koszorújával adózni. »Kik a ti nagyjaitok ?« kérdezte tőlünk az irányunkban többnyire elfogultan viselkedő, művelt külföld. Elsoroltuk azokat, akik voltak , utaltunk azoknak — hála a Mindenhatónak — nem épen csekély számára, akik egy van más tekintetben ajelesség, a kiválóság, az érdemes buzgóság bizonyos fokozatáig emelkedtek ! »Azok bizonyára voltak nagyok, ezek lehetnek nagyok — hangzik némi kárörömmel a sürgető szó — de nevezzétek meg az élőt, kit zavaros közéletetek versengésében világnagyságnak ismerhetünk el, aki tündöklő csillagként virgít mostani szürkeségetekben . . .« És akkor bizton, bátran, büszkén neveztük meg Jókai Mórt, ki nagy a legnagyobbak közt , ez idő szerint bizony egyetlen tüneménye volt Magyarország szellemi világának, akinek fejére habozás nélkül illeszthettük nem csupán a jelesség koszorúját, hanem a lángelme koronáját is. Szinte azt himlik, hogy meseszámba menő gondolat, ma már valóban vakmerő játéka a képzeletűnek, hogy még csak nem is olyan régen bőségben voltunk oly nemzeti nagyságoknak, kiket nagyoknak fogadtak el Európa és az egész világ művelt népei. Valóban volt pedig korszaka Magyarországnak, amelybe e gyszerre éltek, együttműködtek, hogy többet ne említsünk, a politikában Széchenyi, Deák, Kossuth ; a költészetben : Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách, Tompa; a regényirodalomában : Eötvös, Jósika, Kemény és Jókai Mór. Jól jegyezzük meg: életük egy-egy szakában egyszerre és együtt állottak előttünk a nemzeti dicsőség napfényétől övezve, oly' tündöklő nagyságok külön-külön és oly mérhetlen érték együttvéve, hogy azon időben, ha közelebb tud férkőzni Európa műveit nemzeteinek szivéhez, nincs nép, mely a szellemi verseny terén elvihette volna a győzelem-pálmát Magyarország elől. Ma pedig, mikor a világ versenytere már hozzáférhetőbb és az erők mérkőzése szabidabb, biztosabb, egyetemesebb, a magyar nemzeti dicsőség ama szemkápráztató világából egyedül Jókai Mór élt közöttünk, úgy maradván a törpe korra, mint a törpék országába tévedett Gulliver. De olyan Gulliver, kinek nem kellett attól rettegnie, hogy oly környezetbe kerülhet valahol, amelyben őt törpének vagy csak kisebbnek is találná az összehasonlítás. Ama nagyok közé tartozott, akiknek hatása túlcsap az irodalomtörténeti kereten. Halhatatlan irodalmi érdeme az, hogy ő alkotta meg a valódi magyar elbeszélő stílust. Míg ő nem írta meg nagyobbszabású regényeit, addig is gazdagodott irodalmunk nagyértékű elbeszélő művekkel, de a regény műfajának közkeletűvé tétele, annak a hangnak megütése, melytől az igazi magyar írók sohasem tértek el többé, ha azt óhajtották, hogy a nemzet őket megértse, megszeresse, az a Jókai érdeme és dicsősége. Jókai Mór tette nélkülözhetővé hazánkban a legmodernebb külföldi elbeszélőket. Mi szükség volt az idősebb Dumasra, Suere és a többiekre, mikor már Jókai Mór szellemének kifogyhatatlan forrása állott a magyar olvasó rendelkezésére ? Hogy a magyar regény stíljét, genijét megalapíthassa és elpusztíthatatlanul meggyökereztesse, sokat, sokfélét és sokaknak kellett szüntelenül alkotnia. Ha kegyeletes kezek oly koszorút helyeznének Jókai Mór ravazatalára, a mely koszorú minden levelén egy-egy remek alkotásának a czime diszlenek aranykással, ez óriás nagyságú koszorú lenne, a mily fényes koszorút hosszúhosszú évsoron keresztül nem fonnak magyar költőnek. Sokan tépdesték Jókai koszorúját, talán ő maga is megtépte a földi élet tévelygései közepette és fme, a ravatalon mégis teljes, mégis örök volt az ő koszorúja. Az ő nagy érdemeinek, nagy alkotásainak emléke legyen őre e hazában, ő maga képviselje gyászbaborult nemzetét tündöklő fénynyel a halhatalanság örök honába ! Koszorúja van, márvány emléke míg nincsen Jókai Mórnak. — Siessünk, hogy azt felállíthassuk nem az ő dicsőségére, aki éreznél halhatatlanabb emléket emelt önmagának, hanem annak bizonyságául, hogy a nemzet méltó volt nagy fiára ! HÍREK. — Védekezés a tüdővész ellen az iskolában. Lukács György dr. kultuszminiszter, aki a népszanatóriumok építésére megindult mozgalom vezetője volt még főispán korában, üdvös rendeletet bocsátott ki most valamennyi tanfelügyelőnek. Utasítja őket, hogy a tüdővész ellen való védekezést vigyék be az isko Julius 11