Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-02-05 / 29. szám
126 ják jelenlétekkel díszesíteni. A templomból nem jött felelet a felhívásra: úgy látszott, azon vitézek, kik a csatatéren csak győzni tanultak, a halált örömest eléje teszik a rabszolgai életnek. Scipio kinyújta kezét, hogy parancsot adjon a végső ostromra, melly Carthago egyetlen és utolsó épületét is romokba döntse római karok által. Ekkor a templomnak egy titkos ajtaja megnyílt. A római csatárok ajkán kevély megelégedés mosolya látszott, midőn egy férfit láttak olajággal kezében ez ajtóból Scipio felé közeledni. Minden szem az ajtóra függött; az elhizott kevélység vak hittel várta, hogy az első után tömegestül fog jöni a carthagoi ember, megalázódva fogadni elrablott szabadságért ellenséges kegyet ... A várakozás önmagát csalta; egyetlen ember jött megtört nyakát római járom alá hajtani, egyeten, és több nem. S ez egy: Hasdrubal volt, a carthagoiak fővezére. A kegyet megnyerte, hóhér nem volt jelen , Rómába kellett értte Scipio diadalmenetében magának Hasdrubálnak eljárnia. „Borulj lábaimhoz, Hasdrubal!“ szólt Scipio kevélyen az érkezetthez, „hadd mutassalak meg e helyzetben a többieknek, kik makacsul a templomban maradtak elzárkózva. “ Hasdrubal a földre borult. Lelke meg nem tört a szégyen miatt; szívverését nem hagyá elakadni a gyávaság. — A hírnök megmutatá e csoportot a templom hajthatlan lelkű védelmezőinek, újólag felhiván őket maguk megadására. „Carthago férfiai halljátok e felhívást, melly meggyaláz , midőn gyáva önmegadásra tartja képeseknek azon embereket , kik honuk romjain csak halni tudnak ?“ Így szólt a templom belsejében vésztársaihoz egy lelkes nő: „válaszoljunk rá , mint kegyetlen ellenünk érdemli, s mint szabad emberhez illik!“ S a nő az istenség oltáránál fáklyát gyújtott; ezer kar követte példáját, s a templom csakhamar égni kezdett kívül és belsejében. Az éjt, mellyen ez történt, eddig csak sok füstü s kevés lángu üszkök világiták meg a körüllévő épületekből. Csakhamar nagyobb fény adott világítást, s a látványtól, mellyet az mutatott, maguk a dúlásban keményült lelkű római csatárok is visszaborzadtak. Aesculap temploma több oldalról égni kezdett; a benlevő carthagoiak a lángok és romok közti halált szívesben ölelék , mint a honpusztító ellen szolgaláncait. Scipio lelke elkomorult , Hasdrubal összeborzadt. Csak egy volt az előbbinek kísérői között, ki kevesebb komorsággal, mint inkább némi elégedés mosolyával, nézte az iszonyú látványt. Egy fiatal római csatár volt ez, Italia Arginum nevű városából. A lángok egyre magasbra emelkedtek a templom tetején, s mind inkább terjedtek belsejében. A carthagoi szabadság utolsó darabja égett porrá. De a templomot környező római népnek nem volt azon élve, hogy a tűzhalállal küzdők közöl a fájdalom vagy kétségbesés egyetlen jajszavát hallja. Egyszerre Scipio neve hangzott az égő templom felöl. A megszólított arra tekintes bámuló kíséretéből senki sem vette észre , hogy a hang, melly a fővezér nevét kiáltá, a zsákmányul térdelő Hasdrubal minden idegeit megrázkódtatta , ki különben nyomasztó helyzete súlyát látszatos megindulás nélkül bírta elviselni. A templom tetején a magasan felnyúló lángok közt állt egy női alak, két karján két kisdedet tartva, s jobb keze villogó éles tőrrel felfegyverkezve. Csudálkozás és borzadály lepte meg a rómaiakat. A nő alakja magasan fölemelkedett, kezeit figyelemre íntőleg kinyujtá, s igy kiálta le átható hangon a római fővezérhez: „Rád, oh római! nem kívánom az istenek átkát, hiszen te harctéren állasz ellenséges földön, de ezen Hasdrubalt, ki hona, annak szentségei iránt, ki irántam és az ő gyermekei iránt áruló jön, őt büntessék meg Carthago boszu-istenei, s te e boszuistenekkel!“ Hasdrubal mint tiprott féreg görnyedezett Scipio lábai előtt; mindnyájan iszonyodva tekintettek rá. „S te Hasdrubal!“ szólt most a nő Hasdrubalhoz, „ki csúfosan fogod diadalmenetét ékesítni annak, kinek most lábainál fekszel, te gonosztevő , te hűtlen, te a férfiak leggyávábbika, égjen lelkeden örökké e máglya tüze, mellyet a carthagoi nők és gyermekek többre becsülnek a rabszolgaságnál , mit te , az egykor nagy Carthago hadvezére , részedül választottál!“... Felvillogott a tér a nő kezében, s gyermekei szíven szúrva rogytak lábaihoz. A nő még egyszer felkarolta , keblére ölelte őket, s velük együtt a lángsírba hanyatlott. „Ki e rendkívüli asszony ?“ kérdezé Scipio , Hasdrubalhoz hajolva. „Az én nőm !“ válaszolt emet, s szégyenében önkénytelen még közelebb hajtotta fejét a porhoz, mint előbb gyávaságában önként tette volt. Scipio lelkében római erő lakott, melly tántoríthatlan szilárdsággal tudott tűrni bajt és veszélyeket, s a szerencsétlenséggel és az üldöző sorssal úgy küzdeni, hogy buktában is diadal kevélysége derítette homlokát. E férfiú meghajolt a magasztos honleányi erény előtt, mellyben Hasdrubal nejében példáját látta, s megvetéssel fordult el a férfiútól, ki még élni tudott, midőn hona meghalt, s ki nyomorult élete hosszabbításáért porban csúszott kegyelemért azon ellenség előtt, kinek gúnyolása közt tudott meghalni gyönge gyermek és gyönge nő. „Marius !“ szólt Scipio azon arginumi fiatal közcsatárhoz, ki kíséretében egyedül látszott mindenek közt kevesb szánakozással lenni a körüle elterjedt rombolás iránt, mint inkább nagy örömbe merülni a felett, hogy hona diadalmas fegyverének sikerült hosszas kitartás után kiküzdenie világi jelentőségű győzelmet. „Marius!“ mondá a hadvezér, s a mélyre sülyedt carthagoi vezérre mutatott: „ez emberi gondviselésedre bízom; add szoros őrizet alá et, mert ünneplendő diadalmenetemnek legelső élő zsákmánya lesz.“ Marius erős érchangon parancsolá Hasdrubalnak, hogy kövesse őt, s eltávozott... Scipio gondolatokba merülve maradt hátra, s kis idő múlva kíséretéhez fordult: „Aranyt, ezüstöt és drágaköveket tömérdek mennyiségben viendünk Rómába az elpusztított dús városból, de élő ember kevés fogja ékesítni diadalmenetünket; a férfi a harcban hullt el római szablyák alatt, az asszonya lángok közt vagy méregpohárban keresett és talált szabadságot, kezünkbe csak kevés szá