Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-04-02 / 75. szám

Budapest, 1850. Kedd, ápril 2. Előfizethetni Budapesten november 15-étől jövő március végéig 4­0 hónapra 4 fr. 30 kr., 1850 ja­nuártól junius végéig félévre 6 for. Postán küldve november 15- étőll jövő junius vé­géig 7 új hónapra 9 fr. 30 kr., 1850 januártól junius végéig fél évre 7 fr. 30 kr., helyben csupán Kozma Vazul nagykereskedésében a nagyhid utcai 671 sz. Takácsy házban , hol egyszersmind gyors közlés végett minden­nemű hirdetések is el­fogadtatnak , miktől Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác, egy háromszor hasá­­bozott sorért négy e­­züst krajcár fizettetik. Vidéken minden cs. k. postahivatal elfogadja az előfizetést,és a díjt bérmentesités nélkül küldi föl, ha a levél borítékán megjegyez­tetik, hogy „hírlap előfizetési díjt“ tartalmaz. ! ! ". E­­gyesszámok ára egy ezüstgaras. (Megjelenik ünnep- s vasárnapokat kivévén mindennap délu­tán. Szerkesztőségi szál­lás: hatvani utcai Hor­­váth-ház, 3-ik eme­letben.) Lassan lassan Lassan , lassan majd eltűnik A föld fehér öltönye . Kizöldült fák s bokrok ágán Megszólam­lik a zene. A zene , mellyel a madár Dicsőíti a napot, Hogy a fákra levelet s a Földre virágot rakott. A folyó zaja kedvesen Vegyül majd dala közé ,­­ Hogy megrepedt a jégtábla , Melly hosszan rabbá tévé. Majd a virág illatot küld Az ég felé kelyhébül, S ez felszálltában mint annak imája megszentesül. A pásztor nyája vigadva Ugrál majd a legelőn , S a munkás ének között szánt Marháival a mezőn. A hoszszan alvó viszhang is Felfogva mind azt, mit hall, Hegyet, völgyet s mezőt betölt Utánozó hangjával. Örüljek én mint régenten , Hogy megérem a tavaszt ? Örülnék , de e gondolat Beam most csak bát áraszt. Mig bájait elgondolom S lantom pöngetni kezdem, A húr egymás után szakad S meg nem énekelhetem. Ő más tavasz az, mellyet én Megénekelni fogok! Szebb jövőd az hazám ! vagy tán Addig hiába várok ?... B....S P. Egy apa. (Beszély ) Néhány évvel ezelőtt színész társaimmal többször ki­jártunk mulatni a Rákosi csárdához. Ha az ember Pestről a kerepesi után kiindul, nem lehet eltéveszteni, csak az orra után menjen, egyenest oda vezeti. Ez nem is csárda tulajdon­képen, hanem félig fogadó, félig szállás, egészben pedig igen ronda épület. Az akkori mogorva és kevés szavú korcsmáros egyáltalában nem volt szives megelőző ember; szeretetre méltó felesége pedig — köztünk maradjon, a papucskormányt kérlelhetlen szigorral gyakorolván — olly durcásan nézett ránk, s olly feleleteket adott, s olly véletlenül látott hozzá, ha valamit a legmélyebb nyájas tisztelettel rendeltünk meg náluk , mintha csak isten nevében kívántuk volna, pedig krétások, roszul lévén faragva, rendesen háromszorozva fo­gott. Ezt csak azért említem, nehogy valaki azon gondolatra vetemedjék, mintha az eszemiszom lett volna e kirándulások főindoka. Oh nem ! . . . Többnyire reggel magunk sütöttük szalonnából, s délben magunk főztük gulyáshúsból állott a la­koma. De úgy hiszem, ennek késeit sok francia szakácsot tartó ur irigyelhetné. — Miért jártunk ide és nem másura, legfőbb oka abban rejlett, mert e hely gyéren látogattatok, s tavával, füzeinek árnyával és mezejével majd­nem egyedül a mi ked­vünkért látszott teremtve lenni. S mi, főkép ha kevesebben voltunk, foglalkozásunk által különben is összeszokván, s mintegy ugyanazon ház tagjaiul tekintvén magunkat, beszél­getés közben néha csak azon vettük észre magunkat, hogy a nap, mellyel szemközt jövünk ki, már Buda mellé bujt, s ideje haza menni. Akkor is a füzek árnyában, a lekaszált fősorok bal­zsamteljes vánkosán heverésztünk, midőn egyik beszédes tár­sunk az itt közlendő beszélyt mondta el.

Next