Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-06-10 / 131. szám
Budapest, 1850. Előfizethetni Budapesten november 15-étől jövő március végéig 4 1/2 hónapra 4 fr. 30 kr., 1850 januártól június végéig félévre 6 for. Postán küldve november 15- étől jövő junius végéig 7 új hónapra 9 fr. 30 kr., 1850 januártól junius végéig fél évre 7 fr. 30 kr., helyben csupán Kozma Vazul nagykereskedésében a nagyhid utcai 671 sz. Takácsy házban , ho egyszersmind gyors közlés végett mindennemű hirdetések is elfogadtatnak, miktől Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Hétfő, jun. 10. egy háromzor hassábozott sorért négy ezüstkrajcár fizetettek. Vidéken minden cs. k. postahivatal elfogadja az előfizetést,és ddíjt bérmentesítés nélkül küldi föl, ha a levél borítékán megjegyeztetik,hogy vhr lap előfizetési díjt tartalmaz. ! ! ! Egyenszárnak ára egy ezüstgaras. (Megjelenik ünnep- s vasárnapokat kivévén mindennap délután. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth-ház 3-ik emeletben.) Tulajdonos szerkesztő Hragy Ignác. 131. Kel halott. „Az élet egy végetlen nagy remény, mellyben a láncszemként beálló jelen folyama egy hosszú nagy csalódás, — egy szakadatlanul felvillogó kiábrándulás, — mig nem az ifjúság rózsa fellegei lassanként szétfoszlanak, — a hit mogorva kétségeskedéssé s fásult bizalmatlansággá sötétül el... és a kebelnek minden gyöngédebb sóvárgásai eltompulnak, — elhalnak.“ „Az emberi lét az oktalan véletlenségek s az egymásra logicátlanul következő vak esetek lázas keveréke. A legtöbb egyéniség élete egész milyenségét, léte rohanó árfolyamát, többnyire csak egy gondolatlan tett, egy időtlen lépés , sőt gyakorta egy éretlen szó határozza el, és kovácsolja a többé meg nem semmisíthető múlt szakadatlan gyötrelmét bilincsei közé, midőn aztán többé nem segíthet az elkésett megbánás. És az illyen következmény terhes rémes egy szót a társasági életben ollykor ollykor csak puszta pajzánságból, néha ravasz előszámításból veti el a részlelkűség.“ Két ifjú sétálgatott egy mulatóerdőcske árnyékos lomboktól takart kacskaringós urain komoly beszélgetésbe merülve. Az ifjak egyike, halvány arca vonásairól ítélve, idősb lehetett a másiknál, vagyis inkább társánál tán több életvihart szenvedett ki, és annak ajkairól folytak a fentebbi beszédtöredékek; — mig a másik ifjú, kinek arcán némi átszellemültség rajongásai tündököltek, — alig látszott éber figyelemmel értelmezgetni barátja kesernyés okoskodásait, — hanem inkább saját keble zajló képeivel enyelgett. A halvány arcú ifjú Peredi Lajos ügyvéd, — sétáló társa pedig Dévai Kálmán megyei szolgabiró volt; és e város mellynek mulatóerdöcskéjében bolyongtak, —II. megye székhelyéül szolgált. — — Te a köznapi valónál mindent sötétebb alakzatban látsz, — és hihetlenségig élesen, karcolgatott körvonalakkal rajzolsz! — szól a Dévai boldog jövő iránti önhittség mosolyával. — Megbocsátom örömest neked, hogy kissé erős színezetű mondataim értelmét élethiveknek nem hiszed; — sőt óhajtom, hogy azok valóságában mindenha okod legyen kétkedni, — válaszold Peredi őszinte bensőséggel. — S tán inkább szived szerint lesz, ha vidámabb, ha édesb hangulatú társaságot keresünk ?.. — Dévai igent billente fejével, és a város belseje felé indultak, s óranegyed múlva gazdagon butozott terembe léptek be. A teremben 4 vagy 5 rózsavilágu leány enyelgett és dévajkodott együtt azon kedves naiv bizalmassággal, mellyel meghitt egykorú barátnék egymással társalogni szoktak. — Belépő ifjaink, úgy látszott, nem valának elüttök ismeretlenek, sőt mondhatni, váratlan vendégek sem; — és megjelenésük a társaságot még derültebb kedélyűvé hangolá. Peredi komoly arcára is derűt vont a leánykák gondtalan játszisága, Dévai ragyogó szemeiből pedig legalább is mennyire szárnyalást lehetett kiolvasni. Peredi mindenik leánnyal nyugodt elfogulatlansággal társalgott, mi szive szabadlétét világosan tolmácsold, míg Dévai szinte kizárólagosan egy leány, — a házi kisasszony, — körül oltározott, s ennek édes mosolysugárait iparkodott arca tükreivel a leggondosabban felfogdosni. — A házikisasszony, — Sepsi Vilma, a megye egyik alispána első házasságbeli leánya volt. Vilma egyike vala azon ártatlan kebleknek, kiket a sors, — az ébredő tavasz első virágaiként, —• bizonytalan arva jövőre s kora szenvedésre hívott. A szeszélyeskedő természet szépséggel s dús szellemet álddat meg; — de azok mellé igen szelíd, és mélyen érző szivet rejtett keblébe, és hozzá mostoha anyát, és családi körében tehetetlen apát adott. Ezek olly összeférhetlen tulajdonok és körülmények, hogy velők és közepettök érzékeny kebelnek lehetetlen a boldogságot sajátul megszerezni, és egy fedél alatt megélni. A mostohaanya nyakán Vilma személye megunt nyug volt, mellytől mielőbb szabadulni kívánt volna, ha egyszersmind Vilmának atyjától kezelt tetemes anyai öröksége a leány honmaradását hasznosnak nem tanúsította volna. Az ártatlan hajadoni kornak azon szerencsés sajátsága van, hogy a rárá villámló kínok, s felnyiladozó szivsérvek annak némi érzelmi ruganyosságot kölcsönöznek. — El — elborul; — de a fájdalmak fellegein mégis áttör és diadalmaskodik az ifjúság lelkületében rejlő életvágy s életvidorság; — sőt társalgásának azon összevissza zajló érzelmek va-