Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-12-04 / 130. szám
Rózsás románc. (Paródia a Röpivek 8-ik számában megjelent hasoncimü költeményre.) I. Rózsás tavasznak alkonyán Szomorún ül ifjú és lány . Gyomrukban a szörnyű éhség, Torkukban a szomjúság ég. Kezükben egy rongyos firzli , „Elmegyünk el, cipót venni !“ Komor ősznek rideg napja , Konyul az ifjú kalapja , Halvány arcuk olly szomorú ! Gyomruk éhes — torkuk szomju. Kalapját nyomja szemébe, „Elmegyünk el, a csapszékbe !“ II. A kocsmában ott alusznak , Fenekén e rideg zugnak. Fölöttük a mécs úgy fénylik ! S a kocsmáros úgy zokog ! Kik voltak és hogyan éltek , Nem beszélik a vendégek — Fölöttük a mécs úgy fénylik ! S a kocsmáros úgy zokog! Szélei a rosz kalapnak Sötéten fölkunkorodnak Fölöttük a mécs ha fénylik ! S a kocsmáros ha zokog! S ez a kalap , ez a konya , Éltök regéjét elmondja. Fölöttük a mécs ha fénylik ! S a kocsmáros ha zokog ! A firtlinek már átélték Harminchat krajcáros éltét; Fölöttük a mécs úgy fénylik ! S a kocsmáros úgy zokog ! Viharával jött az élet, S a földhöz ütötte őket, Pedig a mécses úgy zokog ! És a kocsmáros úgy fénylik ! Be-do-lé. A bársony nyakravalós nő. (Folytatás) VI. Egy párnái sorompó 1793-ban. E derék emberek, kik választmánytól választmányhoz járva minden klubteremben, minden kerületi irodában, minden szögletben megfordultak, hová a tevékeny és henye politika betolakodott, ez emberek, kik a nemzetgyűlésben minden képviselőt, karzatokon minden férfi s nőnemű aristokratát, a sétatereken minden nyomozó levél útján üldözött iI-ik félév. piperkőcöt, a színpadokon minden gyanús nevezetességeket, a szemléknél minden katonatisztet, az ítélőszékeken minden vádlottat, a börtönökben minden életben tartott papot láttak , ez érdemes hazafiak, mondom, annyira ismerek Páris városát, hogy minden arcnak, mellyet láttak egyszer, elmenet közben föl kelle tűnnie előttük, és bátran mondhatjuk , hogy szemekbe is ötlék. Ekkorban nem igen könnyű volt az álöltözködés : a szerfölött gazdag jelmez (costume) magára voná a figyelmet, a túlságos egyszerűség pedig gyanút gerjeszte. A tisztátlanság a legműveltebb polgárszellem jele lévén, minden szénégetőben, minden vizhordóban, minden utcai énekesben egy-egy aristokrata lappanghat, s mikép dughatta volna el az ember fehér kezeit szép körmeivel ? Mikép vala elrejthető azon aristokratikus járás , melly mai világban nem olly feltűnő s észrevehető, hol a legközönségesebb emberek nagy lábon járnak ? Mikép rejthette volna el azt az ember húsz pár szem előtt, mellyek olly élesen szemlélkedének, mint vizsla kutya szemei a vad nyomában. E szerint az utazót megérkeztével megmotozták , kikutatták, elvei felől megkérdezték olly ügyességgel,melly gyakorlatot mutata. Hoffmann december 7-kén este hét órakor jelent meg ez itélőszék előtt. Komor, zordon, ködös és ólmos esős idő volt, de a medvesapkák és vidracsuklyák, mellyek a hazafiak fejeit födök, meleg vért és agyvelőt bocsátanak füleikbe, hogy lélekjelenségök s kutatási tehetségeiknek teljes birtokában lennének. Hoffmannt egy kéz tartóztatta fel, melly nyugodtan kaparitá meg őt mellénél fogva. Fiatal utazónk vasszürke kabátot, vastag féjkabátot visele, s német hosszuszáru csizmái csinos lábra mutatónak; utolsó éjjeli szállásától fogva nem bukkanván sárra, a kocsi pedig a jégeső miatt tovább nem hatolhatván , Hoffmann hat órát gyalogolt olly után, mellyet csak könnyű fagyásu hó lepe. — Hová mégysz szép csizmáidban, polgártárs? Kérdező egyik ügynök a fiatal embert. — — Párisba, polgártárs! — ízletesen vagy öltözve, fiatal porosz s-sz viszonza az osztálynak, olly bőséggel hangoztatván az sz betűt, hogy az tsz újságvágyót csődite a kiváncsi Hoffmann körébe. A poroszok e pillantatban ép olly nagy ellenei voltak Franciaországnak , mint a philisteusok Sámson földjeinek, kik izraeliták valának. — Igen, porosz vagyok! monda Hoffmann, az öt sz betűt egygyé változtatva. — Halljuk tovább! — No ! ha porosz vagy , akkor tán kéme vagy némileg Pitt vagy Coburgnak? Nemde ? — Olvassák meg utileveleimet, felele Hoffmann, kötetét a sorompók egyik tudósának nyújtva. — Kövess, viszonzá ez és megfordul a sarkain, az idegen utast az őrséghez vezetendő. Hoffmann a legteljesebb léleknyugalommal követé. E hazafiak a füstölgő gyertyák világánál látván e kisded, fiatal, köpcös embert szilárd szemeivel, zilált hajával, ki a francia nyelv hangjait legnagyobb lelkiismeretességgel igyekszék ejteni, e hazafiak egyike kiáltá : — No! ez ugyan nem tagadhatja el aristokrata létét , milly szép kezei s lábai vannak! — Tökfilkó vagy, polgártárs! — felele Hoffmann. — Én olly jó hazafi vagyok, mint te, s azon fölül még művész is vagyok! E szavak mondása közben zsebéből egy borzasztó óriási pipát von elő, mellyet csak német dohányzó szívhat ki fenékig. E pipa az osztálynokokra, kik kicsiny pipákból pöfékelének, csodálatos hatást gyakorolt. Mindnyájan a kis fiatal embert kezdek szemlélgetni, ki szokott ügyesség következtében, mi hosszú gyakorlat gyümölcse vala, annyi dohányt tölte pipájába, mint a mennyire ezeknek egész héten át vala szükségök. Azután leülvén, a dohányt metodice addig gyujtogató, mignem széles tűzkéreg képződék a katlan fölületén; aztán egyarányu szünidőkben szivá a dohány jellegeket, s orrából és szájából kellemesen eregető azokat kékes oszlopokban s karikákban. — Jó dohányos ! monda az egyik osztálynak. — S derék fickónak látszik lenni — monda a másik. — Ugyan vizsgáld meg csak bizonyítványait. — Mi végre jöttél Parisba? kérdő egy harmadik. — Hogy a szabadság tudományát tanulmányozzam ! — viszonzá Hoffmann. — S aztán ? teve hozzá a francia kevéssé inditatva meg illy phrasis fontosságától, mert valószínűleg nagy jártassága volt már abban. — S aztán festészet végett! monda Hoffmann. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. Budapest, 1850. 130. Szerda, dec. 4. Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, a mindennap délután divatképek- ig egyéb műmellék-letekkel. LbIFITÜ Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből.