Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-07-03 / 3. szám

Megjelenik, ünnep- s vasárnapot­­ kivévén, ? . mindennap délután­i divatképek-­­ s egyéb műmellék- 5 letekkel.­­ HÖLGYFUTÁR. a irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Magy Ignác. 3. Budapest, 1850. ^ Szerkesztőségi szállás: 5 hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3—ittt­y emelet, a­s hová a kéziratok­i­y utasitandók. ^ Szerda, julius 3. Száll a felhő.............. Száll a felhő, messze száll sötéten , Mint az égnek barna lobogója — A felhő tengerén a néma éjnek Messze száll a képzelet hajója. Főn a légben, csillagok honában, Bár repülnék kósza fellegekkel, Szép hazámnak véráztatta földét Átutaznám lángtekintetemmel. . . . Fölkeresném : hol a multidöknek A jelenbe nyujták láncszemét, Hol mit egykor honfiak szövőnek Nem az ellen — honfi tépte szét! Fölkeresném: gyászos vérmezőmn Ősi hírünk omladékait — S megsiratnám fájdalmas kebellel A dicsőség véres álmait. S fölkeresném­­ barna éjfélén az Árulásnak átkos ördögét, S véres árnyak boszús szellemének Adnám által hitvány életét.......... B e r e c K, A temerini hősnő. (Folytatás.) — Te akartad, ...jól van! felkiálta azután a határzó ötlet szilárd válszavával. Arca, e szózatnál gyorsan átalakult, mint egy felmagasztalt szenté. Világos derű­ben úsztak kék szemei, ihletett képét az áj­­tatos szenvedély halvány festéke voná be, vé­ve a félig kész nemzeti lobogót és mintha vál­lalatát a megváltó érdeméhez kötné, a falról leragadt fehér feszületre tű­zé azt s szablyá­­val jobbjában él, kirohant a lázadt városba. — Mamám!... Olimpia!... vidd ma­gaddal Hectort! kiáltozd nyomán a kisded szőke fiú, kit a bőszült Illők feltapodtatott álmából. Olimpia eltűnt lobogójával egy magyar fegyveres csoport élén, a nélkül hogy észre­venné az utcában sírva maradt kedves fiút. Azonban ráccsapatok özönték el Te­­merint, mellyeknek a magyar őrség hátsó fen­­tartása alatt sikerült a római sáncokból idáig nyomulni. Mint mindig, vérontó rablással köték össze a megtámadást. A magyar családok há­zait felszaggaták, vagyonukat elzsákmányol­ták, marháikat elhalták, asszonyaikat halál­ra fertőzve lakásokba hányták, gyermekeiket felkoncolták, s a feldúlt ház táját véres düle­­dékben hagyták ott. Száguldó kémszemek üldöztek s álltak utat a menekvők előtt; por és füstfellegbe me­nték a várost, s a vad ordításban rengő ut­cák hosszán kartácslövetekben zúgott a tö­meges halál. Olimpia elhagyott lakához tarka cso­port közeledek, mellynek alakjain az alkony s ágyú füst szürke homályában szerb, illír s­rác öltöny tünedezik elő. — Mért hagytál el anyám ...­? Olimpia hol vagy ... ? kiáltozó folyvást a göndör sző­ke gyermek, s a kétség rettegő futkosása köz­ben, belé vegyült e szilaj csoportba. — Hallod e fecsegést Petro.... ? ez is magyar poronty, mondá felhivólag egy szű­rös martalóc. — Taposd agyon az éretlen férget, fe­lelé röhögve a megszólított. Egy harmadik hozzá rúgott a szőke an­gyalfőhöz, de a gyermek előbb hanyatt esék, s felette rohant el a baromi láb, vasas saru­jával. — De jó lesz ő nekem,... szükségem van reá proclamationak, monda egy otromba rác a többi között, s lábszáránál fogva há­tára kavarttá a kétségbeesett gyermeket, szár­­nyaszegett vadként hurcolván el vérpecsé­tes vállán. Ez alatt rendkívüli jelenetekben foly­­tatá magát a gyűlölködő düh s nemzetiség harca, mellynek megalázó rajza barbár bélye­get istend egykor e dicsekvő századra, s melly­­nek képeit fátyol alatt kell felmutatnia a tör­ténet örök muzájának, ha önmaga előtt pirul­ni nem akar. A város védtelen magyar lakosai, meg voltak lepve a betörés által. A Temerin fede­zetére rendelt őrcsapat el vala foglalva O­kér felől egy rabló roham miatt, melly, — talán terv szerint, — egy pár óra előtt intézteték ellene; s mig a honvédszázadok és hű nem­zetőrök karja azokat hullatá, az alatt Tem­e­­rin magyar-német népe segély nélkül kü­zdé az önvédelem elkeserült harcát a sáncból be­rohant rabló csordák ellen, miket a helybeli illírek és rácok felkelése nevelt. Egy magtár megett, és a temetőben fog­tak főleg védelmi pontokat a megtámadt pol­gárok. A rokonok sirhalmas barricade-okul szolgáltak bátor hőseiknek, s ha egy egy or­mot elküzdhetett tőlök a túlnyomó erő, lel­kes elszántsággal ütöttek védelmi telepet a következő megett ujjabb ostrom ellen. A nap régen leszállott már, s az alkony homályát az esti föld­ pára, felvert por, füst­­gomolyok sötétté sür­ték. A vívó alakok kör­rajzait nem látható a szem, s a harctér vál­tozó csoportozatai fokonként összefolytak a terjedő éjjel. Csak egy hószin zászló lengett a homályon által, mellyel sugár fehér szellem látszott magával ragadni. Sokszor füst teme­­té el a lobogó hullámát, de ismét feltűnt a mulatag felhőben, s biztatólag inté a fáradt hősöket. Most küzdő csoport közt látszik in­gadozni, majd egy uj csatárlánc élén biztosan jelent meg, s ha egy sirhalomról hátrálni kényszerült, szárnya egy másikon, nyomban látható lön; mígnem egy földhányás megett, ostrom­roham közben, végkép lehanyatlék. Olimpia lobogója volt az. A bátor hősnő csodálattal vezérlé üldö­zött feleit, kik önvédelmükre, a gyilkos lá­zadók támadása alatt, csatázó hadtestté ala­kultak össze. A halvány nő, felmagasztalt arca, a lelkesült ösztön, vallásos szenvedély, s az anyai élet vak feláldozása, megragadd, mint rendkívüli példány a vezényleti csapatot. — Olimpia tekintete, szava, biztató felhívása ihletett bajnokká téve az önvédek mindegyi­két, se buzdító szellem befolyása alatt, a mesék határáig vitte hőstetteit a kisded haderő. És mintha végzete lett volna e hölgynek a bajnok-szerencse, mintha láth­atlan intéz­mény rendelte volna et annyi ártatlan vér győ­zelmes védeüt : egy sebet sem kapott olly vészes helyzetek változó tusáiban. E túl lelkes harc, e sikerült ellentállás dühödté téve a támadó rácokat, kiknek sorai­ban , míg a nap le nem szállt, itt ott látható volt az ismerős jósnő, Olimpia napa, hogy a szabadság s felfogott érdek vezérvilága helyett, babonás képletek rejtelmeivel fanatizálja ir­tózatos faját. A magyar és német nők, saját csapat­­jaik megött ápolák a sebesülteket, kiket leg­inkább saját karjaikon hurcoltak hátra a csa­tatérről. Annyi gondot, annyi gyöngédséget, a dajkáló részvét olly szigorú szorgalmát egy ifjú anya sem gyakorlá az elsőszülött bölcső­jénél , mint e honleányok a szabadság vérző hősei körül. Alkony ételedésekor, — kevéssel az­előtt , midőn az ismerős fehér lobogó végké­pen eltűnt, — egy magas, csontos, főtől talpig feketébe burkolt asszonyi termet jelenek meg ez ápoló­nők közt. Egy pár megsebesült közül némi segélyszerepben látszék osztakozni, de rövid percek után előre furadék a csatázó ma­gyarok csoportozatiba, s a surlódó alakok közt hirtelen eltűnök. A zavar, sötétség s általá­nos önfoglaltság között, egy léleknek sem volt módja, vagy ideje figyelemmel kisérni, vagy csak észre is venni őt. Alig e titokteljes alak eltűnésével, O­­limpia, — épen midőn egy bevett sirhalomról tett hátrálás után, vezérzászlóját az említett földhányáson lobogtató, — a tömött füst kö­rülfolyó özönében, hátulról, orkéz által mély tőrszúrást kapott, és hátra hanyatlók. E pillanatban egy lőfegyver lobbant el tl-ik félév.

Next