Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-07-26 / 23. szám
Ez többé nem igaz — szólt ő felhevült kedélyében becsapva a könyvet, mert ha valaki , Irma bizonyára boldogító boldogságra van teremtve. Ki valaha látta már, mint öleli át százszorosan a gyengekarú folyóba az erős tölgyet, annak arról is lehet némi fogalma, milly hűn ragaszkodott Irma szeretett Arthurjához. E kedves nő minden legkisebb gondolatának kiindulási pontja férje volt, lelke lelkén csüngött, boldogsága Arthurétól volt feltételezve, mikint a folyóka élete a tölgyétől. És ki holdvilágos éjszakán a nyugodt tenger sima tüköréről szemlélé már valaha a felhőtlen eget, és látá , mint olvad össze ennek kéke a tenger zöldével a messze távolban, az némileg azt is képzelheti magának, mi kellemesen, mi minden bú és gond nélkül folyanak ez ifjú házaspár napjai, lelkeikben mi hűn tükrözők vissza egymást kölcsönösen vágyaik , s mint találkozónak óhajtásaik a jövő távolában. És ki látott már egy ifjú szép anyát dadogni kezdő első szülöttével enyelgeni, az látta már képét a megelégedésnek, melly Arthur s Irma lelkében honolt; boldogságukról pedig egyedül annak lehet fogalma, ki hasonlag illy boldog volt már egyszer. — Miért nem írhatjuk ide, hogy boldogságuk egyszersmind állandó is volt!............... Az ifjú szép Várainő télen több ízben gyengélkedett. Bár hány orvossal értekezett, majd nem mindegyik a füredi viz és fürdő használatát javasló neki. Ő elfogadó a tanácsot. Arthur, bár a leggyöngédebben szerette is nejét, nem rég vállalt megyei hivatalának következtében nem lehetett mindig vele Füreden, hanem néha 3—4 napig, sőt néha egy hétig is távol volt tőle. Egy illy alkalommal a sétatéren találkozhatunk az ifjú nővel. Ott élvezi ő a kellemes estiséget egy fiatal ember karján. Azonban , hogy semmi mellékgondolatra alkalmat ne adjunk, nyilt őszintén kimondjuk, miszerint e fiatal ember régi ismerője volt még Simon Irmának. Mintegy tíz lépésnyi távolban két hölgy követi őket. Az egyik hasonlíthatlanul szép szőke, nagy fekete szemekkel, mellyeknek pillantásai néha olly kedvesen mosolygók vadának, mint egy madonnáé, midőn az a karjai közt lévő gyermek istenemberen gyönyörködik, máskor ismét, mint egy fiaitól megfosztott anyatigrisei, villám gyanánt cikáztak szerte minden irányban; görög orra finom szabású volt, ajkai vérpirosak, álla gömbölyű , arca kissé sovány, mellynek bőre olly finom, olly átlátszóan fehér, hogy bárki is első tekintetre felismerhette benne a nagyrangu, vagy legalább is nagyvárosi hölgyet. E szenvedélyes arc körül gondosan ápolt fürtökben gyűrüdzött le a selyemlágy haj, miáltal annak említett csekély soványsága majdnem észrevehetlenné lön. Lehet e hölgy körülbelül 20 éves, de pici kezei és lábai csak egy 8 — 9 éves gyermek tulajdonai látszanak lenni. () tudja , mi emeli ki a szőke szépséget leginkább, mert hófehér kalap mellé hollófekete selyemruhát visel. Baloldalán egy nálánál termetre nézve ugyan kissebb, de korra mintegy hat évvel idősb hölgy jár. Ennek leírását, minthogy személye nem lényeges , feleslegesnek tartjuk. Karolina, szólt a szép szőke , nem tudod , kicsoda e nő itt előttünk ? — Meglehet, hogy tudom, válaszolt a kis barna szobaleány, mert Karolina sem több sem kevesebb nem volt, mint mindentudó szobaleány— meglehet, hogy tudom, hanem kérem nagyságod , forduljunk vissza , és sétáljunk ellenkező irányban, hogy szemközt jöhessünk vele. A két hölgy visszafordult. — Ah ! folytatá kis idő múlva Karolina , már tudom kicsoda. Egy földesasszony — ismerem szobaleányát, Bertának hívják — itt laknak Horváthházban, ablakaik a sétatérre szolgálnak. Még nincs egy esztendeje, hogy férjhez ment, hanem igen jó aszszony, Berta nagyon dicséri. — Csinos kis barna menyecske ; nem tudod, hogy hívják férjét? — De tudom, megmondta Berta. Várai Arthurnak hívják a férjét. Ott laknak Somogyban. E névre, Várai Arthur, a szép szőke hölgynek arcizmai megrándultak; de ő azon lelkek egyike volt, mellyek elég ügyesek nem csak észrevenni saját kibújókat, hanem azt meg is javítani. Ő elhalványult ugyan kissé, de csak a miatti félelmében, ha nem vette é észre szobaleánya a hatást, mellyet az általa kimondott név gyakorlott úrnőjén, e halványság könnyű nyári fellegkint elenyészett arcáról, midőn látá, hogy Karolina visszafordult Várainő felé, mintegy kémlelendő, ha nem halottá é ez meg az általa kissé fentebb hangon kimondott nevét, azután pedig hosszában széltében kezdé elbeszélni , miket hallott még Bertától. Ez jó nyugpont volt a szép szőke hölgynek , ki nem sokára elhagyá a sétatért azon erős feltétellel lelkében, miszerint holnap mindjárt meg fog ismerkedni Várainővel. Ez fürdőhelyeken nem nagy feladat, de ő olly ügyesen, olly finoman tudta feltétét kivinni, hogy az angyal jó Várainő e keresett ismerkedést egészen természetesnek találta, s azon a tolakodásnak legkisebb jelét sem vette észre. — A két hölgy a legjobb barátnő lett, egymással jártak ők sétálni és fürdőbe, színházba és vendéglőbe. Eljővén legközelebbi alkalommal Arthur , Irma nem győzi eléggé magasztalni új barátnőjét. Egész lelkesedéssel beszélt annak sokoldalú társalgásáról, kedves vonzó modoráról , magasztos magatartásáról , megelőző szívességéről, lekötelező őszinteségéről , sőt minden esetre rábeszélte volna férjét, hogy vele együtt látogassa meg a barátnőt, ha ez történetesen épen azon nap egy kirándulást nem tett volna; azonban, minthogy egyszer igy történt a dolog, határozatta jön, hogy e látogatást máskor fogják tenni. Most a sor azon kicsi kicsinységek kölcsönös elbeszélésére került, mellyeket az egymást gyöngéden szerető emberek olly érdekkel tudnak hallgatni, s mellyek mások előtt olly nevetségeseknek tetszenek; pedig ez egy a legtermészetesb dolgok közöl, mert kit szeretünk , annak legparányibb gondolata is érdekel bennünket. Arthur ez alkalommal csak futólag tekinte meg nejét, mert még ugyan az nap távozott, de azon biztos ígérettel, miszerint öt nap múlva ismét el fog jőni, s akkor tovább fog itt időzni. Ezen öt nap gyorsan telt el Irmának kedves barátnője körében. Csak furcsa, hogy Talányiné Julia — mert igy nevező magát a szép szőke hölgy — levelet kapott, mellynek értelme szerint épen akkor kellett neki ismét távol lenni Füredről, midőn Várai oda jött, s e szerint ismét nem ismerkedhetett meg barátnője férjével. E véletlen épen nem tetszett Irmának, leginkább az boszanta őt, hogy e levél tévedésből hozzá került először, miért is így szólt némi kis gyermekies makacssággal. — Légy meggyőződve édes Júliám, hogy én , ha tudom e levél tartalmát, bizonyosan , vagy egy hétig, tárcámban felejtettem volna azt készakarva. A szép szőke hölgy olly csalhatatlanul jószívű sajnálkozással mosolygott. — Hasztalan cselekedted volna ezt, válaszolt kis gondolkodás után, mert látod, ha mindjárt kezemhez sem kerül a meghívó jegy, rokonom, mint írja, kocsiját küldi be érttem, s így mégis mennem kell, bár nagyon sajnálom. Mint már említek, az öt nap hamar eltelt Irmának, s ő ismét kedves Arthurja karjai közt volt. Az utóbbin ez nap valami szórakozottság mutatatkozott , mellyet neje a viszontlátás első perceiben nem vett ugyan észre, de később az nem kerülhető el figyelmét , főleg miután néhány kérdésére egészen ellenkező választ kapott. -r- Mi bajod édes Arthurom? szóla ő férje homlokáról a hajat félre simítva, s arra egy forró csókot nyomva. — Nekem? válaszolt ez, nekem semmi bajom sincs, én igen jól érzem magamat. — Nem nem, azt te magad sem hiheted, előbbi merev tekinteted, szórakozottságod , s véred gyors, rendetlen szökellése ellened bizonyitnak. — Ne gyötörd magad édes Irmám, hisz én egészen nyugodt lelkű vagyok, s talán — é vig is tudnék lenni. — Víg — nyugodt ?! — igen most értelek. Ah Arthur! ha igy rád tekintek, akaratlanul is eszembe jut, hogy körülbelül most egy év előtt, midőn atyámhoz jöttél, szinte illy borzasztóan nyugodt valál, s bár hányszor kérdezem: mi bajod? mindig azt felelőd , semmi. Akkor csak veled szenvedni volt még jogom, most szenvedésedet megosztani kötelességem. Légy őszinte, nyugtass meg! — Most egy éve ? ! úgy látszik, te jól emlékszel, sóhajtott a férj, s elhajolva mellette ülő nejétől a pamlag szélére támaszkodott könyökével, s nyílt tenyerébe nyugtatá fejét, ajkai körül pedig ismét azon keserű mosoly mutatkozott, mellyet e kedves hölgy onnan már egészen lebüvölni látszatott. (Folytatása köv.) 90