Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-26 / 123. szám

./■VN/wr­ Megjelenik, £ ünnep-s vasárnapot ( kivévén, £ t mindennap délután ) divatképek- £ s egyéb műmellék-­­ letekkel. s llLfisFITáR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác.­­ Szerkesztőségi ? szállás: 5 hatvani utcai Horváth -­r ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. // y-vy\y-\/\y\y%yv/\v-' Budapest, 1850. 123. Kedd, nov. 26. A féltékenység. . .. A féltékenység nem halálmadár, Melly a szerelem szent fáján huhog , A bizalom fehér virágait Kern tépi az le . . . mint te gondolod. A féltékenység élet madara ... A bú is édes annak nyakán , A szerelem virágos lombja közt Epedve dali S —­S a csalogány. Síidőn szétpattan a virágburok És szállni kezd az illat himpora : Nem szíja­d magába illatát Féltékenyen a szomszéd viola? De azért ő is teljesnek marad , Meg sem látszik rajt az illathiány. Ah , a ki szeret az mindent odád , A ki szerelmes az mindent kiván. Midőn lejött égből a szerelem — Egy mélységes seb volt szép kebelén. Azóta e seb be nem hegedett S nem is gyógyítja — bármi szörnyű mély. Pedig mondhatlan fájdalmas sebe, Fájdalmában olly sokszor elalél! De nem meri gyógyítani . . . mivel Ha az begyógyul — ő többé nem él. ... . Elvesztené bűbájos erejét, Melly a seb biborgyöngye közt terem. E seb a féltékenység. . . . Nélküle Nincs kín — de üdv sincs benned szerelem ! Zalár. Az elitéltek étele. (Folytatás) VI. —Nem látod e szellemet, mellyet most elébem állít a képzelet, ez egyetlen működő s meleg tagja fagyott lelkemnek? Látodé ősz haját, melly könnyebb a levegőnél, s melly neki olly nehéz, hogy alatta görnyedve áll? Látod é gyöngült szemeiben a könyeket, e két gyémánt szikladarabot, s hiszed é róluk,­­ hogy azok erőtlen aszott szivén feküdtek, és szivének fájdalma, mint földingató gyúanyag a bérceket, azokat arcára birta tolni, hogy meg ne fuladjon alatta ? Ő könnyek, vegyé­tek el ez ősznek szeme fényét, hogy ne lásson engem! — Lásd, e szellem itt, az én apám szel­leme. Ez ősz ember többet szenvedett mint én, s mindent én érttem szenvedett, és szi­véből nem pusztult ki a szerelem haláláig, pedig e szeretet volt az ő átka, és az enyém. — Szerencsés volt ő, s én — bár nem akarva, — megfosztom szerencséjétől. Mond­tam neki, hogy gyűlöljön engem, én fölépí­tem szerencséjét, ha saját szerencsém romjain 11-ik félív­ is. Csak vesse ki szivéből a szeretet érzékeny­ségét, és ne sajnáljon engem, mert azon tu­dat engem, hogy ő miattam búsul, megőrjti, s képtelenné tesz neki többet használni. — De ő nem szűnt meg szeretni, s én gyakran láttam őt illy könyekkel, mint most állapotomon gyászolni; nem fájt semmi kínja testemnek, könnyű volt a fáradtság, de a­­pámnak értemi fájdalma kétakkorává nőve szállta meg s fárasztó lelkemet. — Megátkoztam a szeretetet, s az ér­zékenység teremtőjét. Ez volt az első átok, s az utósó, mellyel a teremtőt megbántottam, — de mellyet soha nem vontam­ vissza, és so­ha nem bántam meg !­­ — Mi is egyéb az érzékenység, a be­csületesek és jók tulajdona , mint igazságta­lan átka a sorsnak, rettentője az erkölcsnek? — Egy örökös lázi tó ez, egy faltörő forra­dalmár , ki örökké lelkesít, és rokonszenvet ébreszt maga iránt, de örökösen veszit, s kö­vetői átkát vonja maga után , kik mindamel­lett, hogy szenvednek miatta, nem tudják lerázni meggyökerezett elveiket, s életük re­ménytelen vágyak sóhajaiból, örökre letűnt kedves multidők gyötrő emlékezetéből áll. . . Ha e szellem, kit itt látsz most előttem, élne még, vagy volna hatalom, melly őt va­laha föltámaszthatja, — most nem látnál illy nyugodtan, érzéketlenül. De ő nincs többé, s azon tudat, mellyre a bölcselet vezérlett, hogy ő nem szenved többé miattam , s hogy szelleme itt csak képzetem teremtménye, meg­nyugtat, s ha volna fájdalom lelkemben, csak azon tudatért volna, hogy egykor mégis szen­vedett , de miután már nem használhatok ne­ki , mi haszna ébredne bennem a múltért, az emlékezetért — fájdalom ? — Mi haszna szedném össze, ha lehet­séges volna is, a világtengerben elvegyült könyeinek gazdag s legdrágább gyűjteményét, s mi haszna raknám le azokat sírjára, vissza­­tehetném é oda a sírra, váltságul a fájda­lomért, melly száműzé onnan őket? — Ő köny, te legdrágább zálog a vi­lágon ! És mindamellett leghaszontalabb; van e kincse a teremtőnek, melly visszavegye a fájdalmat, mellyért téged befoglalt az élet? — Azért halj meg képzelet, s utasítsd el e kisértő szellemet, — nem indít meg töb­bé semmi. VII. — Miattad leereszkedem a földhöz, az élethez, és emberekhez. Körülményes törté­netkéjét mondom el életemnek. — Szegény szülők gyermekéül szület­tem. Szülőföldem egy erdő volt, hol nyolc éves koromig laktam, hol nem volt szomszéd, ki irigyelt vagy irigyeltette volna magát, ki megmutatta volna, mi bűne lehet az ember­nek egymás iránt, ki éreztette volna velem , hogy az embernek, hogy boldog legyen, gyű­lölnie tudni is okvetlen szükséges. A­mit ed­dig láttam, minden csak szeretett, s én sem­ tudtam mi a gyűlölet. Az életet békének kép­zeltem harc nélkül, szépnek rút nélkül, ö­­römnek bú nélkül, s boldog voltam — öntu­datlanul. — Kiket itt láttam e ház körül, a csa­lád tagjai, mellyhez tartozom, ollyanoknak tűnnek föl mostan is emlékezetemben, mint kik valódilag sem a földhöz, sem az éghez nem tartoznak , hanem a kettő között lebeg­nek. A föld — az emberek, kiktől mi elszi­getelten élünk, az ég — a szellemek, s az em­ber mig él, csak félig az. — Azt hívem mindegyikről, hogy ott fenn született az égen, s ez ábrándos hitet még most is megbocsátom magamnak. — És én valamennyit szerencsétlenné tettem! És miért? — Elpazaroltam mindenü­ket, hogy egy, nemzetem között s hazámban idegen istennőnek, a dicsőségnek uszályát vi­hessen), s nem vevem észre, hogy én ott csak rabszolgai szerepet játszom. Ennek szolgála­táért megvetettem a szerencsét, gazdagságot, s kik otthon érttem fáradtak, keserves munka között szerezve meg szükséges falatjaimat, mig én nekem a szellemiség levegője tápot épen nem adott, — avval biztattam őket, hogy tűrjenek, majd dicsőségem fénye rájuk is ki­terjed! Vili. — Fiatal ember! — A gyilkos is in­kább lehet sajnálatra méltó, de az elhízott — soha sem! — Sokat kellő botlanom, míg végre fé­lig kiábrándultam. Háromszor hagytam oda családomat nagy ígéretü reményekkel, mint­egy kirabolva testvéreimet, kik félmezetle­­nül szenvedték a hideget s dologban törték a nyarat, s minduntalan remélve szerencsémben, a­mig én, bár talán ép azért, mert buzgósá­­gomban vakon rohanva kerestem, végkép el­veszítem azt, s háromszor tértem haza, szülő­házamban a nyomort nem annyira megoszta­ni mint nagyobbitani! — És jól emlékezem a könyekre, mely­­lyeket illykor testvéreim s anyám hullattak arcomra — örömükben! — Csak én nem sírtam illyenkor egye­dül örömkönyeket! az öntudat, melly sugdo­

Next