Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-08-08 / 182. szám
722 . Az ifjú felkeresett minden zugot, s melly elfödte volna a boszus mátka elől. . . Mariska a földet szerette volna kivájni, hogy felmarsult hantjai alá temetkezhessek. De semmi tárgy nem adott rést, semmi tárgy sem adott menhelyet — a menekvés útja minden oldalról el vala zárva, s nem volt egyéb hátra, mint az önfeladás nagy mestersége, vagy az öngyilkosság. Az utóbbihoz ugyan egyik sem érzett hajlamot, de az első sem nyerte meg tetszésöket. Azonban a lovag határozottsága győzött Mariska előitéletein, s az ajtó fölnyittaték. Zsitvay s az egész deputatió berohant. Mariska ezt látva, elpirult, — megszégyenült. Érzé arcán a kigyuladt foltot... keblében a remegő szivet, ... a gyötrő zaklató öntudatot . . . mint megannyi eltitkolhatlan bűnjeleit azon eseményeknek, mellyek hullámiba erénye, becsülete eltemetkezett.. — És mindezen benső hideg, de kínos küzdelmek között nem volt ereje, hogy becsülete mellett szót, — védelmet emelhetett volna. Lovagja pedig gyáván elhallgatott. E fájdalmak alatt Mariska elveszté tájékozó lelkét . . . arcát kezébe vetté. Úgy remegett . . . úgy félt ... és félelmében jajgatott, mint az őrült, ha szivéhez nyúl a fájdalom. Zsitvay némán és hidegen nézte őt.. Végre megszólalt s fásult lélekkel mondá : — Ne nézz szemembe te gyöngyvirág — s szenj valamit a más világra, majd hirül viszem boldogult szüleidnek. Mariskát e hangoknál a hideg rázta meg. . . . Azután Zsitvay, mint a viharnak, ha felkél alvó haragja — felháborodva mondá e szavakat: — Itt hát a vég a mellyért szenvedőnk, s hol összeomlik reményünk, jövőnk! Lefolyt a pálya, s jutalmunk értte egy sírgödör, mellyet szép szerelmesünk ásott, hogy fogadjuk el benne jegyajándékát. . . . Oh szép ajándék eskr! . . . Mi véghetetlen kéj lesz majd nyugodni bent! . . . Mert te ástad azt két kis kezeddel szép leány... két kis kezeddel, mellyel esküt fogadál, hogy boldogitni fogsz egykor engemet. . . És ez szent igaz !... te az esküt olly hiven megtartod, hogy lelkem szakad meg ennyi hűség alatt. . . . Mennyet mutatál kitárt keblemnek , hogy üdvével begyógyítsad majd szivem sebeit. . . . Sem készen az épület, — neve ugyan más, de a dolog ugyanaz. . . . Meghalunk hát igen ... ok meghalunk. ... Azért itt hagyjuk, hogy mások foglalják el, . . . kik még jutalmat várnak fényest és dicsőt. . . . Én már elvevém jutalmam, s töredékeit bár szivemben hordozom, de hiven megőrizem. — Elviszem én ezt a szép jutalmat, elviszem én mélyen a föld alá . .. s hogyha majd egykor eljö a kikelet, virágot nyisjék az számodra, mellyet szivedre tűzzön ez uj vőlegény. . . . Most pedig a dalnak vége van, a dal elhangzott . . s szerelmünk lejárt . . . Lelkem megfájdult, midőn el kellt mondanom, lelkem úgy égett. . . . lelkem szinte sirt! . . Oh de a kölcsönt leróni tartozunk s im én lerovám — s most isten veled! . .. Nem óhajtom, hogy ifju napjaid hosszas fájdalom súlya borítsa el. . . Nem óhajtom én — mert az úgyis megjövend — a hitszegőnek bűnhődni kell végre. — Csak egyet óhajtok én szép, kacér leány, csak egyet, s ez legvégső leszen. — Ha majd egykor kedvesed karjain vigadva éled szerelmed napjait ... a hű emlékezet hozza vissza lelkedbe az időt, melly hiven emlékeztessen arra tégedet, hogy volt egy fiú, ki téged szeretett, ki vérén vásárolt volna boldogságot neked ... de e fiút az élet megcsaló, . . . s hogy sorsa még keserűbb legyen, poharának mérgébe te is vegyitél egy cseppet. . .jeléül annak, hogy a megtépett hit és szeretet oltáránál elmondott eskühang nem egyéb, mint a mese országából szedegetett mákonyvirág, mellytől olly nehéz az álom, s olly kinos az ébredés! . . . S ha majd ez igy leszen . . . a büntető öntudat pirítson el hitszegésedért! . . . Zsitvay többet nem szólt. Sem az ifjú kalandoron, sem Mariskán boszut nem állt. Fellázadt vére öntüzében hamvadt el, s bár fájdalma szivéig hatott — mégsem hitté ki nemtelen boszuban. — Azután kiinté a cigányokat, s utánok rántotta az ajtót. Ekkor Mariska ablaka alá állottak. — No most búcsúzóra egy nótát legények — mondá kinos kedéllyel Zsitvay, — de olly keserves legyen az, hogy az ég is sírjon bele. . . . Zsitvay azonközben elkezdő énekelni e következő dalát, és a cigányok jajgató melódiával kisérték azt. . . „Bús már nékem az egész életem, Mert elhagyott a kit én szerettem. . . . Kinyílik még a teljes viola, Majd eszedbe jutok még valaha! . . . Mariska ez utóhangoknál megrázkódott. . . A melódia sivó rívó hangjai szivére tapadtak, s felkelték benne az alvó öntudatot. Szivét ekkor rángatás fogta el . . . s - a miként a vérző galambnak, melly keblében hordozza a vadász golyóját, . . . fájdalma véghetetlen jön. A siró hangok egy pillanatra széttépték eszméletét. Aztán nyughelyéről felemelkedek , karjait reszketve, eltaszítólag terjesztő az ablak felé ... de kevés idő múlva hátrahanyatlott. Fájdalmai visszaránták őt. Szemeit akkor befödé, és dús fürtözetü fejét hátravetette. Homloka ekkor szépen elsimult, s meglátszottak rajta a kidülyedt erek szakadozó száljai. Tekintetében roppant izgatottság s vörös vérfoltok valának láthatók. Erei már kigyuladtak . . . szive vérzett ... kedélye megtörött. . . Elméje bomladozni kezdett . . . szóval fájdalma délpontját érte el. Zsitvay hidegen és örökre elhagyta őt. III. Sötét, nehéz idők vonultak végig a XVII-dik században a hon felett. . . A politikai s az evvel együtt kapcsolatban levő vallási hullámzás, sok embert olly kínos dillemákra szorított, hogy kifejlődésük egy élet boldogságába került. A politikai pártdüh egyesülve a nemzetiségi és vallási türelmetlenséggel, olly szánandó módon dúlt a hazában, hogy történetünknek ennél alig van szomorúbb időszaka. S főleg a protestánsokat érte e gyászos végezet! — S kik sajátságos életviszonyaikban hordozók a szabadság elemét, azokra általában szomorú jövendő várt! — A XVII. század hazánk közéletében nehéz napokat mutat föl úgy annyira, hogy ha hideg betűit olvassuk gyászos történetinek , lelkünk elsötétül . . . megfázik náluk, — s mintegy ösztönszerüleg kezdi kérdezni önmagától, váljon leendő mindezekért az égben vigasztalás és jutalom!? . . . Munkács vára állt még a vihar között. — kivire minden meghalt már — minden elveszett! — De e vidékre is elérkeztek a gyásznapok ! —Beállt a végetlen szenvedés napja ! — Az ősz Zsitvayékat szinte a földönfutó osztály közé sodorta avihar. — Nekik is pusztulni kellett Munkács vidékéről. . . . Pillanatnyi megnyugovásuk most véget ért. Elkövetkezett a véres idő , melly üldöző őket, melly megboszulni jött hideg kezekkel — a múltak bűneit. — Szegény Zsitvayék! . . Szegény Zsitvayék! . . . Sokat kelle vétkezni apáiknak, hogy az unokák ennyit szenvedjenek. —• Szőllősi Benő. (Vége köv.) M * • * • Vidéki élet. Miskolc, jul. 31. Bon volnánk végre a kánikulában is. . . Izzadunk amúgy isten igazában s nem csoda ha igen sokan fejtöréssel gondolkoznak e változó , szeles , esős idők dacárai izzadás okáról. Mi azonban felhagyunk a kérdések e gordiusi csomójának fejtegetésével, mert talán az azt feloldani akaró körmeinkre rá is koppinthatnának; kardunk pedig, mivel ketté vághatnék nincs , nem szerezhetvén annak leírására Waffenscheint. . . . Különben megvagyunk egészségben drága olvasók, s bocsássátok meg, ha mégis panaszokkal fárasztanók a ti becses figyelmeteket, mentsen fel az, hogy meg vagyon írva , miként nem csak kenyérrel él az ember, s a köz