Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-08-30 / 199. szám

Megjelenik , ünnep- e vasárnapot kivévén , mindennap délután ,divatképek- s egyéb műmérsékletekkel. Szerkesztőségi kiállás: hatvani utcai Horváth ház , első udvar , harmadik emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Előfizetési díj: Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr. , fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 10 kr. Egyes számára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 10. Szombat, alig. 30. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Bizalmas jegyzetkék. IX. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is; ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a rántott csirke és saláta mellé újságok és színházak is kellenek a bécsi atyafiaknak. Ezekre nézve röviden következőkben vszpontosulnak tapasztalásaim. A hírlapi irodalmat Bécsben legnagyobb részt zsidók kezelik. Ne vonjon ebből ki senki semmiféle gúnyos szándékot, vagy nem tudom mit, mert én csak a tényt mondom el, s mindenesetre becsületökre válik zsidó polgártársunknak, hogy ez előtti alárendelt, elnyomott helyzetük dacára is olly helyet tudtak maguknak irodalom és művészet körében kiküzdeni, hol bárkivel is derekasan kiállhatják a versenyt. Ami a bécsi hírlapokat illeti, azok a mieinket előfizetők számára nézve jóval túlhaladják ugyan, de belbecsre nézve nem igen versenyezhetnek.Politikai részük boncolgatásába nem bocsátkozhatunk, de mondják meg nyíltan az elfogulatlan olvasók, hogy ugyan találtak a bécsi lapok igen terjedelmes tárcáiban olly műveket, mellyek például Jókai, Jósika, Kuthy stb. dolgozatikkal diadalmasan állhatnák ki a versenyt? A többség kivánatinak mindazáltal így is teljesen megfelelnek a hírlapok, mert saját szemeinkkel láttuk néhány kávéházban, hogy tíz olvasó közel nyolc így használja a hírlapokat: először megtekinti az arany és ezüst átkeletét, azután átfutja az idegenek és halottak jegyzékét, s a hirdetéseket, és futó pillantást vet a telegrafi sürgönyükre , végre pedig elkötüli az esküttszéki tárgyalásokat, főleg ha valami sikamlós ügyet tartalmaznak. Ezenkúl legfejjebb még a magyarországi levelezéseket méltatja egy futó tekintetre, és ennél többet nem kiván az olvasók többsége. A politikának ezen kerülése szinte egyik nevezetes tényezője az egészségnek s jó gyomornak. Mi a színházakat illeti, azok előadásait sorra megtekintettük, úgy azonban, hogy egy este hármat is meglátogattunk. A színköri előadások igen szomorúan tüntetik ki az alsóbb osztályok ízlésének földszinti állását. Bécsi lapok is olly keserűen kelnek ki folyvást ezen általános ízléselfajulás ellen, miszerint minden sérelem és tilzás nélkül mondhatjuk el, hogy a mi „Két Sobri“ s egyéb keserűen megrótt komédiáink valódi erkölcsies művészeti remekek, azokhoz képest, miket a színkörökben s apróbb bécsi színházakban bohózat cím alatt gyakran láthatni. Az operának évenként nyolcvanezer pengő forint segélypénze van , és valóban szép erők fölött rendelkezhetik; minden előszeretet nélkül mondhatjuk azonban, hogy ha Reina nem ment volna el, és Iollósi Kornélia is itt volna már, úgy mákszemnyit sem kellene tartanunk egy pár versenyző előadástól. Benza, Füredy, Stéger, természetesen mindegyik a maga szakmájában, olly erők, kikkel a bécsi dalszínház tagjai közöl, ugyan e szakmákban , egyik sem állhatná ki diadalmasan a versenyt. Ami pedig a nagyhírű drámai színházat illeti, arra nézve szinte nem félhetnénk versenyzéstől, ha Lackóciné , Egressi Gábor és Lendvay is működnének még színpadunkon. Aliglehet, hogy hazafiság tévútra vezető ítéletemet, de annyi bizonyos, hogy nekem ez legbensőbb meggyőződésem. Valamint pedig e meggyőződésem örömömre szolgált, úgy növeli ez örömet azon tapasztalás, hogy nemzeti színházunk a bécsi művészeknél igen jó hírben áll, dacára annak, hogy még most is találkoznak hálátlan kakukkok, kik folyvást leggyalázatosb rágalmakkal terhelt leveleket firkálnak bécsi barátiknak nemzeti színházunk ellen, s annak mielőbbi teljes megbuktát mélhatlanul bekövetkezendőnek hirdetik. Szerencsére azonban az illy nyomorultak vészkárogásait nem igen hiszik a bécsiek. Engem néhányan meglátogattak , részint olyanok, kik igen örömest szeretnének színházunknál ismét szerződni, s távozásukat keservesen bánják , részint ollyanok, kik vágytól égnek színpadunkon vendégekül fölléphetni, és kimaradásra is igen hajlandók volnának, ami eléggé világosan tanúsítja, hogy a hivesztett bukásnak semmi hitelt nem adnak. Egyébiránt meg kell jegyzenem , hogy azon gyönyörű vészmadarak közül egyik sem magyar, és ez fő oka annak, hogy mindig határzott ellenzője voltam az idegen elemek szerfölötti szaporításának nemzeti színpadunknál, mert ez többnyire káros szokott lenni. Ami pedig a rebesgetett bukást illeti, az merőben haszontalan fecsegés. Az igazgatóságnak több tekintetben ferde eljárása, és különösen azon botrányos előszeretete , mellyel leginkább idegen nyelvrontók iránt viseltetik, igen könnyen olly állapotba hozhatja ugyan intézetünket, hogy oktalanul fölcsigázott fizetéseit kénytelen leend megszüntetni, vagy leszállítani; de ezen eléggé sajnos esetben is csupán a kártékony részektől fogna leginkább megszabadulni színházunk, mert valódi magyar művészeinkben van annyi buzgalom, hazaszeretet, és önfeláldozás, hogy illy vészes csapás esetén mindennapi arányos osztalékért is játszanának az ügyek rendezéséig, a budapesti magyar közönség többször bebizonyult lelkessége pedig fogna arról gondoskodni, hogy ezen napi osztalékok nem lennének koldusfalatok. Igen jól tudjuk , hogy nem lehet még most minden idegen elemet nélkülöznünk színházunknál, de iparkodjék az igazgatóság legalább jobban választani, és kerülje a fölöslegest, mert most bizony e tekintetben igen sok színházunknál a fölösleges. Ezek azon tapasztalások, miket a bécsi életről magamnak amúgy röptében szerezhetek, kevés, és mégis sok, a mint vesszük ; de mindenesetre annyi, hogy huzamos!) ottléteire nem igen nagy vágyat támasztanak bennem. Vissza gőzhajón jöttünk, melly hat órakor reggel indult Bécsből, s tömve volt kereskedőkkel, kik pesti vásárunkra sereglettek. A főpincértől hallottuk, hogy reggelire háromszáz pohár kávé fogyott el, noha annyi ember nem volt a hajón, és én meg nem foghatom, mikép találkozhatott halandó, ki magát arra szánha rá, hogy két pohárral megivott, azonban mióta egy igen kedves barátom másodszor megházasodott, azóta mindenféle borzasztó elszánást lehetőnek hiszek. És e tömérdek kávéfogyasztás dacára annyi húst ettek meg az utasok, hogy mire Pozsonyhoz értünk, már egyetlen csontocska sem volt kaphat, és Haragszom a fényes napra is már. . . . Haragszom a fényes napra is már, Mióta megvet a barna kis lyány . . . Haragszom én de az egész Világra , Csak ő rá nem, haragomnak Okára. És keresek rajta hibát bamban , Hogy aztán majd rá is haragudjam . . . Jaj de olly szép ő, a lelkem Leánya: Hogy lehetlen haragudnom Reája ! Tóth Kálmán.