Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-14 / 236. szám
939 A tél adott neki fehér szemfedőt . . . fekete koporsót az éjszaka. . . S midőn már elporlott, hulláit széthordta a vihar egyik világrészből a másikba, hogy ha majd feltámadás lesz, új ördög ne támadjon belőlök a világ számára................. Vége van tán a szomorú képnek? Nincs ? Kevés idő múlva a kopasz domb felett egy sötét felleg kerekedett, s a remetelakot — ezt a hamis imádságok bünzárdáját — megütötte az istennyila. . . . A helyen, hol a helység állt, most kövér fű lengeti fejét, s zöld bársonyába a vidék szép leányai kijárnak ibolyát szedni és gombázni — — azok a bűnös szép leányok!! . . . A kopaszdombot egyre látogatja a villám. A kihalt nép sirja felett az unokák könye viraszt. Ollykor ha fekete felhő támad a domb felett — nem felleg az, — kiált a nép — hanem a remete lelke, melly a levegőben tartózkodik, mivel sem ég, sem föld be nem veszi. A kiátkozott helyen van mégis, mi a lelket meglepi. Mikor legjobban harsog sokszor nyáron az ég, a pacsirta nem retten meg, hanem folyvást dalol a bokrok felett. . . . Tudjátok mi ez ? A természet énekszava a helység utolsó gyöngyvirága felett. Szerelem! szerelem! te legnagyobb gyötrelem — mire viszed még az embert? Kezemben a fekete könyv . . lapjait forgatom. . . . Sirnom kell! de nem tehetek róla!! . R o b o z J. A vad leány. XII. (Folytatás.} — E tekintetben mit sem veszünk ki belőle — monda az ősz egy sóhajjal. . . . Nos és mikép menekvék kegyed az undok gyilkostól! — — Midőn megpillanta, ordítani kezde és nekem rohant. . . . Futni akarok . . . siettemben homlokomat az ajtó szélébe ütem és megsebzem magam, melly seb bélyegét most is láthatni. E szavaknál egy bal szeme fölött levő könny üded sebhelyre mutata. — E zúzás kétségkívül eszméletlenné tévé kegyedet és megállásra kényszerítő ? — Sőt ellenkezőleg, az őrültség egy faja szállá meg, fejem keringe s én gyorsított léptekkel futok. Mezítlábaim semmi neszt nem hallatának ,(és egy szökkenéssel túl valók a lépcsőkön. Ő üldözőbe von engem. Több ember mellett jövök el, kik mozdulatlanul és mereven fekvőnek a lépcsőzet aljában, az udvarba érők, a nyílt rácskapun kifutók s legott szabadban valók. S mindenütt nyomomban vala s libegősét is hallottam. . . . Én azonban tovább és tovább szaladék, lábaimat a hegyes kövek útközben feltörők, a tüskék arcomat összemarcangolák, a lecsurgó vér csaknem szemem világától foszta meg. . . . Mind közelebb jőve, már elért. . . — Nem! — folytató a fiatal leány mohón fölkelve — nem ér utol! Bocsásson, nem akarom hogy megérintsen — nem ér utol! . . én sziklákat tudok mászni, fákat kúszni, a vízbe lebukhatom . . engem meg nem kaphat! . . Itt van, bocsásson kegyed! És szörnyű erőmegfeszítéssel akart kibontakozni Bálint és a lelkész karjaiból, kik visszatartóztatni igyekvőnek őt. Ő nem vola többé a szelíd jámbor leány, a vad leányok szilaj ösztöne újra fölébredt a rettenetes visszaemlékezés befolyása által. Feloldódzott haja vállain letekeredték; arca görcsösen elfintorult. Az őrület kétségbeesése meghármazá erejét s kiszakaszta magát a két férfi kezeiből, kiknek fáradságukba kerülő erőt venni megindulásaikon. A lány a terrasz felé futa, át akart ugrani és a vízbe rohanni. . . Bálint a borzadály miatt kétségbeeset hangon kiáltá : — Antónia! szerencsétlen Antónia! — E szózat, melly mindig nagy befolyást gyakoria reá, legott lecsillapítá a szegény szerencsétlen felháborodását. Azon pillantatban, midőn épen rohanni akara a vízbe, megálla, megfordula, barátságos pillantást külde Bálint felé és ájultan vegyék össze a porondos után. XIII. Bálint és a lelkész segítségkiáltására valamennyi apáca, közöttük a fejedelemnő, és a fáradhatlan Orsolya néne is oda tódulának. A fejedelemné a fiatal leányt szobájába parancsoló vinni, s legott a kolostori orvos után külde. Bálint, egészen magánkívül lévén fájdalmában, karjaiba akará venni Antóniát. Orsolya azonban parancsoló tekintettel visszarezzenté őt, kinyilatkoztatván, hogy nem illik miszerint világi férfi megérintsen kolostori leánynövendéket, különben sem szabadván belépnie a kolostor belsejébe egyházi átok büntetése alatt. A mérnök e nyomora töprengések, aggodalmak emlegetése miatt e pillanatban csaknem megdühödik, azonban a fejdelemnő tekintélyével siető támogatni szeretett tanácsadónője mondatát. — Orsolya néne az illendőség és szerénység mintája mindig — jegyzé meg — mert valóban nem szabad hogy idegen személy kisérje Irmácskát . . azonban — veté utána barátságos hangon, e kemény szabályt némileg mintegy enyhítendő — ha tisztelendő úr még mulatni kíván néhány pillanatig, sietni fogok értesitni őt a beteg miképléte felöl, mihelyt magához tért és orvosi segély érkezett. — Várakozandunk, madám — monda a lelkész; — de isten kedvéért,siessen kegyed. Két világi néne elcepelé a fiatal leányt. — Madám — monda Bálint a fejdelemnőnek azon pillantatban , hol a gyászmenet távozók — kegyed jó, örömest bízom őt kegyedre. Oh, viselje jól gondját szegény Antóniának! — Antónia! — ismétlő a fejdelemnő elbámulva. — Antónia! — kiálta fel Orsolya, kíváncsian és részlelkűleg hunyorgatván szemeit ; — hát csakugyan igaz volna ama különös történet, mellyről annyit beszéltek ezelőtt ? És valóban Antóniának neveznék a mi növendékünket ? — Az ő neve Irma — monda a lelkész határozottan —s mind addig viselendi e nevet, mig istennek tetszik. A lelkész és Bálint egyedül maradónak a terraszon. Jobban megvalónak indulva, hogysem gondolataikat az imént lefolyt rendkívüli jelenetről kicserélhették volna. Azon örömnek , hogy újra föltalálták Villareal Antóniát, és azon fájdalomnak közepette, hogy illy siralmas állapotban kell őt látniok, még nem üdültek ki rémülésekből, midőn Villareali Montesz kilépe a pavillonból. — Nos, uram? — kérde Norbert abbé. — Mindent hallottam. — S nem kétkedik többé, nemde? — monda Bálint. — Meg kell vallanom , hogy nagyon ingadozóvá lettem, azonban még nem tudom, mire határozzam magamat, homályosságok és ellenmondások tömkelegében botorkálok s némi időre lesz szükségem, hogy összeállítsam e zavaros gondolatokat. — Hogyan, uram , unokahuga borzasztó szenvedései nem képesek megindítani önt? Ön még folyvást vonakodik megismerni a valóságot, melly napnál világosabb ? — Én nagyon megindultam, Norbert úr — monda Montesz érzékeny hangon — s nem egyszer csordultak könyek szemeimből e fájdalmas jelenet közben. . . Azonban gondolja meg ön, hogy annak, mi önre nézve szemlátomásu igazság, nem kell szükségkép rám nézve is csalhatlan valónak lennie. Önöknek egykori viszonyai testvéremhez megengedik hogy számos ismerhető jeleket és valószínűségeket találjanak, mellyek azonban teljességgel nem léteznek rám nézve, ki olly sokáig nélkülözöm családomat. — Az voltaképen meglehet, Villareál úr — jegyzé meg a lelkész ; — ha azonban tart ön valamit egy lelkész szavára, kinek szentelt jelleménél fogva tiltva van könnyelmüleg elzálogitni szavát: higyen ön nekem, ha itt isten színe előtt nyilatkoztatom önnek, hogy a monthalmi leány valóban Antónia, önnek unokahuga. (Folyt, köv.) 0 Hirharang. Bernát Gáspártól most jelent meg a „Freskóképek“ harmadik kötete, igen érdekes tartalommal. A két első kötet olly nagy olvasókört szerze már, hogy fö-