Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-07-22 / 167. szám
662 ként a szellemé, melly a leomlott ködöledékeken az elfolyt időkért kesereg. . . Jöj hóhér! te véres ember! megtestesült parancsszava a törvényeknek . Jöj ! hadd beszéljek veled, s ábrázatodtól borzadjon meg az erény ezeriziglen; hogy ne legyen bűn, igaztalan igazság, melly indok tetteidért véres kenyérrel táplálja ébedet. A törvény szent parancsának is szentnek kell lenni. A törvény parancsol — a hóhér bárdot emel — sújt; a véres, ugráló fő mélyen bukik, tán azért, hogy nagyon is magasan volt egykor. A hóhér fölkacag, hogy jól végezte kötelességét. Ugrál az emberfő .... megvéresül a föld . . . feketévé lesz az ég . . . Hát a hóhér öntudata illyenkor miilyen lehet ?! Ki látott hóhért ? ... Ki evett vele egy kenyérből? ki ivott egy pohárból? vagy ki kóstolta italát ? A hóhérnak kenyere undor és átok, itala vér és köny, melly szivből és szemből ered, így él a legborzasztóbb törvényszolga. Ha megéhül, eszik átkot, ha szomjahozik, iszik vért, s bár mennyire tobzódjék is, mégis mindig éhes, és mégis mindig szomjazik, mert vágyainak gyomra mély mint a pokol, elátkozott, mint maga az erény vagy bűn, mellyet sújt. Nem ember a hóhér. Mert embernek nevezem én azon lényt, kiben van öntudat, van lélek és szívemelkedés ; amabban pedig elsülyedt a lélek, megkövült a szív, s feketévé vált az öntudat. Hideg gép hát ő csak, ki csupán az ajándék elfogadásakor lágyul meg, de a törvény parancsa a vér és köny felett hajthatatlan és szirtkemény; lelke, öntudata sötét, mocskos, mint a honáruló becsülete, mellyet véres táblákra függeszt a sülyedni nem akaró kor, hogy legyen mitől visszaborzadni az ivadéknak. Láttam egy hóhérlakot, roskadozó falakkal, mellyeknek nyílásain megvetés és átok kandikáltak ki s be. A ház tetejét rég megette az idő, s hogy néhol rajta még zsupszálak lógtak, oka könnyen fölfedezhető, mert a törvény vérszolgája ittott uj foltokat ragasztott a bomladozó szarufákra. Egyetlen kis sötétes ablaka nyírott halakkal volt tömve, úgy, hogy alig birt az néhány sugárszálat a szobába ereszteni. A szobafalak minden részen faszegekkel telten, mellyeken emberkoponyák, ronda fövegek, néhány vérrel fecskendezett rongyos köténydarab ráirt ismeretes nevekkel . .. egy pár rozsdás kard, ugyanannyi fényes nyelű bárd — kenyérkereső eszköze az istentelennek — voltak gondosan szétillesztve. A sötét szoba közepén szenyes fenyvasztalon egy csorba üvegpohár, néhány véritéletet hirdető rongyos levél, egy még rongyosabb imakönyv mellett, mellynek leveleiből már az imádság is kiszakadt. Egy hárshéjjal keresztül-kassul font lésza, karosszék, a falról lefüggő faragott feszülettel, melly arra mutatott, hogy a ház lakója, lehetett idő — midőn imádkozni is szorokott — voltak kiegészítő parányai a bünhajlék belsejének. Nemde szép bútorzat? Illyen szobában lakik a hóhér egyedül, magányban, sötéten, komolyagályosan, mint az elátkozott öntudat .... mint a sirrabló lelke, melly a megmozdult halottnak égő gyémántjai fölött félelmében megkövült .... mint az apagyilkos hite, melly bűnbánva az elhagyatott sírok roskadozó fejfáin térdepel a megtérés istene előtt. . . . Illy helyre vonul el az éltetoltó szörny, kinek gondolata csak vérmező, eszméje megfentett sóhaj és fohász, s álmai ijesztő rémalakok, mellyeket az elvérzettek szelleme küld élve gyötörni a vérmestert. Kinek hite nincs, mert mennyet nem ismer, imája még úgy sem lehet, mert olly elátkozott ember nincs, ki hóhért imádságra tanítson . . . s találkozik illy ember illy átkos szereprel a milliók között?! kérdem borzadva önmagamtól. Igen volt mindig fájdalom, és fog lenni bakó, mig a törvényeknek halált mondó ítélete meg nem szűnik. A törvény parancsa szent. Hát a hóhér öntudata miilyen? . . . Ismertem egy leányt. A leány ifjú volt és szép. Arcban, magasztos gondolatban mindig átistenült. A leány forrón szeretett , szerette kedveset, s még ezerszer jobban hazáját. Hogy ne lett volna hát szép ő, kiben ennyi legfensőbb szépség egyesült ? . . . Már gyűrű által volt eljegyezve az angyalok gyermeke; a boldogság hetedik egében röpködött ártatlan lelke lángszárnyain ; már már jegyes vala s midőn legforróbban szeretett—csalatott meg.Kedvese elhagyta, mondván, hogy hazáját védeni megy. Elment! elhagyta kedvesét, s elárulta hazáját!!! Mit tett a csalódások közt őrjöngő leány ? Felkereste régi kedvesét, s mivel hazáját, szerelmét egyformán elárulta a tettetések hamis angyala — a kettős szerelem véres boszut állt. Jobban szerette a leány hazáját hitszegő s áruló kedvesénél — tőrt mártott szivébe. A leány föladta magát a törvénynek; a törvény halált mondott a honáruló gyilkosára. Az ítélet elhangzott. A hóhér keze véres lett, s kacagott az angyal bukásán. A gyönyörű fő torzitva porba hullt. A népcsoport sirt, őrjöngött, átkozódott. A hóhér újra kacagott. Hallottam hirét egy ősz embernek. Az ember dús volt egy országot felérő kincsekkel. Volt ifjú és szerelmes, volt férfi és jó katona — volt öreg és istenfélő. Egyetlen gyermekét jobban szerette kincseinél, de hogy a kincsek felett ördög is lakozzék, volt az ősz embernek egy fiatal testvére. A kincs dolgozott, a gyermek atyja szobájában megmérgeztetett. Ki volt a gyilkos ? A törvény ítélete kihirdetve jön. Az atya vérpadra hurcoltatott, mert gyermekét jobban szerette önnön életénél. Meg volt az ítélet. A hóhér keze újra véres lett, s kacagott, midőn az ősz fejét a kemény nyakról egy suhintással leveheté. Meghalt a gyermek. Elvérzett az atya, s a méregkeverő testvér aranyhegyek közt álmodott. ------A vérembernek volt mért kacagnia. * Volt egy tengerész. Bátor, s a veszélyben félelmet soha nem ismerő. Ha uralgott a vész, s a tenger borzadva mutatta fel keblének szörnyeit, — szive mindig helyén volt, kettős bátorsággal inditva legényeit. Hány vész elmúlt felette , s ő még is élt. Egy uj zivatar jött, melly minden másoknál volt erősebb. A part már közel, mint mennykapuhoz az üdv hona — — de itt a hajóhoz legközelebb volt a pokol. A hajó szerte zúzott a vihar karjában, s darabjait győzelmi büszke önérzettel ragadta magával a haragvó tenger. Már a hajóparányok is eltűntek a felzavart miriád cseppek világában. Már a nap is felsütött, midőn a merész tengerész maga állt egy vizes deszkaszállal a zöld parton, mint egy veszélyből kinőtt óriás , nevetve , hogy erősebb volt az elemek harcánál. Jutalmat kapott az elszánt lélek? Nem! Vád emeltetett ellene, hogy a hajónak kincseit rablóknak adta el. A törvény kimondá ítéletét. Felállitatott a vérpad. A hóhér nevetve törölte meg kezét egy fehér kendőbe, melly az áldozatnak homlokáról leesett. Mit tett a kendővel? Kimosatá; asztalára teritette, s evett róla édes étkeket. . . Hallottam egy középidejü asszonyról. — Ez asszony minden volt, csak szép nem, de lélek és erényben annál szebb. Annyi csatában volt, mennyiben férje után többen mint maga a seregvezér. Együtt nevetett a győzelemmel, s együtt sírt a golyókkal, ha a maroknyi sereg hátrálni kénytetett. A nő férje mártír lett a csatákban; az asszonyt nem verte le a fájdalom — a harcolók sorába állt; kard volt oldalán, kezében szurony , lelkén vakmerőség , szivén honszerelem. Nagyobb vádakkal nyomva — foglyul esett a nő. Bebürtönöztetett. Akkora volt a bűn , hogy vörös zsámolyra térdepelteték. Ott állt a törvényszolga, mint a fájdalmas sorok közt egy felkiáltójel. Bárdján megégett a napsugár , s a résztvevők keserve. A törvény intett. Sötét lett az ég. Sújtott a vérszolga, s a büszke fő lesikamlott a nyakról. Tehát semmi bánat?! Igen! Sirt a nép . . . kacagott a hóhér! . . . * A hóhérnak volt egy gyermeke —