Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-07-22 / 167. szám

662 ként a szellemé, melly a leomlott ködöle­­dékeken az elfolyt időkért kesereg. . . Jöj hóhér! te véres ember! megtes­tesült parancsszava a törvényeknek . Jöj ! hadd beszéljek veled, s ábrázatodtól bor­zadjon meg az erény ezeriziglen; hogy ne legyen bűn, igaztalan igazság, melly indok tetteidért véres kenyérrel táplálja éb­edet. A törvény szent­ parancsának is szent­nek kell lenni. A törvény parancsol — a hóhér bár­­dot emel — sújt; a véres, ugráló fő mé­lyen bukik, tán azért, hogy nagyon is ma­gasan volt egykor. A hóhér fölkacag, hogy jól végezte kötelességét. Ugrál az emberfő .... megvéresül a föld . . . feketévé lesz az ég . . . Hát a hó­hér öntudata illyenkor miilyen lehet ?! Ki látott hóhért ? ... Ki evett v­ele egy kenyérből? ki ivott egy pohárból? vagy ki kóstolta italát ? A hóhérnak kenyere undor és átok, i­­tala vér és köny, melly szivből és szemből ered, így él a legborzasztóbb törvényszol­ga. Ha megéhül, eszik átkot, ha szomjaho­­zik, iszik vért, s bár mennyire tobzódjék is, mégis mindig éhes, és­ mégis mindig szom­jazik, mert vágyainak gyomra mély mint a pokol, elátkozott, mint maga az erény vagy bűn, mellyet sújt. Nem ember a hóhér. Mert embernek nevezem én azon lényt, kiben van öntudat, van lélek és szívemelkedés ; amabban pedig elsülyedt a lélek, megkövült a szív, s feke­tévé vált az öntudat. Hideg gép hát ő csak, ki csupán az ajándék elfogadásakor lágyul meg, de a törvény parancsa a vér és köny felett hajthatatlan és szirtkemény; lelke, öntudata sötét, mocskos, mint a honáruló becsülete, mellyet véres táblákra függeszt a sülyedni nem akaró kor, hogy legyen mi­től visszaborzadni az ivadéknak. Láttam egy hóhérlakot, roskadozó fa­­lakkal, mellyeknek nyílásain megvetés és átok kandikáltak ki s be. A ház tetejét rég megette az idő, s hogy néhol rajta még zsupszálak lógtak, oka könnyen fölfedezhe­tő, mert a törvény vérszolgája ittott uj fol­tokat ragasztott a bomladozó szarufákra. E­­gyetlen kis sötétes ablaka nyírott halakkal­­ volt tömve, úgy, hogy alig birt az néhány sugárszálat a szobába ereszteni. A szoba­falak minden részen faszegekkel telten, mellyeken emberkoponyák, ronda fövegek, néhány vérrel fecskendezett rongyos kö­ténydarab ráirt ismeretes nevekkel . .. egy pár rozsdás kard, ugyanannyi fényes nyelű bárd — kenyérkereső eszköze az istente­lennek — voltak gondosan szétillesztve. A sötét szoba közepén szenyes fenyvaszta­­lon egy csorba üvegpohár, néhány vérité­­letet hirdető rongyos levél, egy még ron­gyosabb imakönyv mellett, mellynek leve­leiből már az imádság is kiszakadt. Egy hárshéjjal keresztül-kassul font lésza, ka­rosszék, a falról lefüggő faragott feszület­tel, melly arra mutatott, hogy a ház lakó­ja, lehetett idő —­ midőn imádkozni is szor­o­kott — voltak kiegészítő parányai a bün­­h­ajlék belsejének. Nemde szép bútorzat? Illyen szobában lakik a hóhér egye­dül, magányban, sötéten, komoly­agályo­­san, mint az elátkozott öntudat .... mint a sirrabló lelke, melly a megmozdult halottnak égő gyémántjai fölött félelmében megkövült .... mint az apagyilkos hite, melly bűnbánva az elhagyatott sírok ros­kadozó fejfáin térdepel a megtérés istene előtt. . . . Illy helyre vonul el az éltetoltó­­ szörny, kinek gondolata csak vérmező, esz­méje megfen­tett sóhaj és fohász, s álmai i­­jesztő rémalakok, mellyeket az elvérzettek szelleme küld élve gyötörni a vérmestert. Kinek hite nincs, mert mennyet nem ismer, imája még úgy sem lehet, mert olly elát­kozott ember nincs, ki hóhért imádságra ta­nítson . . . s találkozik illy ember illy átkos szerepre­l a milliók között?! kérdem bor­zadva önmagamtól. Igen­­ volt mindig fáj­dalom, és fog lenni bakó, mig a törvények­nek halált mondó ítélete meg nem szűnik. A törvény parancsa szent. Hát a hóhér öntudata miilyen? . . . Ismertem egy leányt. A leány ifjú volt és szép. Arcban, magasztos gondolat­ban mindig átistenü­lt. A leány forrón sze­retett , szerette kedveset, s még ezerszer jobban hazáját. Hogy ne lett volna hát szép ő, kiben ennyi legfensőbb szépség egye­sült ? . . . Már gyűrű által volt eljegyezve az angyalok gyermeke; a boldogság hete­dik egében röpködött ártatlan lelke láng­­szárnyain ; már már jegyes vala s midőn legforróbban szeretett—csalatott meg.Ked­vese elhagyta, mondván, hogy hazáját vé­deni megy. Elment! elhagyta kedvesét, s elárulta hazáját!!! Mit tett a csalódások közt őrjöngő le­ány ? Felkereste régi kedvesét, s mivel ha­záját, szerelmét egyformán elárulta a tet­tetések hamis angyala — a kettős szerelem véres boszut állt. Jobban szerette a leány hazáját hitszegő s áruló kedvesénél — tőrt mártott szivébe. A leány föladta magát a törvénynek; a törvény halált mondott a honáruló gyilkosára. Az ítélet elhangzott.­­ A hóhér keze véres lett, s kacagott az angyal bukásán. A gyönyörű fő torzitva porba hullt. A népcsoport sirt, őrjöngött, átkozódott. A hóhér újra kacagott.­­ Hallottam hirét egy ősz embernek. Az ember dús volt egy országot felérő kin­csekkel. Volt ifjú és szerelmes, volt férfi és jó katona — volt öreg és istenfélő. Egyet­len gyermekét jobban szerette kincseinél, de hogy a kincsek felett ördög is lakozzék, volt az ősz embernek egy fiatal testvére. A kincs dolgozott, a gyermek atyja szobá­jában megmérgeztetett. Ki volt a gyilkos ? A törvény ítélete kihirdetve jön. Az atya vérpadra hurcoltatott, mert gyermekét jobban szerette önnön életénél. Meg volt az ítélet. A hóhér keze újra véres lett, s kaca­gott, midőn az ősz fejét a kemény nyakról egy suhintással leveheté. Meghalt a gyermek. Elvérzett az atya, s a méregkeverő testvér aranyhegyek közt álmodott. ------A vérembernek volt mért ka­cagnia. * Volt egy tengerész. Bátor, s a ve­szélyben félelmet soha nem ismerő. Ha u­­ralgott a vész, s a tenger borzadva mutatta fel keblének szörnyeit, — szive mindig he­lyén volt, kettős bátorsággal inditva le­gényeit. Hány vész elmúlt felette , s ő még is élt. Egy uj zivatar jött, melly minden másoknál volt erősebb. A part már közel, mint mennykapuhoz az üdv hona — — de itt a hajóhoz legközelebb volt a pokol. A hajó szerte zúzott a vihar karjában, s darabjait győzelmi büszke önérzettel ra­gadta magával a haragvó tenger. Már a hajóparányok is eltűntek a felzavart miriád cseppek világában. Már a nap is felsütött, midőn a merész tengerész maga állt egy vizes deszkaszállal a zöld parton, mint egy veszélyből kinőtt óriás , nevetve , hogy e­­rősebb volt az elemek harcánál. Jutalmat kapott az elszánt lélek? Nem! Vád emeltetett ellene, hogy a hajó­nak kincseit rablóknak adta el. A törvény kimondá ítéletét. Felállitatott a vérpad. A hóhér nevetve törölte meg kezét egy fehér kendőbe, melly az áldozatnak homlokáról leesett. Mit tett a kendővel? Kimosatá; asztalára teritette, s evett róla édes étkeket. . . Hallottam egy középidejü asszony­ról. — Ez asszony minden volt, csak szép nem, de lélek és erényben annál szebb. Annyi csatában volt, mennyiben férje után többen mint maga a seregvezér. Együtt nevetett a győzelemmel, s együtt sírt a go­lyókkal, ha a maroknyi sereg hátrálni kény­­tetett. A nő férje mártír lett a csatákban; az asszonyt nem verte le a fájdalom — a harcolók sorába állt; kard volt oldalán, ke­zében szurony , lelkén vakmerőség , szivén honszerelem. Nagyobb vádakkal nyomva — foglyul esett a nő. Bebürtönöztetett. Akkora volt a bű­n , hogy vörös zsámolyra térdepelteték. Ott állt a törvényszolga, mint a fáj­dalmas sorok közt egy felkiáltójel. Bárdján megégett­ a napsugár , s a résztvevők ke­serve. A törvény intett. Sötét lett az ég. Sújtott a vérszolga, s a büszke fő le­­sikamlott a nyakról. Tehát semmi bánat?! Igen! Sirt a nép . . . kacagott a hóhér! . . . * A hóhérnak volt egy gyermeke —

Next