Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-27 / 222. szám

•­­V­a­ durcásan, s kedélyesen kezdtem fütyülni Lammermoori Lucia cavatináját. Orrom! nagyra termett áldozatokban élő orrom, a legexquisitusabb illatokat sza­goló orrom, pacsuli és mi­les floreshez szo­kott orrom,. . . hogy tetszik a komlóskorpa szag ? ugye, hogy rettenetes bukás! ? illy borzasztó bukásban csak a fellázadt angya­lok részesültek. Orr! ha ezt leesés nélkül kiállod, minden piszeséged mellett vagy római vagy, vagy görög! —Jere lelkem rendezzük a szobát.Ne­­kem ugyan, a­mint tapasztalod, jó ízlésem van, de több szem többet lát. — Hiába megyünk oda édes férjem száz szemmel is, két ágynál, egy asztalnál, és három széknél ott többet nem fogsz lát­ni, azokat pedig magad is elrendezheted. Jobbra egy ágy, balra egy ágy, az asztal közepére, a székek összevissza. — Hát a könyvek és újságok hová jön­nek ? — Hova jönnének­ a gerendára, van ott elég hely! — Nem vagyok én parasztbiró, hogy a tudományokat gerendára akasszam. — Ha parasztbiró volnál, könyvszek­rényed is lehetne s nem kellene a gerendá­ról gondoskodni. Igazi komlóskorpa vitt — gondolom magamban, és kitakarodtam a kertet inspi­­ciálni. Soha életemben gazdagabb vegeta­­tiót nem láttam, mint ezen úgynevezett konyhakertben. Negyedrészét egy éles sű­rű bürök fedező, mintegy felében buján ter­mő gyógylapu hintázott, az utónegyedrészt a legfinomabb csalánfaj zárta. Az egészben a hatalmas természet parancsolt és kormá­nyozott, emberi kéznek és iparnak sehol legkisebb nyomai. Nincs magyarországi kí­gyó és békefaj, mellyből e kertben példány ne lett volna. A bürökben krokodilus is ta­nyázhatott. Egy kurta kígyó meg is kerge­tett. Az udvar közel rokonságban állhatott a kerttel, miért annak csaknem minden szo­kásait elsajátító. Gyeppel fedetten, torma­­erdők, bodzsa csoportozatok, bürök és bo­­londítóbogyó parthiekben játszotta a vál­tozatosságot, s hajnalban és naplementekor olly iszonyú gazdagon illatozott,­­­hogy a rajta kóválygó szarvasmarhák, és sertések is prüszköltek. A kutyákkal pár nap alatt tökéletesen megismerkedtem, de egy szi­laj meddő tehén egy pár hétig több ízben , a boglyák közé szorított, a feleségemet meg egyszer meg is tapodta. A faluba sétálni csak 25 ló -os görcsös bottal mehettem , s egy ideig még e fegyver mellett is le kellett ülnöm az ut­ca közepén, hogy a reám rohanó juhászku­tyák és házi komondorok fel ne faljanak. Kedves Arankám megunván magát folytonosan a sertések között, a szomszéd gyermekeihez kívánkozott játszani, de har­madnap már bőgve jött haza, mert a szom­széd nálánál sokkal kisebb leánya megtépte, a házi komondor pedig farkcsóválva vette ki a vajas kenyeret kezeiből. Feleségem annyira neki vetemedett a gazdálkodásnak, hogy messziről csak va­sárnap tudtam megkülönböztetni a szol­gálótól. A­mi ilyen karcsú sugár volt a vá­rosban, úgy széjjel ment a falun, s ki a vá­rosban a Petőfi Sándor költeményeit alig birta emelni, a faluban egy pozsonyi mérő tiszta búzát legkisebb megerőtetés nélkül vitt a padra fel. Egy tálpuliszkát, és egy fél libát habozás nélkül evett meg , s ne­kem tréfából is számtalanszor szinte le­törte a derékcsontomat. Hogy feleségem­mel valaha ismét felléphessek városban, legalább is egy évet kellene Graefenberg­­ben töltenie, vagy Budán a Rudasban. Későbben megismerkedtem a falu ho­­noratioraival, s azok mindent elkövettek, hogy velem a városi élet gyönyöreit elfe­ledtessék. Eljártunk nyakig érő vizbe ru­­házni, egy mérföldnyire gyalog foglyozni vagy nyulászni, minden harmad, negyed­nap leittuk magunkat, s praeferancoztunk krétára. Elbeszéltük hogy miilyen nagy szamár, vagy nagy hunefut az, a­mellyik nincs jelen , eladtuk egymásnak a rokkant, vagy keheslovat 100 pengő forintért, s ha valamellyik malac gyengélkedni kezdett, meghívtuk malacpecsenyére a kapatos részt. A falun vagy meghal a városi ember egy hónap alatt, vagy úgy neki keményedik, hogy a spiritust is megissza. Ezgy esztendő alatt egy fiacskám is született. Aranka három éves korában nem volt ollyan nagy mint ez a fattyú születé­sekor. Rendkívül örültem e kölyöknek, vá­rosban talán megölt volna e fiókmedve lá­tása, de falun jobban örül az ember egy bornyának, mint városban egy fülmisének vagy kolibrinak. Demeternek kereszteltet­­tem, feleségem ugyan Jenőnek akarta , de Demeter Jenőnek úgy nézett volna ki mint tök Ananásznak. Csakhamar oldalba rúgtam a poesist is, még kedves költőmet Sepsy Károlyt is csak akkor láttam, mikor személyesen meg­keresett valami újabb terményivel. Maholnap tökéletes falusi ember le­szek, minek bizonyításául elég legyen meg­említenem, hogy a napokban már felesége­met is megöklöztem, s csak vasárnap vál­tok tisztát. Fájdalommal kell azonban nyil­vánítanom hogy Aranka nehezen honosul meg ezen égalj alatt, gyöngéd növése, és finom idegzete sehogy sem akarja meg­szokni a rideg szokásokat, és durva élet­módot. Őt vagy vissza kell vinnem a vá­rosba, vagy bizonyosan elpatkol. Egyetlen örömöm most már harmad­­félmázsás feleségemen kívül Demeter. De­meter ha successive így nő, és erősödik két esztendő múlva szembe száll az anyjával, a pesztrákat pedig rakásra döngeti, már most is megbirkózik akármellyik kölyök kutyá­val, s életveszély nélkül eltemet egy pár libacombot. Mint pesti Stutzer soha sem mertem volna még álmodni sem, hogy ily i­lyen vasgyúró fiam lehessen, s ha eszembe jut ollykor ollykor hogy Demeter lesz utó­dom, s nevem örököse, úgy el elcsókolom őt és feleségemet, hogy mig az egyik ordit, mint egy farkasfiu csókjaimtól, a másik neki veresedik és neki puffad, mint egy szattyán duda. Lau­ka Gusztáv: A vad leány. VIII. (Folytatás.) József gazda gondolkodni kezde. — Tehát mégis ők voltak azok! — mormoga. — Isten belát az emberek szivé­be és tudja a valót. De a fiatalság teli van képzelődéssel, még jó értelmében is, főkép a városi fiatalság. Beszédének utója érthetlen vala. Bá­lint rövid szünet után újólag monda: — Nem marad egyéb hátra, mint el­utazásom előtt még egy szives szolgálatra kérnem kelmedet, jó József apó,mellyet bi­zonyosan teljesíteni fog kelmed. Ha ugyan­is kirándulási közben megtalálná ön vélet­lenül a szegény leány holttestét, adja meg neki kelmed az utolsó tiszteletet, s mond­jon egy imát érette az ég urához. — Micsoda bizonysága van önnek arra,,hogy ő meghalt? — Micsoda indok gyaníttatja viszont kelméddel, hogy ő él még? — Én lehetőnek tartom. . . Fiatal ember, ön ne utazzék el, mielőtt megbizo­nyosodnék felőle, vájjon azon személy, ki miatt ön ide fárada, nem szü­kségli­k önnek különös segélyét. — A kit én keresek, az nincs itt s fon­tos kötelezettségek más helyre hívnak en­gem. — Azonban a szegény monthalmi vad leány sorsa nagyon szivemen fekszik, és ké­rem kelmedet azért, ha élve vagy halva ta­lálná őt kelmed . . — Semmi megbízatás — szakasztá öt félbe nyers hangon a pásztor, fölegyene­sedve. — Miért József apó ? — Még e pillanatban hagyom el e hegytanyámat. . . Hiszen látja ön, hogy nem hajtottam még legelőre csordámat és készen áll az indulásra. — Hogyan, hát kelmed is elkészül? — Az óra itt van. . . Álmomban hó­val töltöttnek látom a Fejér hegyet, melly meghaladó kunyhóm födelét, dühöngeni hallam a téli viharokat és szakadozni a hó­tömegeket. A rosz napok indulóban van­nak . . ha legott nem követném álmaim intését, végromlásra jutnék e helyt szegény marháimmal. . . Igen igen, itt az ideje . . itt van az ideje. . . S azonnal ökrei összeterelése után láta. Bálint meggondolá, hogy az öreg pásztor bizonyos csalhatlan jelekből is­merte meg a tél közelgetését, tehát utolsó reményéről is le kelle mondania. — Maga a sors kényszerit rá, ide hagynám a szegény gyermeket! — monda halkan magában nagyot sóhajtva. Az isten könyörüljön meg rajta. E szavak után utazótársaihoz járula. József gazda csakhamar megtevé­e­ 882

Next