Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-24 / 69. szám
hölgy ismét fölemelte szavát, de a férfi, rendíthetetlen maradt. A sértett anya , s boszos papok, kik jelen valának, végre győzelemhez vezették a népet. A vár sziklatérén állának már , s egyezkedésre kérték föl a vár urat. A fiatal pár előlépett: Uppour karán vezette óráját. Megkezdődött az alkudozás : Uppour maga meg nem keresztelkedett, de gyermekeire megegyezését adta. Bekövetkezett menyegzője : a harci nép násszá vált. S szerelmök egy családot, az Apor-családot alapítá. Eregét nem csak a nép emléke tartja, történetbúváraink is igaznak vélik. * *) A IV. Béla alatti tatárjárás alkalmával e vár nagy szolgálatokat tett s ekkor uj és nagyobbszerü erősitményeket nyert. Hasonlókép a IV. László alattiakban is, s mind kétszer feltárta a tatárok ostromát. Hanem jövök e várnak leghatalmasabb urára, Opor Lászlóra, Hunyadi után Erdély legnagyobb vajdájára. Mint tudjuk, korában Magyarhon annyira bőviben volt királyainak, hogy számszerint három királya s ugyanannyi nádora volt. E trónkövetelési fejetlenkedések zavarában, Erdély vajdája Opor, magát a királyoktól függetlenné tette : bányát, adót, fegyvert tetszése szerint kezelt. A három király közös, a bajor eredetű Ottónak azon ötlete jött, hátha elvenné Opor leányát, hogy hatalmas apjával, a más két követelőt leültetné. Be is indult, 1306- ban. A mint Erdélybe ért, Opor elébe ment, hódolata jeleül előtte leborult; a király pedig felemelte őt, s kezét és ajkát nyujtá üdvözletül. A szászok azonban megsugák, mikép Opor Károly királylyal tart. S viszszatért a nélkül, hogy a leányt látta volna. A viszály tovább folyt Otto tróna, ámbár a korona nála volt, mind ingatabbá vált, segítséget sehonnan se remélhetett. Újra reá vetette fejét, megkísérteni a vajdávali szövetséget, ismét Erdélybe indult. Ez útját 1307. májusában téve. Fényes kíséretet vesz fel, s egyszersmind a koronát is magával hozta. Otto a koronának nála létével akarta a magyarokat részére nyerni, honnan, hogy Heltai szavaival éljek. Budán a koronát fejére téve farsangolt az utcákon , s hozta magával Erdélybe is, hogy népének azt mintegy mutogassa. **) A magyar korona, mint tudjuk, apró elszedhető részecskékből állt; crarokba tette, s egyik kísérőjének nyeregkápájába akasztotta. A hatalmas vajda, hallván királya jöttét, Péter testvérét, erdélyi püspököt, messzire elibe küldi, hogy ünnepélyesen fogadja. A szászok most se mulaták el Ottót figyelmeztetni, s erre annyira zavarba is jött, hogy lemondván a vajdánál látogatásról, csak a püspök birtokába kiváná magát vezettetni. Azonban Péter bátyja várába vezette. S mit talált? pártfogás helyett, a vajdának azon kérését, mondana le trónáról. S mikor lemondani nem akarna, márkakebel helyett börtön nyílt számára. Ott ült Otto elhagyottan, pártfeleitől elfeledve , s nem nyerte vissza szabadságát, míg tronard le nem monda. Egy évi börtön, s teljes lemondása után, Opor 1308 ban kikisérteté Erdélyből úgy, hogy Magyarhon földét nem tapodta, s a magyarok többé nem látták. Haza ment, nősült, s 1312— ben elhalt. *) A korona Opor kezében marad. Robert Károly, ki Otto után hatalomra vergődött, a koronát felkérte, de helyette csak kitérő válaszokat nyert. Hosszas alkudozások után, két év múlva, 1310. júniusában csakugyan kézhez adta. S úgy koronáztatá meg magát Károly augusztusban. Hogy ez esemény szinhelye valósággal e vár volt, arról kezeskedni nem lehet. Elég hogy a hagyomány ide helyezi. Mások Dévára gondolják. A vár azután is állt. Zsigmond király 1402-ben még megerősíti benne az Apor családot, mint a mikor annyira meguyitaték s erősitteték, hogy a Zsigmond diplomája njitóját, mint a vár új alapitóját említi. Benkő József szerint a XVII. század elejéig állt, s lakták is. Ekkori birtokosát királyi írnokok megveréséért, üldözőbe vévék. Mire a vár pusztán maradt, s idővel magától romba dőlt. E váron kivül Torjának még van egy várhelye, neve Dózsa vára. Van a falu közelében, az erdők alatt. Helye ma kaszáló. *) P. Szegedi Synopsis Regis Belae IV. §. 17. **) Heltai krónikája. Nagygyör.I. 85. Rész. 274 Nö erény. (Vége.) III. — Meghalok — nyűge lankadtan , s neje lábainál a földre hulla —• meghalok! . Szilárd bérc, drága kő a nöerény ? — tartsd meg tovább is a csalfán szent palástot — hirdesd világszerte a nőerényt s beburkozva a bőrödekbe kacagd ki a könnyen hivő néptömeget! — Szemeim előtt lehullott erényedről a csalfa lepel — erényhelyett láttam kebledben az elrejtett bűnnek ördögét! — Légy boldog! — tombolj cinkosoddal könyűzetlen hamvaim fölött — és nászzenéd — nászod zenéje — legyen földi — s mennyei üdvödnek — hattyú éneke! — Lajos ! — férjem — egyetlen , utósó szavamat hallgasd meg — a szót, melly kimentheti nődet! A nap elhunyt. Miként kialudtak végső sugarai, elhunyt az utolsó Cserney is. Antónia, miként a bánat szobra, szótlan fájdalomnak állt a szunyadó fölött. A kereső szolgák föl nem fedözheték urok gyilkosát, s a város népe erősen hitte, miként Cserney önmagának jön gyilkosa. Antónia tudta csak a s szivét mély bánat nyomá. IV. Napok röpültek el. Mondják hogy egy nap csupán egy csöpp az időnek tengerében. Egy csöpp méreg elég egy élet kioltására — egy perc gyakran hosszú élet boldogságát, reményeit, üdvét tiporja el. Néhány nap elhervaszta az ifjú özvegy arcrózsáit, beteg, igen beteg volt. Díszes hálótermében ült, sápadt arcába mélyen sülyedtek be a csillagszemek, rendetlenül özönlék hullámzó keblére hajainak éj tengere — beteg volt lélek és testben egyiránt. S miként néhány nap előtt, halvány , rongyolt öltönyű férfiú lépett termébe. — Antónia! A hölgy ijedten emelé föl szemeit. — Hogyan, Kázmér! kegyed föl merészel keresni ismét engemet? — Nem értelek! — merész vagyok fölkeresni? — most midőn szabad vagy!? midőn bátran szemébe mondhatod a világnak, miként enyim szived, enyim szerelmed. — Férjem halála viszonyunkra is az enyészet fátyolát voná, — mondá hidegen a nő. — Antonia ! te beteg vagy... te nem ismersz többé engemet . . fagyos szavaid öldöklőbbek az északi viharnál, mellynek szárnyairól a hónak millió pelyhe hull! . . — Megesküvém — feleli szilárdan a hölgy — hogy nem fogom többé látni önt, s szerintem uram megtörhetlen az adott szó szentsége! . . és ha nem is él többé az, kinek esküvőm, miként szerethetném férjem gyilkosát? . . közös boldogságunk volt a golyóban, mellyet ön férjem szivén keresztül lőtt, messze, megtalálhatlanul! . . Távozzék! nem akarom többé önt látni . .. Rejtett virág volt szerelmem, kegyed fölkutatta és kitépte azt . . tomboljon most a száraz kóró felett . . ha tűrni és reményleni gyönge volt, veszítsen mindent! . — Isten tanúm, én ártatlan vagyok, férjed és a becsület kényszerűének megvívni, Antonia! . . enmagad vetetted volna meg a gyávát, ki imádott angyala szűz erényéért nem vala bátor golyót cserélni . . Tekints vissza múltúnk édenébe hölgy ! s taszitsd ki abból emlékemet . . taszitsd ki szerelmedet . . vess meg ! és ásd meg síromat . . — Hiában, Kázmér! . . ne pazarold szavaidat! . . az ártatlanság fehér öltönyét sötét tettekre fűzni nem lehet, te férjemet megölted . . azért válnunk kell . . Tartsd meg, vidd magaddal nyugalmamat . . szerelmem elfagyott, mint keblem kihűl, érzem nem sokára! . . Elfordult és némán inte távozást a férfiúnak. — Többé nem óhajtasz látni, Antonia ! ? — Soha! — Felénk soha sem fog alálebegni a kiengesztelődés angyala? . . — Véres kezeddel végként elriasztod azt. — Utolszor láttál asszonyom! — A sors keze megírta, hogy csak remények közepett hulljak síromba! Kettőt szerettem, kettőt vesztettem el, hazámat és tégedet s e kettő nélkül börtön nékem az élet! . . Az örökéletü történet martyrok közé irhatá be nevemet . . és én megvetettem a dicső halált . . mert láttalak és szerettelek, s hol a szerelem ébred, meghal a dicsőség és halál vágy!.. Meghalni egy dicső hazának romjai fölött idvezitő . . Meghalni homályban mint áldozata megvetett szerelemnek . . férfiatlan! . . És oh mégis, én nem élhetem túl a percet, midőn végkép lemondál rólam . . e pillanatban nehéz fájdalmak erőszakolák ajkadra a megvetés szavait!. Antónia ! . . te nem érezhetsz igy ! . . azért szerelmesed várni fog . . várni rejthelyén a sírok közt . . a temetőben! Fölkél még kebledben a vágy, látni hívedet, . . . akkor küldj . . és nem késem lábaidhoz omlani! — Utoljára uram . . . e földön többé nem találkozunk! . . — Ez végszavad ? — Igen. *) Archiv des Vereins. I. B. 1. Heft. 31 —37.1»