Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-29 / 72. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. Hétfő, mart. 29-én, 1852. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, tuvalfaépek - s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi szablás : hatvani utcai Horvat ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : P o s tá n : egész évre fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetése k soron ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közültetnek.* Évnegyedes előfizetést nyitunk ezennel jövő ápril., május, június hónapokra, a lapunk homlokán olvasható föltételek mellett. Hat divatképre külön is előfizethetni egy pengő tallérral. A megrendeléseket siettetni kérjük, hogy teljes számú példányokkal szolgálhassunk. Szerk. Az ecsedi lidérc. (Történeti novella.) Felleg és éj feküdt a lápvidéken. A szélcsend tökéletes; a víz fekete tükre töretlen , csak néhol csillant meg a tóforrások felgyöngyöző habja, mint az acélgránát a gyászruhán. . • A vízi láthatár hátterében egy vándorlángocska bolygott a káka s halvány nád változó árnyában. A gőzkör sópára vírszinüvé szűrte az állhatatlan fényt, s ha egy egy éretlen láp sarkán elkanyarult, vagy a tavasi vágás közein suhant el, néhány rövid percre elalulni látszott, míg nem ismét a gyékény-buzogányok repkedő árnyékán, mint valami pajkoskodó kisértet hirtelen megjelent. Ha a bizonytalan szem hosszasban kisérte ez ingerlő tüneményt, a bolygó láng kisded fénykörében ollykor egy bánatos nőarcot vélt megjelenni, mellynek vállán s köd kebelén láncos barna madár vergődött, mintha szivét marcanglaná mint a Prometheus ölyve. De e káprázat mindig rövid vala. A ködalak a kisded fénykörből gyorsan el elveszett, s a bizonytalan szem mindig kénytelen jön azt hinni , hogy az nem egyéb, mint puszta árnyszülött, mellyet a képzelődés és éji köd együtt nemzettenek. Nagy Károly felöl a part mellékén félhold alakjában tábortüzek égtek. Az éger-hasábok s száraz tóveredék,mint égékeny tűzanyag itt ott magas lánglaborral terjesztenek világot, mellynek udvarában a fegyvergulák s dobhalmok közein egy egy kócsagos turbána basa látszék megjelenni, kit rövid őrszemléje után a rabkancája tovább, tovább ragadt. De a vágtató ló, a világontó lobrok, a tábor körrajza, mind csak néma ábrázolat. A távolság és és siketen mutatja a nagy kép vázlatait. A felfogható közelségben csak két lény látszik élni. A bolygóláng s a part Vigasztalan őre , egy arab költő, kinek bánatdal szép szeme a bolygó lángon vész, szabályos alakján a keleti bájnak lágysága ömlik el; olajszin arcain az ábránd és mélység halvány árnyéka van; ruganyos izmain az erős tiszta vér biztos tartóssága, melly századokat birna leélni. Milly nagy lehet a bánat, mit illy gazdag képzelet teremt magának, s milly tartós lehet az, ha illy erős idegélet fogja fel. . . De e bánat nem zajlott, nem hánykolódék. Félelmesen nyugvék az, mint a holt tenger. Ott állott az arab nyugvó alak s merev tekintettel. Kivül egy ember mint más, belől viharverte tűzvész, mint senki nem. Övében lángalaku tőre s mellette zengő lant. Szivében épen igy álltak egymás mellett a végletek, életének vezérindulati. Vállain fehér szőrpalást.Öltönyét egykor köves Arabia, szellős kőszálain zergék viselték a föld legszabadabb lakói. Most a föld legnagyobb rabját ruházta az meg, ... a szerelmét. Erős jobbja egykor felhők közt nyilazott merész vadak után; most bágyadtan fut el a lant húrjai közt, mint téveteg szellő az edhárfán. Szeme folyvást az ingó lidérc után mereng, s egy egy arab regét vagy népdalt intéz felé, zengő töredékben. — Soha Azrael szebb alakban s hidegebb tőrrel nem öldökölt, mint lelkemette: oh márvány leánya a baboknak, éneklő a bánatos szív kifakadásával. Aztán mintha megfeddené magát e vádló hangulatért, remegő dalhangon folytató : — Te lessz az én holdam , bár arcod világa másért halványul. — Elfogysz szép holdam, hogy elsötétüljek, mint a holdatlan éj. — Lemegysz szép holdam ... a sirka . . . Feljársz majd hozzám? A kisded babiloni lant lágyan sirt a méla fájdalomhoz. Az arab dala a végkérdésnél elalutt és né múlt. A sirkö merev és hallgatag, mégis mennyit jelent! ... És ha a sirkö él? . . . Annak herib e pillanatban az vala. Azonban az egész jelenet néhány négyszegölnyi tér eseménye volt. Úgy elveszett az a nagy éjben, és térben, mint egy hangya az ős cser lombos koronáján. A vizi köd s mocsáras gőzkor felvette a tájat, magába temetve a sötétkék koszorút, mellyet körűlé a hegyalja képez. Az ingoványos Sár , a holt Tisza, Halvány, s változékony Erge párás környékei alaktalanul olvadtak a közös éjszakába, s a rengeteg Avass, e melléknek félelmes árnyéka, alig vala sötétebb folt a folyó levegőnél. Csupán az ecsedi tó síkján, néhány ezer ölve a bolygó lángocskától, látszék úszni, vagy állni egy tűzpontokkal rakott fejű szörnyeteg. Legalább a képzelet annak vélhető első pillanatra azon hidakkal, töltésekkel összekötött skigyóilag hosszan elnyúlt sötét várat, mellynek rendetlenül helyzeti ablakai jelenleg világba borultak. Ezen vár ma már csak az emlékező regék rajzaiban él. Romjait az új századok csak egyszer láthatók 1794-ben, mikor a rendkívüli aszály következtében, a láp körülé földig leszállott. Máskor viz és úszó föld jár el felette, honnan hosszú idők közein jelenik meg ollykor, mintegy ítéletet hozni a különböző ivadékok felett. Ez ama Saru vár, mellyben őseink bejövetelénél Zabolck és Tass a hódoló lakosok fiait kezesükül szedték, hogy biztos őrpontja legyen a gazdag Tiszahátnak. Az Árpádház kioltása után, idegen vérek uralmát védte az ősvár, s történetei hasonlítanak külalakjához, mellyen a mór cirádák közé különböző ízlés, vegyes építészet foldozta be korszaki foltjait. Eseményünk korában elveszté már ujabb ,,Hivseegh“ nevét, mellyet i s. Károly alatt, a hízelgő Gruth-Keled nemzetség ruházott reá, midőn mint királyi adományt magának épité, hogy névben is hirdesse a szeplőtlen hűséget, mely azzal megjutalmaztaték. Az egyszerűbb kor ecsedi várnak nevezgeté azt, pedig kulcsai sohasem valónak hűbb kezekre bízva, mint eseményünk időszakában. A part s előkapu között roppant őrhalom volt a tóban emelve, mellynek csonka kúpján hadjáratok alatt s ostromállapotban miként jelenleg is, örökös tűz égett. A domb megött erős,széles sáncot vitt a vár külkapuhoz, melly gyakran ingadozott a szilaj, harcias nép elszánt rohamai alatt. A sánchid feketévé kövült cölöpjeiből most már emlékműveket viselnek itt ott korunk dísztermei, akkor még dönthetlen hidat tartanak fen azok, mellynek felvonó láncait negyven ökör vontató csigákra. A kapuív alatt gyözedelmi jelek s az előszázadok kinzószerei emlékeztetésül valának berakva, most fekete tóviz mossa a porló romokat s az ősi bűn és dicsőség alakjai csak egy egy órára támadnak néha fel, ha egykét bennszülött e helyre vándorol s gondolkodólag tekint el a történeti tájon. Maga a belvár, három, hidakkal szakgatott bástyaudvar megött, a tóban átfolyó Kraszna szigetébe vala beépítve. Irtózatos falaiba egész kőhegyeket bele hordogattak, s biztos fokai és lövész bástyái fel valának szerelve, mind azon kellekkel, miket az addigi had s mértan feltalált. Ezen bástyákon feküdt a várpalota , mellynek rendetlen mór, vagy vegyes ablakai, elbeszélésünk elején a tóra világoltak. Jelenleg lakoma tartalék abban. Báthori Miklós a várparancsnok és országbíró adá azt. Szirmay Lajos kedves kapitányának menyegzőjét járták. A mi kérkedő és pazar volt az akkori ízlésben,a mit lovagi gőg és dísz igénybe vehetett, mind az vesztegetve, tulszórva volt e lakomán. Báthor Miklós akkor nagy úr vola. Milly fontos erőség lehetett az, megtetszik az esményün után alig egy évvel T 565-ben kötött béke