Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-02 / 76. szám
Budapest 3-ik év 1-ső fele. *6 Péntek, april 2-án, 1852. megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb műmérlékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 fr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Úti képek Olaszhonból. — Naplókivonat. — 1849. — 1850. (Folytatás.) Decemberhd. 1849. Treviso hű typusza a lombardi városoknak csarnokokkal, s egymásba olvadt portikusokkal ellátott utcái, — lapos fedelei — s külrészeinek omladékos épületeivel. Míg Velence szárnyas oroszlánának védelme alatt állott, híres volt kincsben és hatalomban; sáncaiba Sile folyó vezettetett, s a respublika legjelentékenyebb határvárát képezte Friaulban. Most hatalmának fénye elhalványult, s múltja fontosságából mit sem tarthatott meg, mint sötét várfalait, s keserű emlékezetét. De e sötét várfalakhoz kedves érdekkel tapadott lelkem; mert fényes illuminatióban gyűlt fel benne a történelem azon pontja, melly Trevisót magyar seregek által ostromoltatva festi. Tehát itt is egy erősség, mellynek hideg köveibe fegyverének élével véste be nevét a — magyar! — Zsigmond 1410. évben német császárrá koronáztatott, s az akkori idők szellemében rögtön Rómának indult, hogy a római császárság koronáját is fejére tétesse. Követeket küldött ő előre Olaszban minden álladalmának fejéhez, békés és barátságos keresztülvonulást eszközlendők seregeinek ; de a saját hatalmát féltékenyen őrző Velence elébe állt, s Mocenigo dogé kimondá a félelmes vetot. Zsigmond hatalma érzetében fegyverrel akart utat törni vágyainak célja felé,s Pippo Spanno nevű temesvári grófot tízezer emberrel előre küldé, ki Trevisóig nyomult, s azt ostromlás alá vette. Azonban a velencei signoria sem szunyadott el a vész perceiben, hanem Buzzacarino, s Pandolfo (Malatesta) vezénylete alatt seregeket küldött az ostromlott vár védelmére, mellyek két egész évig sikeretlenné tevék a magyarok minden erőmegfeszítését. Zsigmond belátta végre seregeinek céltalan küzdelmét, a hatalmas köztársasággal békét kötött, s Tyrolon keresztül ment Majlandba. Ezen emlékek lebegtek el lelkem előtt, midőn a fekete bástyák szemembe tűntek, mellyeknek mohos falait haragos hullámokkal csapdossa a Lile. A belváros csinosan épült, s jó ízlésben van párosítva a kényelem a szükségessel és széppel. Azonban figyelmemet nem a fényes kávéházak s boltkirakatok kötötték le , hanem azon sajátszerü szemle, melly előttem és közülem kibontakozott. A csarnokok, boltajtók s nyilvános épületek fekete posztóval voltak bevonva, s a nép , — mint anyavesztett méhraj — gyászruhába öltözve zsibongott az utcákon. A harangok tompa, mély hangon zúgni kezdettek, s egy temetéses komolyságnak fátyolát húzták szét a csendesülő esti tájon. — Mit jelent e gyász, e harangzúgás? — • kérdem egy siető paptól, kinek háromszögű kalapja, harisnyái s ezüstcsatos cipői különös szemlélődésekre nyujta anyagot. — Hát ön nem tudja, hogy püspökünk meghalt? — Ön bizonyosan idegen, mert tudnia kellene, menjen uram, ott fekszik a székesegyházban hullája nyilvános szemléül kitéve ... — s ezzel sebes léptekkel elrohant. Siettem megnézni a férfiú sarcophagját, kinek halálát illy nyilvános érdekkel gyászolják. A római ízlésben épült nagy, de pompátlan templom közepén állott a ravatal, mellynek bibor szemfödele gazdag aranyszövetü szegéllyel s bojtokkal volt feldíszítve ; — körűlé több száz gyertya égett halottas fényben, hosszú hamuval, mig az átszenderült fölött harminc papnak egyhangú imája gyászosan zúgta el a misereret. Volt valami mythoszszerüleg megható e jelenetben. A bágyadtan égő viaszgyertyák kriptás fénye, az ablakokon áttöredező esti fény , a búshangu ima, s a suttogó nép halk, gnómszerű léptei olly hangulatba ringatott, melly szivet szorít, s enyészetes eszméket ébreszt. . . . * A trevisói püspök temetéséről jövök. Nem irom le a pompát, melly körülsugározta a fekete koporsót; — nem az aranyláncokkal s ezüstcsatos cipőkkel feldíszített papoknak, s mezitlábas kapucinusoknak hosszú sorát, . . . nem a kedveseik karjain elrejtő olasz hölgyek, és vastagon elfátyolozott apácák csoportozatát . . . nem végre a bámuló nép egész tengerét; ez mindenütt azonos. Meg volt minden, mit az illy szomorú ünnepély igényel; de hibázott az, mi az illy gyászmenet poesisét teszi, mi lelket őszinte részvétre gerjeszt, s ez a könyv. . . . A köznép heves taglejtéssel számitgatta piszkos tenyerén a gazdag arany rojtokat, mik a sírban fognak elemésztetni, . . . másokat a tarka néphullám, . . . a katonai zenekar ... az olvadó gyászének , s más száz kép érdekelt; ... de ki a megfizetett koldus asszonyokkal sírt volna — nem találtam. . . . Egy óra múlva vége jön a jelenetnek. A fáklyák kialudtak, a tömjényfüst szétosz- lőtt , a zene és harangzúgás elnémult, s a hazatakarodott gyászkiséret olly könnyű , lélekkel ült ebédjéhez, mint egy színházi estély után, hol a tragoedia minden személyzete halomra gyilkoltatik. Mi fáj, mi részvétlen sors ez! . . . Ki magát a társasélet viszonyaiból kibontja, s széttépi azon lekötelezettség viszonyos kapcsait, mellyek az embert emberhez fűzik , azt még életben elfeledi a világ. . . A kényszeritett tisztelet előbb szétoszlik , mint a szövétnek füstje . . . s emléke elmosódik, mielőtt a sírt zöld hantok borítanák. A sírboltban egy fényes carrarai márványlap fogja hirdetni a „Soldati“ nevet; de ki megtört lélekkel e sirhoz járna imádkozni, — az nem leszen. Mi más, mi lelket megható ennek irányában csak egy falusi temetés is ! A halottas menet ugyancsak a sírkert harangjának panaszos csengése mellett viszi nyughelyére a deszkakoporsót, de a szülői vagy gyermeki siralom, a koporsófedélre tűzött mezei koszorú, s a síron naponként harmat gyanánt megújuló könye az emlékezetnek, nem szebb jutalma e átküzdött szenvedéseinknek, mint azon hideg kőrakatok, melylyeknek feliratait ihletlen kebellel olvassa át az idegen és elhalad ? ? .. A kényszeritett dicsőség ezen érdemjelei soha sem szólnak olly költőileg megható szóval a szívhez, mint egy hervadt koszorú, egy szomorfűz, melly beárnyékolja a szenderülő sírját. . . Tanuljunk emberek lenni a szó legszentségesb értelmében!! (Vége köv.) Hadi. Az ecsedi lidérc. (Történeti novella.) (Folytatás.) De hová induljak vezérlő pont nélkül? Elveszni menjek a mélységes éjben az ingoványok rejtelmei közé, miket, mint ő, én úgy nem ismerek ? . . . Miért olta ki csolnakján a vezérlángot? Sólyma verte el, vagy kísérői lútták el, vagy ő nem akarható, hogy vele találkozzam ? E kétkedések közt ösztönszerüntóra nyiló ablakához tévedt. — A kis lidérc ismét ott bolyongott s vérszín sugárival átküllőzte halvány udvarát. Móric feltépte az ablak szárnyait, megakaszta kötélhágcsóját, s a nélkül, hogy a bástyaőröknek, vagy csak Máténak is hírt adna, lerohant azon a vizszint lebegő sarkára. Néhány perc alatt már egy néma alak csáklyázott a tóban, alig valamivel feketébb az éjnél. A bástyafokról egykét lövés történt a kalandor után, kit török kémnek hittek. . . Az éj és gyors karja megmente őt. A fogolynőnek két rabéve alatt egyedül Móric volt gondviselő és megtartó esz