Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-08 / 81. szám
Ami még hiányzik : hiszem , a jó isten Majd azt is megadja ! Losoncy László, mindenre oly hideg, mondhatni dermedt alakú, mint a Demaven oldalán a fagy. . . . Légy vigabb, derültebb, hisz semmi hasznod benne, ha búdban lelked kisirod is. Egyél, igyál, s üsd össze a bokád, ezt mondja az alkorás. (Folytatása köv.) Szöllösy Benő: Életkép. Nézzétek itt az én életemnek képe. . . . A nap terhe után szobám szögletébe Fáradtan vonulok. És aztán ledőlve szerény pamlagomra, Sorsomra gondolok. Egy sötét fa ága ablakomra hajlik, A bánat madara ottan tollászkodik Búsmogorván rajta. S ha nyílik ablakom , fekete tollait A szél reám hajtja. Néha néha el elrepül, s nem sokára Mint az eltűnt levél a fának ágára Ismét visszasiet. S arcomra kétfelé terjesztett szárnyával Homályos árnyat vet. Nem repül mosolygó hölgy karjaim közé, Hogy ragyogó szeme fényre derítené Lelkemnek éjjelét. Hozván haszii karján szerelmünk zálogát, Szivünknek örömét. Nem repül mosolygó hölgy karjaim közé, Hogy csókkal a gondot megédesítené, Majd aztán kimenne — És önkészitette vidám vacsorához Asztalt terítene. Volt nekem kedvesem, volt nekem virágom, De sors irigyelvén rövid boldogságom , Kitépte, oda van. Ott hever a sötét temető hantja közt Hidegen, hervadtan ! De mig körülem olly ridegek a falak, Smaragdmezében egy tündéri hölgyalak jelen meg: a remény. És én legott enyhet találok szivemre Szelid tekintetén. Ez édes szavakkal biztatja a kebelt: A hit a szerencse még eddig nemkegye 1t, Ezután kegyeli. Sok hányatás után a csöndes s rév partot Csolnakja föl leli. A hitnek temploma jön az én kebelem, A munkának terhét nyugodtan emelem, Mit sorsom ad , tűröm. Legyen öröm szelid virága, vagy tövis , Rózsa, avagy üröm. Hintett az ég már is virágot utamra, Legalább előttem, mi legfőbb, megadta : A jók becsületét. Adott önérzetet nemesen megvetni A törpék seregét. Adott ég, kit méltán hívok barátomnak Nemes rokonkebelt, — kezd boldogság Földerülni napjasagomnak 322 Gyermekéveimből. (Folytatás.) II. Kevéssel megérkeztem után nem kis meglepetésemre Bellának atyjával találkoztam, ki a kölcsönös üdvözlések mellőztével rögtön meghívott látogatásukra a közelgő szüreti szünnapok alkalmával. Repestem előre a viszonlátás gyönyörében, élveztem képzelmemben először a tiszta örömöknek, mikkel ő engem meglep, mikben részesültet a szép szűzzé serdült leány. Meg sem vártam a szünnapokat, előre kikértem magam, és siettem a nagyszombati vasútra, minél elébb Bazinba érendő. A kocsi várt reám az állomásnál, azt tudtam, de amint be akarok ülni, egy ismerős gyengéd csengésű hang megszólít hátulról:. — És minket csakugyan itt hagyna, ha magunk nem követelnék felvezetésünket. — Mondanom sem kell, hogy visszafordultamkor Bellát láttam közelegni atyjával. Mintha megszédültem volna , fogóznom kelle a kocsihoz, hogy ne tántorogjak. Azonban úgy látszott ő is csak mögöttem volt olly bátor, a szemeink találkozása óta elpirult, zavargott, és szavaimra viszás feleleteket adott. Végre atyja mentett meg bennünket a feszültségből, felülésre unszolván. Kikerültük az avult faluvárost s az akkor még zsineges cövekekkel elkülönzött zsidólakók előtt végig egyenest kikocsiztunk a fürdőbe. Mig a felső városkapun kivül fekvő vizárkos vadászkastélytól a fürdő szép fasoros útjáig értünk, igyekeztem az előzékeny figyelmet megköszönni, melyben megérkeztemmel részesültem. — Egyszersmind nem titkolhatom aggodalmamat — folytatom — hogy kegyeteknek tán többször hasonló alkalmatlanságot szereztem. — Épen nem — felelt az atya — mert igaz, hogy egy hét óta minden reggel kijár a kocsi, de azzal csak önhibámat akarom jóvá tenni, minthogy Pozsonyban nem figyelmeztetem önt künn a fürdőbeni keresésünkre. — Még a kocsi hagyján! — szakitom félbe , — de a személyes alkalmatlanság. . — Azt ne higgje, minden öniránti szívességünk mellett is, hogy mi untalan kijöhettünk volna, de mivel a kocsi egyreraást ötször üresen tért meg, leányom kifakadt, mondván : „ma én is kimegyek, igy csak meg kell neki jöni“i s örvendünk, hogy nem volt hamis próféta. — Amilly kedvesen lep meg ezen kitüntetés, úgy képtelen vagyok reá magamat érdemesíteni. — Fogadja ön szívesen —felelt Bella nyájasan — s ne sértsen udvariasságával. Végre egy kopár kanyarodásnál beértünk a szép fasudarak közé, melyeknek hátsó távából fehérlett felénk a fürdőépület. . Az elíbénk tárult kellemes völgykebel baloldalán bugyog a gyógyforrás, — mellynek patakján túl,jobbról a fátlan völgy tág mezeje világit és mosolyog a beteg vendégre, kinek figyelmét csakhamar a papirmalom egyhangú zuhogása vonja magára, a kilátás távolabbi pontjai pedig lelkét önkénytelen vidítják fel. Jól esett azon kedvesség, mellyel házi asszonyom fogadott, angyal leánya közelében pedig ki ne lett volna elégült, és otthonos! Bella atyja, bérlője lévén a fürdőnek, vendégei már tudósítva voltak érkezésemről, s csakhamar a fürdőbetegeknél szokásos kíváncsiság és fesztelenséggel sereglettek körem, városomról, iskolámról, egészségemről, utazásomról, és isten tudja miről nem kérdezvén egyszerre. Még nem volt késő ősz, azonkívül kedvező meleg napok jártak, mellyek megengedték, hogy az egész vendégsereg és család a fürdő előtti tért szegélyző facsoportok árnyában ebédeljen, hova az ingó fasudarak lehajtották a szomszéd sziklatető szellőit. A fürdő maga emeletes négyszögépület, mellynek hosszú sötét folyosójára nyílnak, alant a fürdő,s fenn a lakszobák. Gyógyforrása a szomszéd sziklából ömlik, mellynek oldalában erővel kelle az épületnek helyet várni. Vasas vizét csak kíváncsiságból ittam, s ízetlenségétől menekvendő, nem kevés mulatságot okoztam a betegeknek. Délután a véletlenség épen úgy akarta, hogy a kocsis eltávozott a háztól, holott az asszonyságnak a városba kellett mennie. Készen voltam ajánlatommal a lovakat hajtani, de csak hosszú rábeszélésemre fogadtatott el. Megindultunk , Bella is velünk volt. Nem tagadom , gyermekesen szilaj voltam, s azonfölül szépemet vittem; természetes tehát, hogy erős hajtással igyekeztem kitüntetni ügyességemet, s megnyerni e tekintetben is imádottam tetszését. A városig csak jól ment, de a zsibárus boltok előtt már erőseket lökött rajtam száraz ülésem, a heverő utcaköveken zökkenéskor, én azonban azt figyelembe sem véve, mivel visszapillantásomkor észrevettem Bellának tetszelgő körültekintését, az őrhajdunak minden integetései dacára vágtatva hajtattam be a városkapun. Az utca tisztasága még elviselhetlenebbé téve az irgalmatlan kövezetet, s kerekeim, a fényes nappal dacára szikrákat hányva csörömpöltek végig a széles utcán a városháztérig, s itt a patakhídon keresztül az alsó utcára. Éreztem, hogy velem meg van rázva, s amint megálltunk, vérem agyamba tolongott, de az egészet mellékes bajnak vettem. Visszamenet, le valók tiltva a sebes hajtástól, mert a hölgyeknek is kellemetlen volt a rázatás, de a helyett a szabadban fö /vegem verém le hűtözés végett. A hanyatló nap élesen sütött fejemre, s az őszi esti szél pongyolán zilálta izzadt fürteim. Csúzt kaptam s mire hazamentünk fejem nagyon nehéz volt, füleim a verballámzásában zajosan zúgtak , homályosan láttam és néha szédültem. Sietve feküdtem le, megrémült gazdáimnak pedig bajomat megnevezni nem bírván, zavarukat rendkívüli izzadálom, mint veszélyes kórjelenség, csak növelte.