Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-04-08 / 81. szám

­ A­mi még hiányzik : hiszem , a jó isten Majd azt is megadja ! Losoncy László, mindenre o­ly hideg, mondhatni dermedt alakú, mint a Demaven oldalán a fagy. . . . Légy vigabb, derültebb, hisz semmi hasz­nod benne, ha búdban lelked kisirod is. E­­gyél, igyál, s üsd össze a bokád, ezt mond­ja az alkorás. (Folytatása köv.) Szöllösy Benő: Életkép. Nézzétek itt az én életemnek képe. . . . A nap terhe után szobám szögletébe Fáradtan vonulok. És aztán ledőlve szerény pamlagomra, Sorsomra gondolok. Egy sötét fa ága ablakomra hajlik, A bánat madara ottan tollászkodik Búsmogorván rajta. S ha nyílik ablakom , fekete tollait A szél reám hajtja. Néha néha el elrepül, s nem sokára Mint az eltűnt levél a fának ágára Ismét visszasiet. S arcomra kétfelé terjesztett szárnyával Homályos árnyat vet. Nem repül mosolygó hölgy karjaim közé, Hogy ragyogó szeme fényre derítené Lelkemnek éjjelét. Hozván haszii karján szerelmünk zálogát, Szivünknek örömét. Nem repül mosolygó hölgy karjaim közé, Hogy csókkal a gondot megédesítené, Majd aztán kimenne — És önkészitette vidám vacsorához Asztalt terítene. Volt nekem kedvesem, volt nekem virágom, De sors irigyelvén rövid boldogságom , Kitépte, oda van. Ott hever a sötét temető hantja közt Hidegen, hervadtan ! De mig körülem olly ridegek a falak, Smaragdmezében egy tündéri hölgyalak jelen meg: a remény. És én legott enyhet találok szivemre Szelid tekintetén. Ez édes szavakkal biztatja a kebelt: A hit a szerencse még eddig nem­­kegye 1t, Ezután kegyeli. Sok hányatás után a csöndes s rév partot Csolnakja föl leli. A hitnek temploma jön az én kebelem, A munkának terhét nyugodtan emelem, Mit sorsom ad , tűröm. Legyen öröm szelid virága, vagy tövis , Rózsa, avagy üröm. Hintett az ég már is virágot utamra, Legalább előttem, mi legfőbb, megadta : A jók becsületét. Adott önérzetet nemesen megvetni A törpék seregét. Adott ég, kit méltán hívok barátomnak Nemes rokonkebelt, — kezd boldogság Földerü­lni napjas­agomnak 322 Gyermekéveimből. (Folytatás.) II. Kevéssel megérkeztem után nem kis meglepetésemre Bellának atyjával találkoz­tam, ki a kölcsönös üdvözlések mellőztével rögtön meghívott látogatásukra a közelgő szüreti szünnapok alkalmával. Repestem előre a viszonlátás gyönyö­rében, élveztem képzelmemben először a tiszta örömöknek, mikkel ő engem meglep, mikben részesültet a szép szűzzé serdült leány. Meg sem vártam a szünnapokat, elő­re kikértem magam, és siettem a nagyszom­bati vasútra, minél elébb Bazinba érendő. A kocsi várt reám az állomásnál, azt tudtam, de a­mint be akarok ülni, egy is­merős gyengéd csengésű hang megszólít hátulról:. — És minket csakugyan itt hagyna, ha magunk nem követelnék felvezetésün­­ket. — Mondanom sem kell, hogy visszafor­­dultamkor Bellát láttam közelegni aty­jával. Mintha megszédültem volna , fogóz­nom kelle a kocsihoz, hogy ne tántorogjak. Azonban úgy látszott ő is csak mö­göttem volt olly bátor, a szemeink talál­kozása óta elpirult, zavargott, és szavaim­ra viszás feleleteket adott. Végre atyja mentett meg bennünket a feszültségből, felülésre unszolván. Kikerültük az avult faluvárost s az akkor még zsineges cövekekkel elkülönzött zsidólakók előtt végig egyenest kikocsiz­­tunk a fürdőbe. Mig a felső városkapun kivül fekvő vizárkos vadászkastélytól a fürdő szép faso­ros útjáig értünk, igyekeztem az előzékeny figyelmet megköszönni, melyben megér­keztemmel részesültem. — Egyszersmind nem titkolhatom aggodalmamat — folytatom — hogy ke­gyeteknek tán többször hasonló alkalmat­lanságot szereztem. — Épen nem — felelt az atya — mert igaz, hogy egy hét óta minden reggel kijár a kocsi, de azzal csak önhibámat aka­rom jóvá tenni, minthogy Pozsonyban nem figyelmeztetem önt künn a fü­rdőbeni ke­resésünkre. — Még a kocsi hagyján! — szakitom félbe , — de a személyes alkalmatlanság. . — Azt ne higgje, minden öniránti szí­vességünk mellett is, hogy mi untalan ki­jöhettünk volna, de mivel a kocsi egyre­­raást ötször üresen tért meg, leányom ki­fakadt, mondván : „ma én is kimegyek, igy csak meg kell neki jöni“i s örvendünk, hogy nem volt hamis próféta. — A­milly kedvesen lep meg ezen ki­tüntetés, úgy képtelen vagyok reá maga­mat érdemesíteni. — Fogadja ön szívesen —felelt Bel­la nyájasan — s ne sértsen udvariasságával. Végre egy kopár kanyarodásnál beér­tünk a szép fasudarak közé, melyeknek hátsó távából fehérlett felénk a fürdőé­pület. . Az elíbénk tárult kellemes völgyke­bel baloldalán bugyog a gyógyforrás, — mellynek patakján túl,jobbról a fátlan völgy tág mezeje világit és mosolyog a beteg vendégre, kinek figyelmét csakhamar a pa­­pirmalom egyhangú zuhogása vonja magá­ra, a kilátás távolabbi pontjai pedig lelkét önkénytelen vidítják fel. Jól esett azon kedvesség, mellyel há­­zi asszonyom fogadott, angyal leánya kö­zelében pedig ki ne lett volna elégült, és otthonos! Bella atyja, bérlője lévén a fürdőnek, vendégei már tudósítva voltak érkezé­semről, s csakhamar a fürdőbetegeknél szo­kásos kíváncsiság és fesztelenséggel sereg­lettek körem­, városomról, iskolámról, egész­ségemről, utazásomról, és isten tudja miről nem kérdezvén egyszerre. Még nem volt késő ősz, azonkívül ked­vező meleg napok jártak, mellyek meg­engedték, hogy az egész vendégsereg és család a fürdő előtti tért szegélyző facso­portok árnyában ebédeljen, hova az ingó fasudarak lehajtották a szomszéd sziklate­tő szellőit. A fürdő maga emeletes négyszögépü­let, mellynek hosszú sötét folyosójára nyíl­nak, alant a fürdő,s fenn a lakszobák. Gyógyforrása a szomszéd sziklából ömlik, mellynek oldalában erővel kelle az épületnek helyet várni. Vasas vizét csak kíváncsiságból ittam, s ízetlenségétől menekvendő, nem kevés mulatságot okoztam a betegeknek. Délután a véletlenség épen úgy a­­karta, hogy a kocsis eltávozott a háztól, holott az asszonyságnak a városba kellett mennie. Készen voltam ajánlatommal a lova­kat hajtani, de csak hosszú rábeszélésemre fogadtatott el. Megindultunk , Bella is velünk volt. Nem tagadom , gyermekesen szilaj voltam, s azonfölül szépemet vittem; ter­mészetes tehát, hogy erős hajtással igye­keztem kitüntetni ügyességemet, s meg­nyerni e tekintetben is imádottam tetszését. A városig csak jól ment, de a zsibá­­rus boltok előtt már erőseket lökött rajtam száraz ülésem, a heverő utcaköveken­ zök­kenéskor, én azonban azt figyelembe sem­­ véve, mivel visszapillantásomkor észrevet­­t­­em Bellának tetszelgő körültekintését, az őrhajdunak minden integetései dacára vág­­­­tatva hajtattam be a városkapun.­­ Az utca tisztasága még elviselhetle­nebbé téve az irgalmatlan kövezetet, s ke­rekeim, a fényes nappal dacára szikrákat hányva csörömpöltek végig a széles utcán a városháztérig, s itt a patakhídon keresztül az alsó utcára. Éreztem, hogy velem meg van rázva, s a­mint megálltunk, vérem agyamba to­longott, de az egészet mellékes bajnak vet­tem. Visszamenet, le valók tiltva a sebes hajtástól, mert a hölgyeknek is kellemetlen volt a rázatás, de a helyett a szabadban fö­ /­vegem verém le hűtözés végett. A hanyatló nap élesen sütött fejem­re, s az őszi esti szél pongyolán zilálta iz­zadt fürteim. Csúzt kaptam s mire hazamentünk fejem nagyon nehéz volt, füleim a verbal­­lámzásában zajosan zúgtak , homályosan láttam és néha szédültem. Sietve feküdtem le, megrémült gaz­dáimnak pedig bajomat megnevezni nem bírván, zavarukat rendkívüli izzadálom,­­ mint veszélyes kórjelenség, csak növelte.

Next