Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-22 / 92. szám
Az a kis lány.... Az a kis lány lipi lepke, A szivemnek veszedelme, Veszedelme, mert bánatja , No de semmi, lelke rajta. Az a kis lány bolygó szellő, Beszélgetni gyakran eljő , De a mint jó el is megyen, Soha se m marad egy ligeten. Az a kis lány víg madárka, Egyik ágról száll a másra, Ha megunja magát egyen , Dalaival tovább megyen. Az a kis lány futó patak, A virágra csókokat rak, De nem egyre, ha ezerre, de hányat lát, mindenikre. Az a kis lány liliomszál, Minden kis szél rajta kószál, Hajlik jobbra, hajlik balra, Amint csak a szél akarja. Az a kis lány fényes csillag, Mindenkire úgy kacsingat, Minden felhő fényt kap tőle, Csak az én szivem bús tőle. Az a kis lány fris méhecske, Fürdik száz virágkehelybe, A kit megcsip az oda van, Az orvosság mind hasztalan. Az a kis lány élő fácska Virágait rázza rázza, Addig rázza amig elfogy, De énnekem nem jut sehogy. Az a kis lány csupa öröm, Csak én nekem gyász a földön, Ki reá néz mind mosolyog, ■ Csak az én szivem szomorog. Az a kis lány talpig gyászos, A minő a szivem már most, A gyászruhát majd elveti, Gyászos szivem megrepeszti. Vadnai Károly: Hasszán. (Arab rege). Csége.) A teremet keleti fesz és kényelem öntötte el. Magas boltiveiről ezüstös pike helyzetű csillárok lógtak alá, mellyek priszmaszint játszanak a ragyogó jégben. A terem sima padzatát finom babilóniai szőnyegek boriták, itt ott keleti képekkel beszőve a mesés középkorból. Az ablakokat nyíló aloék és narcisok körözék, mellyeknek illatos sátra alatt kanári madarak énekelgettenek. A terem közepén egy kis könnyű asztal állt, mesterségesen bevésett arany cirádákkal. Ez asztal mellett egy lenge alak selymes ujjaival hárfáját pengeté. Tündér leánynak mondanád, látva habzó öltönyét könnyű termetén. Gyönyörű és ingerlő vala ez mint Venus, és ifju, miként Hébe! Kebelén egy kis virág szunyadott, melly a bűvös halmoktól nyere uj erőt. . . A lenge alak lelkében felmagasult, s miként Toulouse Saphója, szenvedélyesen dalolt. Hasszánt e látványra vágy ragadta meg, ingerének ellent nem állhatva, vakmerően megölelő a merengő alakot.............A halló csalogány erre fölrezzent, és miként az ég hajnal hasadtakor, rózsapiros jön. — Geniusom csakt ide, bájos angyalom — mandá mintegy mentegetőzve Hasszán — bocsáss meg, ha illetlenül tevék. Almámban és ébren láttalak, de a futó pillanat égetőbb volt, mint a déli öv, s lelkem ösztönétől nem nyughatva, fel kelle keresnem tégedet. — Kérlek, könyörgöm neked, adj helyet pamlagodon, hogy szemednek bűvös mennyországában, ismerhessem meg valódilag, mi nagy lehet az isten mindenhatósága ! . . . — Utas, ki vagy? — kérdé némi eszmélet után a hölgy. — Tudd meg, e ház előtted a tiltott paradicsom. . . . Távozzál, mert rád veszélyt hozhat e merény. — Nem, bájos angyalom, —válaszolt némi hévvel Hasszán — az nem lehet, hogy én távozzam. Engem nem vakeset hozott veled össze, nem érdek, nem szeszély, nem földi cél. Én egy felsőbb erő rabszolgája vagyok, mellynek hatalom szavára velem egyesülnöd kell. — Lásd, én rád vártam, csak azért éltem, hogy téged fölkeresselek. Igen, szép leány! mert te vagy az angyal, kit megálmodom, a tisztaság, mellyhez fohászom kell; a világos árny, mit sejtéseim mutattak...........Rég könyezlek én már lelkemmel, s rég kisérgetlek gondolatommal. A hatalmak nekem téged jelöltek ki. Kérlek leányka, légy menyasszonyom ! én őrző istened leszek. Elfuvom kebledről az élet bajait. Ölem utalmába vesz, léhem éltetend, s karom emel minden tövis felé. . . Ha alszol, vigasztalak, ha álmod vész, átenyelegjük az éjt; ha borongasz, lelkem felvidít; ha bánat ér, vigasztalód leszek. . . . Meggazdagitom emlékeidet, reményid virágba borítom, vágyaid betöltőm, gondolatod kitalálom, — s ha a fájdalom tép, letérdelek, s éretted imádkozni fogok. . . — remegő ifjú nemével a tiszta gondolatnak, közelebb húzódott ekkor hozzája. — Nevem — mondá, Hasszán. Az élet Szeriszán kormányára ültetett, s hogy valódilag boldoggá tegyen, meghagyó álmodnom létedet, s ösvényt nyita előttem, hogy felkeresselek. Én eljöttem hozzád. Kérlek, szép angyalom, add át szivedet, és esküm adom rá, hogy meg legyen szentelve e frigykötés. . . — Zulyma! — hangzék e közben a mellékteremből — a koszorú készen van. — Legjobbkor anyám — válaszolt az eszmélő hölgy — mert Shheristán kormányzójának menyasszonya vagyok! . . Történt ez idő alatt, hogy Persia népe sach Nadir államintézkedéseivel ellentétbe jött. A parancs, a kényszer sehol sem találkozott azon bizalommal, mellyre elméletileg számítva volt. A zúgolódás és elégületlenség naponként hallhatóbb len. — Végre elvesztő türelmét a nép, mindenfelé lázadás ütött ki. — Szilaj és vad haraggal rontott ez elő. Pusztított és eltört minden zárerőt, melly csak valaha életét nyomorgatni eszközként használtatott fel. Nem ismert könyört és fohászt — mindenfelé kérlelhetetlenné lön. Sádi Nadir megdöbbent e roppant változáson, s a félelem miatt elkékültek ajkai. Lelkét sötét sejtelmek bobták el, és a vad lárma között búsult és könyerett. Jót tett volna most már a néppel, könyörült volna sorsán, de hiába már minden késő volt. — Egyre zúgott a nép ablaka alatt Nadir reszketett, mert mindenfelől elhagyatva jön. Nem merte őt gyámolítani többé senki , senki! Imádkozott, de imádságát nem hallgatták meg. — A hatalmas, a hajdan erős sach végre kegyelmet koldula, hanem azt kiálták neki: ki senkinek kegyelmet nem adott, arra méltó nem lehet. Nem volt menekvés sehol, — a bőszült tömeg szétkoncolta őt. Utána párthiveinek halála következett. Mindenfelé pusztiták és gyilkolák őket, — a legkisebb bitort a legkisebb hóhérig. A fellázadt, szigorú tömeg, mintegy irtóztató búcsujárás mindenütt, mindenfelé vértörvényszéket ült, áldozataiban pazar és bőkezű lön. Hasszán e viharos időben épen Seristán fővárosában Zulymájával mulatott. Az első s a legédesebb és várakozott reá. — Midőn az érzéki világ erei szivében lángra gyujtanak, a két palotába vezető kedvesét, Hévvel szokta itt ennek át gyönge derekát. Azután feloldó selymes öltönyét dobogó kebléről, s mint az esti szellő a rengő hullámok habjára simult. . . . Zulyma végkép ellágyult kéjérzetében. . . . Szenvedélyeit egy titkos hatalom rázta föl; — alvó szikrái kigyuladtanak ; gondolatának kéjes irányt adott, s a mély izgatottság miatt vánkosára dőlt. . . . Hasszán fölmelegülve simula mellé. . . . Fejét keblére téve nyugodni akart.............. Ámde e közben a palota aljában irtóztató orditás keletkezik. A felbőszült nép vészt és halált lármázott a káröröm és gyűlölet hangjain. Hasszán e tragikus jelenetre elhalványult színében, és elsötétült gondolatában. — Lelkében nem érzett erőt, hogy vigasztalni tudja megrettent menyasszonyát. A szegény Zulima is sírt és jajgatott. De mind hiában ! A zaj fokonként vadabb jön. Káromlás és gyűlölet vette körül a tájt... Mindenfelől veszély és pusztulás harsogott. Végre elközelgetett az itélet véres országa. Megszűnt a kimélet, s a zugó nép fölgyújtá a rengeteg palotát... Kevés idő múlva minden égett, s minden tűzben úszott. A menekvés minden pontról el volt zárva. Hasszán és Zulyma kegyelemért imádkozott, de nem hallgatta meg őket senki . . senki! . . . Egy pillanat még, s a nehéz palota irtóztató rázkódások közt szakadt a kétségbeesettekre........... — Mondom fiam — hangzik e közben a tüzes üszkök közöl Hasszán atyjának jóshangja — hogy soha nem lehet senkit megbántani boszulatlanul !.................. Szöllösy Benő. 366 Vidéki élet.' Szombathelyen a dalárdák megelőzték'a fülmiséket , s pedig nem csak azért, mert ők előbb elkezdék a zengedezést, hanem azért is, mert ők egy alkalommal jótékony célra énekeltek. Sajnosan vette azonban a nagyszámú hallgatóközönség, hogy a tisztelt társaság nemzetiségünkre, hazai, irodalmi és s zeneköltészetünkre kellő figyelemmel nincsen. E nemzeti bűnt nem írnák olly fájdalommal, ha a társaságinak olly tagjai is nem volnának, kiktől .