Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-15 / 11. szám
halmok alól ásták, és rajta a fölirás ! ... ey szerint pártusmagyar, s nem tótgörög, mint Dankovszky vitathatta volna, volna tan. Mert hát farsang ur, ő kelme, az idő, forró keblű imádottja , szó , a mi szó , biz kissé kuruc alakban, szinben és tempóval jelent meg kedvese előtt. Kengyelfutóképen divatárusnő páván, s az ollóhős kecskeparipán lovagjának legesül, saját fogata négy fölpiroskendőzött, sallangós szerszámú csődör, kocsisul a pörgekalapu, sipujju , csárdás, mellette nyalka huszárul a toborzó , hátul a bakon összegörnyedve , hidegvetten , az izgalomból felvett mismás testvértánc, kivül a kocsin baktatva, döcögve , nyargalva, csúszkálva , tipegve a sok mindenféle idegen táncalakok , vágtató , keringő, négyes, kettős, polka, mazur sat. sat. Maga farsangi kegyelme oldal közt farkasbundába temetkezve, bagolysüveggel fején üldögélt nagy nyugtalanul egyet egyet kurjantva, s nógatva ihogásra a mellette csücsülő bál kisasszonyt, e selyem bársonycafrangokkal fedett, cseh gyémántoktól csillogó , mázolt képű csábító , kacér szépséget. — A nyomukban vágtató kocsin ezerszinü kendőzászlót lobogtatott a pajkos szerelem , húzták mellette a cigányok , és két oldalt egy egy nyájas fiú a kedvkeresés patyolat nemtői két kézre szórták adománykáikat a nép közé, perecet a falusinak, cukrot az émelygős városinak. így rontott be nagy robajjal időanyus udvarába a vendég, lehányta bundáját, bagolysüvegét , s úgy rohant szerelmes a menyasszonya karjai közé. Egyet fordult, ötöt hatot csókolt, ide oda hajlongott, és szólt: bohókás öltözetében alig hogy megfért. Fején csörgő sipka , nyakában görög palást, testén valami fzakféle , alább felemás bugyogó , szintúgy egyik lábán csatos cipő , térdig harisnya , másikon sarkantyus csizma kordovánból. Kezében álarc, legyező , csörgetyű, szagos üveg , tükör, regény, névjegy, találkalevél, szinbirálat, vidéki levelezés, varga-szabókontók, hirdetmény, kenőcs és egyéb hiú bolondságok. Félnyesetü képén , melly majd meg- csattant a vértől, bohókás öröm , mámoros elégültség, élvvágy tükröződjenek. Minden egyes izma, legkisebb ize arcain látható, tapintható, mintha amaz ingerlő ritka szépektől öröklötté volna , kiknek arcát a teremtő keze nem is úgy önté, de ujjaival rakta egybe, annyira ki van emelve azon minden egyes rész hogy szinte kijelölhető, melly izomban minő szenvedély, melly ízben, milly érzelem székel és játszadozik. — ,, Vendég van a háznál“, igazi jó magyar szokás szerint ez annyit tesz, hogy ünnepet ül a család, öröm szállott be a házhoz ; ez annyit tesz , hogy rakd asztalodra mi jód van, mit ízletesnek hiszesz, s kövess el mindent, hogy vendéged ne unatkozzék, sőt inkább, hogy örökké emlegesse a nálad töltött napok élveit. Vendégünk van, szeretett vendégünk, időanyánk e drága jegyese, ki marokszámra szórja a mulatságot, az élvezetet. Annyi a látogatója, annyi helyre hívták meg, és mégis mindenre van és jut ideje kedve egy iránt. Lakása előtt nem áll őrt a kapus, mert sajátkép nincs is bizonyos lakása, mindenütt jelen, hol a jókedv beszállásolta. Szabadon mehet színe elé minden sorsú és rangú, azon egy pillanatban fogadja a divat hódolatát, mikor tán épen paraszt lakodalomra hivják; ott van az úri estélyeken, küzd az unalom ellen, ott az egyszerű szalmás födél alatt, hol az urias unalom megjelenni réstél, de tudja, hogy ajtó mögött sem volna itt helye. Vendégünk kénye kedve szerint lót , fut, majd a szabóműhelybe nyargal, majd a fodrászhoz , tanácsot tart a cigánybandákkal és a könnyűfejű táncművészek tanítványai közé keveredik, sőt a mi legfőbb, még az apácazárdába is szabad bejáratú. Ő rendezi a csókolódó játékokat, ös vezeti össze a szerelmeseket boldog négyszemköztire, vele jár karöltve a vigalom. A gyönyör és a vendéglősök zsebe. Neki mindegy , szappanyos vagy bábos, mindkettő tömjényzését elfogadja, el a szakácsnők fánkjait, valamint a vén lányok folyamodását , mellyben főkötőért esdenek. Megígéri nekik , hogy beszél a szerelemmel, a házassággal, és saját fogatán viszi vőlegénye házához. Ahmilly szeretett vendég é még az ispotályok is tisztelegnek nála, csak az exofro tudós gyülekezet nem. Atádi Vilmos Ceylon gyöngyei. (Folytatás.) Egy csendes tavaszi estén a kapitány Kalidas Sakontaláját olvasá a leány előtt, közelgő lépteket hallanak, az üvegajtó megcsörrent s azon át egy sugár barna ifjú lépett be. Edgard volt. Magos szép termetű ifjú, arcán a vidámság rózsái, szemeiben lángoló tűz, homlokán derültség, barna rövid haja volt s mindez olly jól állott neki. Az ifjú egész elevenséggel nézett körül s atyja karjaiba rohant, azután Xenicére tekintett, a leány úgy találta, hogy az ifjú hasonlít valakihez, a kit már látott, azután gondolkodott, végre rá talált, hogy az az ideál a mit magának képzelt, — elpirult e gondolattól s alig tudá köszönteni a mosolygó ifjút, s midőn az felé kezeit nyújtó, úgy érezte, mintha egész testében remegne, az ifjú kezeit nagyon hidegnek találta, arra nem is gondolt, hogy az övé milly forró. Az ifjú mélyen benézett a leány szemeibe s mosolyra nyíltak ajkai. Soha soha életében szebbet nem látott, mint ezek a szemek voltak. Xenice úgy érezé, mintha ez érzelem, melly lelkét eddig félrejtelmesen áthullámzá, alakot kezd nyerni, a homály melly álomképeire nehezedett, oszlik, talán az ifjú mosolygásától, vagy szenvedélyben égő szemeitől. Az ifjút atyja sokáig kérdezgető, de ez nem igen szívesen felelgetett, jobb szeretett bámulni, atyja démoni tekintetet vetett reá,szemei a leány arcához látszottak tapadva lenni, úgy érezte, mintha ők valami sugárnyelven beszélnének, mit ő soha nem értett, melly lágyabb, édesebb millió világok nyelvénél, tán az a nyelv, mellyel az esti csillag az éji violával, a holdvilág a zengő tó kristály habjával beszél, megmagyarázhatlan, csodás, szivet lelket átható nyelv — a szerelemnek nyelve. A leány úgy érezte, mintha a napvilág égető körébe jutott volna, gondolatai lázasan keringtek mint a vihar madarak, arcán valami eltitkolhatatlan zavarodottság mutatkozott. Gyakran ha szemeik találkoztak, földre sütők arcaikat, mintha égetné őket a fény, melly arcaikról egymásra sugárzik. A leány egy virággal játszott, zavarodott perceiben le se nézett rá, de mintha az is tükör lett volna, a sugár ifjú alakját látta benne. Edgar helyet foglalt a szőnyegen a leányka mellett, egsziv kék atlasz cipős picinyke labax karjaihoz érték. Pár perc telt el, mialatt apja kérdéseire elfecsegte mindazt, mifele történt, ha tudta volna, milly nehezen esik most neki e beszéd. Azután a kapitány beszélt, elmondá hogy mint menté meg Xenicet, s mint szereti mintha saját gyermeke volna. Az ifjú barna szemökleit öszveráncolá e szavakra, a kapitány arca valami szem sértő kifejezést von, melly mintha mondta volna, mindez hazugság, ő Xenicét nem úgy szereti, mint az apa szokta szeretni leányát. Xenice felemelé csillag szemeit s az ifjúra repité, mennyi vágyat, mennyi fájdalmat olvasott le arcáról, a leány érezte hogy reszket, de nem a szenvedés miatt, egy édes titkos vágy átfut a lelkének idegein, s a kéjfájdalom keblén ringatja mint egy ezüst folyam az elalélt hattyút. A kapitány reszketve tévé össze kezeiket. — Szeressétek egymást gyermekeim — szólt — meleg testvér szeretettel, ti ég és föld előtt testvérek lettetek. — De a szív másféle szeretetet súgott neki, ezt fogadák meg. — Ezóta sok hetek elmullnak. Edgar és Xenice minden perceiket együtt tölték. Az ifjú ábrándos szívvel költői kedélylyel volt megáldva, s a leány megtuda érteni lelkét. Napokat elültek a csodás baobab fák, sugár platánok árnyaiban ábrándozva, érzelegve. Az ifjú igen szépen tudott beszélni az élet örömeiről, az ifjúság gyönyöreiről, a lélek csapongó reményeiről, minek nevét nem merte kimondani, ha tudta volna, hogy atyja mennyit beszélt már erről az ifjú leánynak. Xenice lágyan hajta meg fejét, fényes fürtéi leomlottak a fűben nyíló apró virágokra, szemeiben ollykor ollykor valami költői sóvárgás, epedő vágy lobbant fel, mi az ifjú lelkének olly jól esett. Hevesen ragadá ajkaihoz a tejfehér kis kezeket, a lány félénken tekinte körül, tudá, hogy van kitől e miatt félnie lehet, de kiveil eltakaró őket a sáslevelü múzák sora, mellyeknek nádas szárairól húsos gyümölcsök lógtak le. Fölöttök a baobáb fa sürü lombjai, mellyeknek gyér nyilásin át az ég mosolyogva nézett le rájok, de ők nem néztek az égre, nem néztek a napló virágokra, csak egymás szemébe néztek, e csodás örökmosolygó csillagos mennyországba. A leány piros virágokat tépett, s koszorúba kötve feltéve az ifjú homlokára. — Köszönöm köszönöm Xenice — monda az ifjú elragadtatással — megcsókdosván a virágokat, miknek hevétől hervadni látszottak azok, a leány szeliden megsimitá a szenvedélyes ifjú homlokát és szemeibe mosolygott. — Mi szép virágok, a legszebb angyal köte koszorúba, te Xenice, te, kár hogy elhervadnak, de elhervadtan is szivem dedobogását fogják hallgatni. A leány elpirult, akaratlan szokta öszve az ifjú kezeit. — Megértesz é engemet Xenice? mondd, megértesz é ? 42