Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-02-26 / 46. szám

Budapest. 3-ik év 1-ső fele. Csütörtök, febr. 26-án, 1852. 4­1. Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivevőn, min­dennap délután, d­i­v­a­t­­képek­ s egyéb m­űi - mellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második eme­let , hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfize­tési és hirdetési dijak kül­dendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz­­kü­ldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne­gyedre 4 fr. Hirdetése­k soron­ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyor­san közöltétnek: Mit beszéltem ?! Mit beszéltem, mit beszéltem rólad, Álmaimnak tündérgyermeke, Dalaimnak elepedett vágya, Mit beszéltem, lelkem lelke te?! Eltudnálak é hát hagyni téged“ Mint az ér a rét virágait, Mellyeket egy titkos édes ösztön Álmodozni partjaira vitt ? Elhagynálak é hát, mint a szellő Melly ma itt, ma ottan imbolyog . . S ha lelegyint egy levelt a fáról, Lengedezni holnap másra fog? A mit isten fájdalmában alkot, Mint e nagy szerelmet alkotá : Üdvösségét egy helyen hagyá meg, Nem szállhat az onnan sehová. Te vagy ezen a kerek világon Az én lelkem rózsaerdeje, Nagy szerelmem e tündérerdőnek Madarászó kisded gyermeke. S ott fog járni véges végtelenben, Mig egy fészek lesz az ágakon, Mig egy meleg érzés kis szivedben, Mig egy biztató hang ajkadon! Tóth Endre. Légvárak és való. X. Teljes bocsánat. (Folytatás.) — Uram fia! — kiált Julesa csodál­kozó hangon, nem rég érkezvén a szobába Borbála asszony után, kit Pál ő nagysága kerestetett. — Hát még most sem akarja hinni, hogy az egész csak tréfa volt ? Teg­nap már megmondottam ezt. Vagy azt a­­karja, hogy egészen világosan szóljak? — a levelet én tettem asztalára, azt én is vet­tem vissza tegnap este fiókjából, miután láttam, hogy a tréfát igen is komolyan ve­szi. — — Julesa én magát megvetem. — Szólott Simon urfi, igyekezvén arcával an­nyi kicsinylést kifejezni, mennyit csak tu­dott, hogy szavainak hitelt szerezzen. — Ej ej Julcsa,nem jó tréfálni a sze­relemmel — feddé Borbála asszony Jul­­csát, egy nagyot sóhajtván. — Szegény ör­dög mondá aztán jószívűségből Simon urfinak. — Felejtse el az egész tré­­fát. i N­evessen neki egyet. Borbála asszony igyekezett maga is nevetni, s végre Simon urfinak ajkai körül is bágyadt mosoly lát— ,­szott. ~~ Ön Borbála asszony igen jó, de ezt a teremtést itt megvetem — erősité Simon urfi. — Az a semmirevaló teremtés nem is érdemel egyebet. — Borbála asszony Jul­­csára haragos tekintetet vetett. Simon ur­finak mint egy gyermeknek kedvezvén, hogy csak célját, melly annyira szivén fe­küdt, elérje. — ugye édesem, — kérdé az­tán Simon urfit — meg fogja a nagyságos urat és a kisasszonyt követni? — A maga kedvéért édes Borbála asszony, megteszem, felelt Simon urfi. — Így jól van édesem. Jövőre aztán vigyázóbb legyen, ne higgjen minden le­vélnek. Mert lássa édesem, az ember nem tudja, hogy mi lakik a szobalányokban. Ta­­nácsra néki Borbála asszony. — Ördög, ördög, legfeketébb ördög, azért ollyan fekete az a teremtés is ott. — Mondá Simon urfi, hogy Julcsán némileg boszuját kitöltse. — Hiába mondja ezt, azért nem vi­szem el. Elménckedik Julcsa, fokonként vi­­gabb, s vigabb kifejezést kölcsönözve ar­cának, s végre roppant hahotában törve ki mellyben maga Borbála asszony is,mennyi­re azt tekintélye megengedé, osztozott. — Borbála asszony, miután Simon urfitól újra azon biztosítást véve, hogy ta­nácsát s kivánatát teljesíteni fogja, Jul­­csával együtt elhagyá a szobát Pál ő nagy­ságához sietvén. Simon urfi pedig magára maradván, fájdalommal gondolt vissza azon éjjeli jelenetre, midőn Eleonora kisasz­­szonyt, mint egy őrangyalt képzelé maga­fölé hajolni, és a szerelmi levélkére, melly­­nek annyira megörült, fájdalommal gondo­­lá el, hogy mind­ennek csak álomnak, kép­zelet játékának kellett lenni, miután Jul­­csa azt állítja, miután Eleonora kisasszony csak az estre olly roppant megvetéssel te­kintett reá; miután végre Borbála asszony is azért kérese föl, hogy azon sérelemért, mellyet elkövetett, bocsánatot kérjen. Fáj­dalma erőt von rajta, és sürű­ könyekben tört ki, kisírt szemekkel távozott szobájá­ból, hogy azt, kit mindenek fölött szeretett, kit szerelmével megsértett, megengesztelje. Lábai alig blták el, roskadoztak azok az óriás fájdalom súlya alatt. Pál ő nagysága és Eleonora kisasszony ez alatt kölcsönös értekezés és felvilágosí­tás után elhatározták, hogy Szépvárt egy­­időre el fogják hagyni, s Pesten veszik la­kásukat. Borbála asszonyt azért kerestet­ték, hogy azzal ezen határozott akaratukat tudassák, s hogy azt azonnal előre elküld­­jék, ott szállást fogadni, s abba a szükséges bútorokat megszerezni. Borbála asszonynak legkisebb kifogása sem lehetett az ellen, s fel­hajtva távozik. Ekkor lépett be Simon urfi. Szemei vörösek voltak, meglátszott azokon, hogy sírt. Pál ő nagysága a kisírt szemeket bűn­bánásnak tekintvén , és Simon urfit megkí­mélni akarván még nagyobb megalázástól,— megelőző udvariassággal szólott. — Látom, hogy ön megbánta tettét, legyen bizonyos arról, hogy én is elfelej­tettem azt egészen. — Én voltam tette által közvetlen meg­sértve, de tökéletesen megbocsátom azt, csak arra kérem önt, hogy jövőre mérték­­letesebb legyen az italban. Szólott szinte megelőző nyájassággal Eleonora kisasszony, jobb kezét Simon urfi felé nyújtván, hogy az azt csókolja meg. — Simon urfi könyező szemekkel olly mohón esett a kéznek , mint ha csak mézes kalácsot nyújtottak volna neki, mi gyermek­korában annyira kedves eledele volt. — Nagysád szavai nékem parancso­latképen szolgálnak. Szólott Simon urfi, keservesen zokogva, mert csaknem szive repedt meg ezen lemondás alatt. Pál e nagysága szive megesvén rajta, s jó kedvet akarván neki csinálni,elmondot­ta, hogy Pestre megy lakni, s hogy miután Gyula fia tanitatását nem szeretné abba hagyni, szándéka Simon urfit is magával elvinni, ha ő végre szülői megegyezését megnyeri. Simon uríl köszönetét fejezé ki ő nagysága hallatlan jósága fölött, s távozék uj reményeknek s vágyaknak adva helyet képzelet dús fejében. Pál ő nagysága ígéretéhez képest csakugyan még az nap elment, Simon urfi anyjához , Orsolya asszonyhoz. — Még ma jószágomra megyek ki húgommal együtt, honnan aztán rövid idő múlva Pestre teszem át lakásomat. Úgy te­kintse tehát édes Orsolya asszony ezen lá­togatásomat mint hosszú idővel elbucsuzást. — Szólott ő nagysága, a bőr kanapén he­lyet foglalván. — Mi lesz az én fiamból ? ! — Karáé Orsolya asszony nyugtalanul. — Mennyire önző ön Borbála asszony! én azt hiszem hogy hosszú eltávozásom fö­lött búsulni fog, és ön a helyett fiáról ag­gódik, — fakadt ki ő nagysága. — Megenged nagyságod, de én min­denek előtt anya vagyok. Aztán mit nyer­ne azzal, ha én búsulnék is ? minő érdekkel birhatok én nagyságod előtt? - menté magát Orsolya asszony. — Ön szép, igen szép. Lássa, nekem egy szivem van, és azt az egy szivet azért bírom, hogy az önért dobogjon. — Pál ő nagysága egészen magán kívül szerelmi hevében, Orsolya asszonyt megölelé, ajka­ira csókot nyomott, mellyért azonban gyen­ge arconütéssel bűnhődött. Még a csók és arconütésnek csatta­­nása a levegőben reszkető, midőn Ambrus ur benyitott. Pál ő nagysága zavarjában kö­­hécselt, Orsolya asszony pedig egészen ne­

Next