Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-05 / 103. szám
Budapest, 3-ik év 1-ső fele. 103 Szerda, május 5-én, 1852. Megjelenik , ünnep- sz»árnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőiség szállás: országút Huszár ház, első emelet , hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési dij : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne gyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közültetnek. Szerelem áldozatai. (Folytatás.) III. A szerelem hatalma. A sajka partot ért, Bandi a partra lépett, sietett a kunyhó felé. Piroska még mindig a lovag után nézett, akaratlanul konyolult pilláira. Maga sem tudta miért ? Bandi mellé lépett, ábrándjaiból fölökölte. — Mi bajod, Piroskám ? min búsulsz, jör be, majd átüt ez a hűvös levegő. A leány szótlan, mozdulatlanul állott. Bandi vállát érintő kezével, a leány megrezzent , reszkető hangon mondá: — Te vagy az, Bandi! mint megijesztek . . . — Én vagyok, lelkem ! hát min búsulsz ? A leány szótlan maradt. — Mondom: jör be, majd megárt ez a hűvösség. — Csak eredj, — én nem megyek. — Mi lett most téged, szivem édes virága, Bodrog rózsaszála , mért vagy illy hideg, egykedvű ? — Semmi. . hagyj magamra, roszul vagyok . . beteg vagyok. A legény megcsóválta fejét, nem tudta, mit gondoljon, egy fájó sóhaj nyomta meg kebelét, benyitott a kunyhóba. Piroska leült virágai közé, könyei patak módra hulltak, sirt . . nem tudta miért, nem birt bánatjával. — Isten jó nap! öreg bátyám belépő legény. — Fogadj isten, fiam, ’ i ' szóülj le. — Nem fáradtam; az aggodalom hajtott most ide,azt gondoltam,hogy a mennykő ezt a kunyhót csapta le, de hál’ istennek nincs semmi baj. — Isten megőrzi az övéit, fiam, — bölcselkedik az öreg. — Ló halálába siettem azon a lélekvesztőn, de illy szélben nem lehet haladni. Egy órája, amióta küzdök a babokkal. — Hát, ez a nyúl ? magától jött, vagy kelmed fogta ? — Egy úriember ajándékából birjuk, ki itt vadászván, az eső elől tért be. Hát Piroska ? hol van, azóta megkészíthette volna. • Ott sír a kertben, azt mondja, beteg. — — Beteg? az lehetetlen, még most semmi baja sem volt, eredj csak, szólítsd be. No, meg sem mozdulsz? Bandi! felállítod az öreg embert ? Bandi kiment. Kevés idő múlva a szótalan leányt maga előtt tolta apja elé. — Hát téged mi lett? szólt a halász. — Semmi apám, beteg vagyok. — Hát mi bajod, megijedtél ? — Nem — csak beteg vagyok. — Tán csak nem az urfi vitte el kis szívedet ? — Piroska nem felelt, dobogó mellén görcsösen szokta öklét. Bandi ajkába harapott. — Mi bajod, gyermekem, öregségem gyámola, szólj ? — Piroska szemében egy köny gyöngyözött, melly szebb volt Peru minden gyöngyénél, keble erősen hullámzott, arca kigyuladt, szemei felmeredtek, lábai nem bírták, eszméletlenül a lócára hullt. Bandi szivét keserű fájdalom szállta meg, gyanította az ölyvöt, melly galambja felett kereng. — Elhatározta, hogy figyelmes lesz ezután Piroska minden lépésére, s szemügyre fogja venni a szivrablót, — és szótlanul ment ki a kunyhó fakilincses ajtaján. — Nem sok idő múlva egy sajkás evezett felfelé a folyam kék tükörén. A sajkás Bandi volt. IV Esküszegő. B . . . . Kálmán tekintélyes vagyonú földes ur volt Z. megyében, s atyja kora hunytával nagy örökség szállott birtokába. Mint egyetlen fiu kényesen neveltetett, s az elkényesztett uracsot egyik szenvedély a másik után ragadta. Nőtlen lévén, tánc, zene, lánysereg, pohárcsengés, vadászat, barátság voltak élvei s gyönyörei. Csinos külseje, ifjú szépsége, a fejlő erőben férfiasodó alakja, minden női szem előtt feltűnően meglepők valának. Így volt ez Piroskánál is, az ifjú láttára valami idegen érzést kapott, mit nem bírt levetkőzni — még akkor nem tudta, hogy mi a szerelem. Kálmán mindennapos volt Piroskánál, s a szerelemvallomásnál túl boldognak látszott, de keblén keserű érzés vonula át, mint a kigyó, melly a sima tónak fenekén sikamlik el. Piroskának hozzá mindennap fellőbb csatlakozása, a lányka ártatlan egy-szerű szavai mondhatlanul tetszettek neki, erősen hivé, hogy a viszontszerelem boldogítja őt. Kálmán hévvel szerette a halászleányt. — A ledér indulatnak nincs ösztönzőbb ingere, mint az ártatlan tiszta eszmélet és szeplőtlen épség bájai. — A lányka ritka szépsége, ifjúság kelleme arcán, és tagjain, mellyet a természet ártatlansága leplezett, Kálmánnak feltűnő jelenetek valának, s szive gerjedelmeinek csakhamar hév vágyai levének. * Napok, hetek teltek el. Kálmán mindig jött, Bandi meg megkerült, Piroska szótalan maradt, — hideg, egykedvű volt Bandi irányában. Egy szép nyári alkonyaton kis kunyhója előtt üldögélt Piroska, fejkendője le volt húzva szemére, valami tárgyon el volt merülve; fejét egy kéz érinté alig észrevehetőig. — Piroska felrezzent, — Ah, te vagy Kálmán! — s karjaiba omlott. — Én vagyok, édesem. — Épen rólad gondolkodtam, — azt hittem, el sem jösz. — Az nem lehet, téged egy nap nem látva beteg vagyok. — Én téged nagyon szeretlek ! szólt a reszkető leány. Ajkaik csókban forrtak össze. — Enyém vagy, Piroskám, rózsaszálam ! enyémnek kell lenned, hazaviszlek palotámba, ott élünk boldogul. — — Oh csak Bandi ne volna, mindig leskelődik utánam — félek tőle! — Ki az a szemtelen, ki néked alkalmatlankodni merészel? nevezd meg őt, — hadd röpítsek golyót agyába! — riada fel Kálmán. — Egy halászlegény, Barna Bandi a neve. . . egyszer a feszület alatt eskettett meg, hogy őt szeressem ! — S te mit mondál? megesküvés? — Mit tehettem mást, kényszerülve voltam, s téged még nem ismertelek akkor. — Semmi! — felejtsd el őt, ha enyém leszesz, nem fog utánad lesködni, neked magasabb rendeltetésed van, te az én úrnőm leszesz, bálványom, királynőm ! S ismét csak pecsétlé e nyilatkozatot. Piroska keblét két dagasztó, feledte Bandit, feledte a fogadást mit a feszület alatt tett. Hús forrásnál, az agg tölgy árnyában kínos féltés közt ült Bandi lesben, mindent látott, — látta a csókot, mit hűtlene osztogatott a szerencselovagnak, s bár ne láthatta volna. — Elmarjuk szive, a boszuvágy dagasztó kebelét . . iszonyú boszut esküdött . . . , boszut, mellynek vér lesz a pecséte. Kálmán átölelé rózsáját, mikép a nap sugara a tavaszt; erős karjai a karcsú derékhoz úgy tapadtak, mint bimbajukhoz a kemény szirmok, mellyeket a tavaszi napsugár repesztett föl, miközben keblük a szerelem malasztjában dobbantak fel. Kálmán kéjérzetében a leány homlok