Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-06-11 / 131. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 131 Péntek, junius 11-én, 1852. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik , ünnep- s vírnapot kivévén, mindennap délután, divatképek s egyéb műmértéketekkel. Szerkesztőségi szállás:országút Huszár ház, első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Előfizetési díj : Postán: egész évre 1 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Csapodárság. Pillangóvá lettem Végre valahára, Szállók egy virágról A másik virágra. S mellyik mézét szíttam, Búcsút mondok annak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Hej be szép az élet, Még csak mostan látom, Mennyi bájos lány van Ezen a világon. Csak élni kell tudni, Mert élveink vannak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Szőkének azt mondom : Csak szőke lehet szép! Barnának , hogy szőke Nekem sohasem tetszek! Mért ne ?! hisz ők ezért Még csókot is adnak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Ha nem hisz a leány, Ami ritka eset, Leszek őrült, komoly, És kétségbeesett. Vig, bus, vagy a minő körülmények vannak.. . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Azt a barna kis lányt A kié volt éltem, Azt az álnok kis lányt Elfeledtem régen. Nincs szeretőm! hanem Szeretőim vannak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Tóth Kálmán: Egy átkos élet. (Folytatás. ) VI. Egy hölgykebel. Partos bízva it ismeretében egy olcsó oláh kocsit vett. Némi melléktalálkozások kedvéért le kelle kerülnie Torontálba s Kanizsánál kelt át a Tiszán. Innét Szabadkára akart hajtani estig. Szabadkára, a Palicstó mellett él. Hatalmas erővel merültek fel előtte az események, miket ez év sodra a múlt hullámiba temetett. Aranka szende képe újra megjelent kényes szemeivel, Partos vére felforrott s omlott volna lábához, ha felbirta volna találni. Párhuzamokat vont a két család viszonyai között, s összeméré saját állását mindkettőnél. A Hangai — családra jelentékenyebb hatalmat gyakorolhat, de Sifrit könnyebb lenne kiengesztelni. Eszmetársulat folytán ismét megújult az utóbbitól nyert sérelem szúrása. Ha tekintélye és hite nem forog kérdésben a bonyolult per átküzdése körül, becsülete kedvéért ugyan nem fogta volna megerőtetni magát s hihetőleg visszafordul, igy azonban csak boszankodott. — Jól megyünk ugye uram? — kérdé megfordulva kocsija. — Hadd látom. Ahamottt a hosszú nádas ház, az Ludas lesz , a közép postaállomás. Már félúton vagyunk, csak hajts, jókor beérünk. S újra elmélyedvén számításaiba és kalandaiba, elszenderült a kocsiban. A halvány nap lenyugodott, s a késő őszi szél nyargalt át a sivatag rónán. Fáztában felébresztő utasunkat saját rázkódása. — Hát még most sem vagyunk ott? Már a nap lenyugodt, átkozott paraszt, te bizonyosan lépést hajtottál, míg én szunyadtam. — Nézze a téns úr, csakúgy csurog lovaimról az izzadság. Hanem ott már látok tornyot, engedelemmel. — Hol? no jó, tán egy óra alatt jól hajtva oda érünk. Az bizonyosan a görög templom, a ferenciek kettős tornya a fáktól nem látszik. Kegyetlen szél lebegteté Partos köpenyét, és dobálta a lovak szemébe az éles homokot. Csak hamar elsötétült, és tömör fellegek nyomakodtak az ég boltjára. — Hajts oláh, mert keresztül szúrlak. Itt ázunk. — Uram, már elfáradtam lovaim ütésében. — Majd nem fáradok el a tiedében. Nehéz cseppek kezdtek Partos arcához csapódni. —Mondom itt most meg ez a semmirekelő, kiáltó s botjával hátba löké az ijedt parasztot, ki majdnem lebukott lovai alá. Végre beértek a házak közé, de alig láttak száz lépésnyire. — Hova hoztál paraszt ? — riadt a bottók félelmében kocsioldalhoz lapuló oláhra — ez nem Szabadka. — Én itt sohasem voltam, nagyságosUram — hebegéez — azt sem tudom, hogy hivják, hanem amott sok ablak világos, aztán korcsma, majd odahajtok. A vendéglő előtt megállott a kocsis Partos belépett a szobába. Nagy lárma volt ott, számosan a hevesebbek közös dolmányaikat dobták a szegletbe, s ingujjaikat tűrték. Mások fenyegetve emelték ökleiket, sőt botjaikat, tolakodva egyik asztal felé, melly előtt éltebb emberek igyekeztek kiengesztelőleg fellépni a felhevültek és megsértőjük közé. — Ugyan menjetek! — mondának—, annyi erős emberek egy gyenge öreg ellen felrüffenni, s aztán az egész is tévedés volt, Tamás gazda már is megbánta tudom ; gondoljátok meg, hogy — ittas! —toldák hozzá halkan. — Nem bántam biz én, sőt még egyszer is mondom, pimaszok vagytok. — Az majd elválik — szakaszták félbe. — — Földesuratokkal együtt. — Ez már gyalázatosság! hajtsátok ki a háladatlant a moslékcsatornába! — kiálta a tömeg, és még közelebb tolakodott az ülőhöz. Ilyen a magyar paraszt. Személyes sérelmet annak rendje szerint torol meg, vagy épen csak lenézéssel felel reá , de akit szeret, azt hallattára annak távollétében rágalmazni senki se merje. Partos emlékezni akart azon hangra, melly az ostromlott bűnösnek ajkiról hangzott keresztül a tömegen — Atyafiak ! — szólt erős hangnyomattal — hogy hivják ezt a helységet? E váratlanul mögöttük megharsanó szóra meglepetve fordultak vissza a zsibongók, és tiszteletes távoli kört nyitottak előtte. — Hogy hivják ezt a helységet? Egyik sem felel? Vagy neve sincs? _Zengölak! uram — hangzék egyszerre tiz szájból. — Micsoda Zengölak? Berécsi ur jószága? — álmélkedik az érkezett. — Igenis, szolgálatára, ugyanaz. — Itt lelkész még tisztelendő Hangai Miklós ur ? _Valósággal téni uram ! —, illeszkedtek a lecsillapultak a jövevény előtt, ki olly járatossággal látszék ismerni körülményeiket, a nélkül, hogy ők az ő arcára emlékeztek volna. — Épen az is a bajunk — véve a szót egy suhanc, midőn látta, hogy a vendég csak némán, kérdőleg néz rájuk, — az a baj, hogy a főtisztelendö ur odajár, az egyházfi meg itt leissza magát, s a mi drága uraságunkat meri gyalázni, kinek a kegyelméből él s kinek isten minden léptét áldja meg. ■: • — Hát sem ő nagysága, sem a főtiszztelendő ur nincsenek benn ?— mormogá