Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-06-11 / 131. szám

Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 131 Péntek, junius 11-én, 1852. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfize­tési és hirdetési díjak kül­dendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik , ünn­ep- s v­írnapot kivévén, min­dennap délután, divat­­képek­ s egyéb mű­mé­rt­é­k­­­e­t­e­k­k­e­l. Szerkesztőségi szállás:­országút Huszár ház, első eme­let, hová a kéziratok utasitandók. Előfizetési díj : Postán: egész évre 1 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne­gyedre 4 fr. Hirdetések soron­ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyor­san közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Csapodársá­g. Pillangóvá lettem Végre valahára, Szállók egy virágról A másik virágra. S mellyik mézét szíttam, Búcsút mondok annak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Hej be szép az élet, Még csak mostan látom, Mennyi bájos lány van Ezen a világon. Csak élni kell tudni, Mert élveink vannak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Szőkének azt mondom : Csak szőke lehet szép! Barnának , hogy szőke Nekem sohasem tetszek! Mért ne ?! hisz ők ezért Még csókot is adnak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Ha nem hisz a leány, A­mi ritka eset, Leszek őrült, komoly, És kétségbeesett. Vig, bus, vagy a minő körülmények vannak.. . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Azt a barna kis lányt A kié volt éltem, Azt az álnok kis lányt Elfeledtem régen. Nincs szeretőm! hanem Szeretőim vannak. . . . Csalok én ezután Mint engem megcsaltak. Tóth Kálmán: Egy átkos élet. (Folytatás. ) VI. Egy hölgykebel. Partos bízva it ismeretében egy ol­csó oláh kocsit vett. Némi melléktalálkozások kedvéért le kelle kerülnie Torontálba s Kanizsánál kelt át a Tiszán. Innét Szabadkára akart hajtani estig. Szabadkára, a Palicstó mellett él. Hatalmas erővel merültek fel előtte az események, miket ez év sodra a múlt hullámiba temetett. Aranka szende képe újra megjelent kényes szemeivel, Partos vére felforrott s omlott volna lábához, ha felbirta volna találni. Párhuzamokat vont a két család vi­szonyai között, s összeméré saját állását mindkettőnél. A Hangai — családra jelentékenyebb hatalmat gyakorolhat, de Sifrit könnyebb lenne kiengesztelni. Eszmetársulat folytán ismét megújult az utóbbitól nyert sérelem szúrása. Ha tekintélye és hite nem forog kér­désben a bonyolult per átküzdése körül, becsülete kedvéért ugyan nem fogta volna megerőtetni magát s hihetőleg visszafordul, igy azonban csak boszankodott. — Jól megyünk ugye uram? — kér­­dé megfordulva kocsija. — Hadd látom. Ah­­amottt a hosszú nádas ház, az Ludas lesz , a közép postaál­lomás. Már félúton vagyunk, csak hajts, jókor beérünk. S újra elmélyedvén számításaiba és kalandaiba, elszenderült a kocsiban. A halvány nap lenyugodott, s a késő őszi szél nyargalt át a sivatag rónán. Fáztában felébresztő utasunkat saját rázkódása. — Hát még most sem vagyunk ott? Már a nap lenyugodt, átkozott paraszt, te bizonyosan lépést hajtottál, míg én szu­­nyadtam. — Nézze a téns úr, csakúgy csurog lovaimról az izzadság. Hanem ott már látok tornyot, engedelemmel. — Hol? no jó, tán egy óra alatt jól hajtva oda érünk. Az bizonyosan a görög templom, a ferenciek kettős tornya a fák­tól nem látszik. Kegyetlen szél lebegteté Partos kö­penyét, és dobálta a lovak szemébe az éles homokot. Csak hamar elsötétült, és tömör fel­legek nyomakodtak az ég boltjára. — Hajts oláh, mert keresztül szúrlak. Itt ázunk. — Uram, már elfáradtam lovaim üté­sében. — Majd nem fáradok el a tiedében. Nehéz cseppek kezdtek Partos arcá­hoz csapódni. —Mondom itt mos­t meg ez a semmi­­rekelő, kiáltó s botjával hátba löké az ijedt parasztot, ki majdnem lebukott lovai alá. Végre beértek a házak közé, de alig láttak száz lépésnyire. — Hova hoztál paraszt ? — riadt a bottók­ félelmében kocsioldalhoz lapuló o­­láhra — ez nem Szabadka. — Én itt sohasem voltam, nagyságos­­Uram — hebegéez — azt sem tudom, hogy hivják, hanem amott sok ablak világos, az­tán korcsma, majd odahajtok. A vendéglő előtt megállott a kocsi­s Partos belépett a szobába. Nagy lárma volt ott, számosan a he­vesebbek közös dolmányaikat dobták a szeg­letbe, s ingujjaikat tűrték. Mások fenyegetve emelték ökleiket, sőt botjaikat, tolakodva egyik asztal felé, melly előtt éltebb emberek igyekeztek ki­­engesztelőleg fellépni a felhevültek és meg­sértőjük közé. — Ugyan menjetek! — mondának—, annyi erős emberek egy gyenge öreg ellen felrüffenni, s aztán az egész is tévedés volt, Tamás gazda már is megbánta tudom ; gon­doljátok meg, hogy — ittas! —toldák hoz­zá halkan. — Nem bántam biz én, sőt még egy­szer is mondom, pimaszok vagytok. — Az majd elválik — szakaszták félbe. — — Földesuratokkal együtt. — Ez már gyalázatosság! hajtsátok ki a háladatlant a moslékcsatornába! — ki­álta a tömeg, és még közelebb tolakodott az ülőhöz. Ilyen a magyar paraszt. Személyes sérelmet annak rendje szerint torol meg, vagy épen csak lenézéssel felel reá , de a­kit szeret, azt hallattára annak távollété­ben rágalmazni senki se merje. Partos emlékezni akart azon hangra, melly az ostromlott bűnösnek ajkiról hang­zott keresztül a tömegen — Atyafiak ! — szólt erős hangnyo­mattal — hogy hivják ezt a helységet? E váratlanul mögöttük megharsanó szóra meglepetve fordultak vissza a zsi­bongók, és tiszteletes távoli kört nyitot­tak előtte. — Hogy hivják ezt a helységet? E­­gyik sem felel? Vagy neve sincs? _Zengölak! uram — hangzék egy­szerre tiz szájból. — Micsoda Zengölak? Berécsi ur jó­szága? — álmélkedik az érkezett. — Igenis, szolgálatára, ugyanaz. — Itt lelkész még tisztelendő Hangai Miklós ur ? _Valósággal téni uram ! —, illesz­kedtek a lecsillapultak a jövevény előtt, ki olly járatossággal látszék ismerni körül­ményeiket, a nélkül, hogy ők az ő arcára emlékeztek volna. —­­­ Épen az is a bajunk — véve a szót egy suhanc, midőn látta, hogy a ven­dég csak némán, kérdőleg néz rájuk, — az a baj, hogy a főtisztelendö ur odajár, az egyházfi meg itt leissza magát, s a mi drá­ga uraságunkat meri gyalázni, kinek a ke­gyelméből él s kinek isten minden léptét áldja meg. ■: • — Hát sem ő nagysága, sem a főtiszz­telendő ur nincsenek benn ?­­— mormogá

Next