Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-01 / 1. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. Szombat, január 1-én 1853. A HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. »fi tieink, ünnep- s vasút napot kivévén , mindennap délután dívásképek s egyéb mümellék-etekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokhoz első emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiek-1 épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Előfizetési Mfr,. / Postán: egész^é\« fél élre viselkedW 'A ,, en házhozwkléd Budapesten házhozluHtlén- e sei: egész évre . . fL fél évre ... . ^ évnegyedig .\ HirdetOI önként 3 eziSi^t^surcáiért fogadtatnak el, \és gyorsaik közüliéinek. / FIGYELMEZTETÉS: Lapjaink iránt a részvét oily örvendetes mértékben mutatkozik, miszerint kénytelenek vagyunk az előfizetni elkésett t. pártfogóinkat megrendeléseik mielőbbi megtételére emlékeztetni, hogy költséges műmellékleteinkkel minden fönakadás nélkül szolgálhassunk. Előfizetési feltéteink lapunk homlokán olvashatók, Mer Mn mellékletül mai számunkkal küldjük Lendvai és fia arcképeit. Meg vagyunk győződve, hogy e képnek valamint művészeti becse, úgy tárgya is legnagyobb részvéttel fog találkozni. Második számunk „Szerelmi vadrózsák“ című kitűnő költemény füzért hozand mellékletül Tóth Kálmántól, mellyről nyilvánossági közlönyeink már is legkedvezőbb hangon szólottak. Harmadik számunk mellett Szelestey László arcképét küldendjük, ki legközelebb „Kemenesi cimbalom" című versfüzére által olly rendkívüli figyelmet gerjeszte. Divatképünket e f. hó közepén lesz szerencsénk szétküldhetni. Ennyit lapunk külső érdekéről, a belsőről kezeskedhetik eddigi törekvésünk, s azon ígéret, hogy mindenkor tökélyesbülés lesz a cél, mellynek megközelítésére teljes erőnkből küzdeni fogunk. S z e rke tt Őszinte vallomások. I. Életemnek nagyobb felét leéltem. Volt sok költői, de még több prózai oldala. Arra édesen , erre keserűen emlékezem , anélkül, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezném magamat. Annyi bizonyos , hogy eleget éltem és tapasztaltam, miből ha magam nem is, legalább mások okulhatnak, s ami épen ezért őket tán érdekelni is fogja. Hiú nem vagyok és nem voltam soha, s pedig nem azért, mert nincs mire? hiszen mások ez esetben annál hiúbbak szoktak lenni, hanem mert mindig féltem attól, mit a hiú ember ritkán kerülhet ki: a nevetségesség átkától. Már ebben tökéletesen egyetértek a franciával, ki a nevetségesség átkánál kellemetlenebb bajt nem ismer a világon, ámbár nincs hiúbb nemzet mint az övé, és senki olly sok nevetséges tettet el nem követett, mint — kivált legújabb időben — a francia nép. Vagy tán a nevetségességnek is megvannak a maga határai, s megszűnt valami nevetséges lenni, mihelyest bizonyos nagyszerűségre jutott ? — Ennek fejtegetése igen is messze, s tán még oda is vihetne, hová könnyebben el lehet jutni, mint visszatérni. — Tehát, mint mondám, hiú nem vagyok, s azért, ámbár eleget megszóltak és rágalmaztak kedves feleim, mégis arra , hogy kinevessenek, kevés okot ájtani. Igaz, hogy elég bolondságot követtem el életemben, s fogok tán még csendes halálomig elkövetni; de mivel e bolondságot soha másnak, például genialitásnak, nem kereszteltem , szerencsésen kikerültem mindig szomszédimnak ha nem is rész nyelvét, legalább fülsértő hahotáját. Lehet, hogy azért is voltak kíméletesebbek irántam , mert dere tetteim által sokkal többet ártottam, mint használtam magamnak; az emberekben uralkodó káröröm pedig inkább kész a legdörébb tettet, ha akasztéfára vezet, erénynek magasztalni, mint keserű észrevételek nélkül hagyni, ha általa valaki egy falat kenyérnél többet szerzett.. . Igen szeretném, ha a kegyes olvasó őszinte vallomásaimat mindenkor az előbb mondottakhoz alkalmazná , s meg volna győződve , hogy írásukra egyedül azon remény ösztönzött, miszerint viszontagságos s változatos életemn egyes jelenetein vagy ama tekintetben tán érdeket gerjeszteni, vagy mulatságot szerezni, s barátim és ismerőseim előtt eddig több homályos s kétséges eseményt földeríteni fognak. — Szépíteni nem akarok semmit, nincs mi magasztalni, de nincs is mi szégyenelni való életemben. Nyitott könyvet adok a világ kezébe, s jó vagy rész ítéletére tökéletesen elkészültem. — Valamint nincs olly hiábavaló könyv , mellyben az olvasó egy pár jó sort ne találna ,; úgy nincs olly jelentéktelen ember, kinek példáján.okulni nem lehetneR-^. M g§ Lehet Jh§ yt nem fogom felkerülhetni, éleliásoijjjbájt üiégjuHe. [s rem élje kisöl is emlékezni, ki kft ez Közenpb viszonyban állok vagy áll iga §\ V R$r|| sorsáén'; i-Vaigiy ama fordulatán? kiként hatóbb meséki befolyásuk vall Jól tudván azonban, hogy a maga iránti szigorúság hasonlóra mások ellenében föl nem jogosít, iparkodni fogok , a jót, mit tőlük nyertem , nyilvánosan elismerni, ellenben ami kedvetlent okoztak, elhallgatni, vagy csak felületesen érinteni. — Különben is, ámbár, közmondás szerint, minden ember keze maga felé hajlik, az a rosz szokásom soha sem volt, hogy, ami bal vagy kedvetlen csapás ért, annak okát másokban és ne mindig magamban kerestem volna. Megnyugtatásomra szolgált, s igy tán önzésből cselekedtem ! — De baszuálló sem voltam, s mindig nyomorult elégtételnek tartottam , a képzelt vagy valóságos sérelmet más, mint férfiúhoz illő becsületes úton leróni. Igaz, hogy mások nem követték mindig ezen elvet irányomban, azonban , ha másokat a jóban nem utánozhatok, a roszban bizonyosan követni nem fogom. — Az acéltoll meg az acélkard igen különböző egyenlítő eszközök: az elsőnek az igazságért, a másiknak a becsületért kell küzdeni___ Ezek után a kegyes olvasó tudhatja — ha t. i. elég szerencsés voltam, magamat világosan kifejezhetni — mit várhat ez őszinte vallomásoktól? Mit sem egyebet, mint egyszerű , hű előadását annak, mikép éltem és mit tapasztaltam ? Ha néha töredéket talál az egész helyett, ezt ne nekem, hanem azon időnek és viszonyoknak tulajdonítsa, mellyekben élünk. De azért e töredékekben sem szabad hűség- és világosságnak hiányozni: ott, hol nem mondhatom magamat annak, aki vagyok , hallgatni fogok. E tekintetben nem tartok Talleyrand-al, ki azt mondá, hogy a nyelv azért adatott az embernek, hogy gondolatait elrejtse. Még egyszer mondom, hogy személyemet nem hiúságból állítom ki a világ piacára. Igen kevés az , mire büszke , de még kevesebb , mire hiú lehetnék. — Csupán átélni akarom még egyszer ifjúságom boldog, boldogtalan napjait, mellyek glóriafényben úsznak emlékezetem egén , s halk szárnyütéssel lebegnek el eleven képzeletem előtt. — Szerzek , ez által csak legkisebb mértékben is anyagi mulatságot másoknak, mint gyönyörűséget magamnak? erről épen nem, sőt, igazán mondva, inkább az ellenkezőről vagyok meggyőződve ; ami azonban vissza nem tartóztat, azt, mit egyszer elkezdtem — ha az istennek és az embereknek tetszik — becsületesen elvégezni. Nem hiában mondtam: „ha az istennek és az embereknek tetszik,“ mert a mai időben sem lehet ám mindent tenni, mi csupán csak az istennek tetszik, hanem meg kell kérdezni az embereket is, kiknek néha arra nézve , mi tetszik és mi nem ? sokkal különösebb gustusok van, mint az istennek, s azután — közelebb is állanak, hogysem tüskint meg nem kószálhatnák magokat, ha valami történt, mi csupán az istennek tetszett, és nekik nem. Ezen elő- és utónézetből kiindulva lépek ki a médiumra! Frankenburg Adolf: Koszorút.... Koszorút küldöttél Dalaimért nékem , És én mosolyogva Darabokra téptem. Oh én a koszorút Nem érdemiem még meg . .. Nem is azért zengett Lantomról az ének. De ha a koszorút Mint vértanuk üdvét, Mint egy kiszenvedett Léleknek, úgy küldöd. Bánom, hogy széttéptem, Bánom mindörökkön, Mert én érdemlem meg Legjobban e földön ! Tóth Kálmán.