Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-01-01 / 1. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. Szombat, január 1-én 1853. A HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. »fi­ tiein­k, ünnep- s vasút napot kivévén , min­dennap délután dívásk­é­­p­e­k­ s egyéb mümellék-­­­etek­kel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és ma­gyar-utcai 11. számú sarok­­ho­z első emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiek-1 épületében levő nyomdai­ iroda, hová az előfizetési és­­ hirdetési dijak küldendők. Előfizetési M­fr,. / Postán: egész^é\« fél élre viselkedW 'A ,, en házhozwkléd Budapesten­ házhozluHtlén­- e sei: egész évre . . fL fél évre ... . ^ évnegyedig .\ Hirde­tOI önként 3 ezi­Si^t^surcái­ért fogadtatnak el, \és gyorsaik közüliéinek. / FIGYELMEZTETÉS: Lapjaink iránt a részvét oily örvendetes mér­tékben mutatkozik, miszerint kénytelenek vagyunk az előfizetni elkésett t. pártfogóinkat megrendelé­seik mielőbbi megtételére emlékeztetni, hogy költséges műmellékleteinkkel minden fönakadás nélkül szolgálhassunk. Előfizetési feltét­e­­ink lapunk homlokán olvashatók, Mer Mn­ mellékletül mai számunkkal küldjük Lendvai és fia arcké­peit. Meg vagyunk győződve, hogy e képnek va­lamint művészeti becse, úgy tárgya is legnagyobb részvéttel fog találkozni. Második számunk „Szerelmi vadrózsá­k“ című­ kitűnő költe­mény füzért h­ozand mellékletül Tóth Kálmán­tól, mellyről nyilvánossági közlönyeink már is legkedvezőbb hangon szólottak. Harmadik számunk mellett Szelestey László arcképét kül­­dendjük, ki legközelebb „Kemenesi cimba­lom"­ című versfüzére által olly rendkívüli fi­gyelmet gerjeszte. Divatképünket e f. hó közepén lesz szerencsénk szétküldhetni. Ennyit lapunk külső érdekéről, a bel­sőről kezeskedhetik eddigi törekvésünk, s azon ígéret, hogy mindenkor tökélyesbülés lesz a cél, mellynek megközelítésére teljes erőnkből küzdeni fogunk. S z e r­ke­ tt Őszinte vallomások. I. Életemnek nagyobb felét leéltem. Volt sok költői, de még több prózai oldala. Arra édesen , erre keserűen emlékezem , a­nélkül, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezném magamat. Annyi bizonyos , hogy eleget éltem és tapasztaltam, miből ha magam nem is, leg­alább mások okulhatnak, s a­mi épen ezért őket tán érdekelni is fogja. H­iú nem vagyok és nem voltam soha, s pedig nem azért, mert nincs mire? hiszen mások ez esetben annál hiúbbak szoktak len­ni, hanem mert mindig féltem attól, mit a hiú ember ritkán kerülhet ki: a nevetségesség átkától. Már ebben tökéletesen egyetértek a franciával, ki a nevetségesség átkánál kelle­metlenebb bajt nem ismer a világon, ámbár nincs hiúbb nemzet mint az övé, és senki olly sok nevetséges tettet el nem követett, mint — kivált legújabb időben — a francia nép. Vagy tán a nevetségességnek is megvannak a maga határai, s megszűnt valami nevetséges lenni, mihelyest bizonyos nagyszerűségre jutott ? — Ennek fejtegetése igen is messze, s tán még oda is vihetne, hová könnyebben el lehet jutni, mint visszatérni. — Tehát, mint mondám, hiú nem vagyok, s azért, ámbár eleget megszóltak és rágal­maztak kedves feleim, mégis arra , hogy ki­nevessenek, kevés okot ájtani. Igaz, hogy elég bolondságot követtem el életemben, s fogok tán még csendes halálomig elkövetni; de mivel e bolondságot soha másnak, például genialitásnak, nem kereszteltem , szerencsé­sen kikerültem mindig szomszédimnak ha nem is rész nyelvét, legalább fülsértő hahotáját. Lehet, hogy azért is voltak kíméletesebbek irántam , mert dere tetteim által sokkal többet ártottam, mint használtam magamnak; az em­berekben uralkodó káröröm pedig inkább kész a legdörébb tettet, ha akasztéfára vezet, erénynek magasztalni, mint keserű észrevé­telek nélkül hagyni, ha általa valaki egy falat kenyérnél többet szerzett.. . Igen szeretném, ha a kegyes olvasó őszinte vallomásaimat mindenkor az előbb mondottakhoz alkalmazná , s meg volna győ­ződve , hogy írásukra egyedül azon remény ösztönzött, miszerint viszontagságos s válto­zatos életemn egyes jelenetei­n vagy ama te­kintetben tán érdeket gerjeszteni, vagy mu­latságot szerezni, s barátim és ismerőseim előtt eddig több homályos s kétséges ese­ményt földeríteni fognak. — Szépíteni nem akarok semmit, nincs mi magasztalni, de nincs is mi szégyenelni való életemben. Nyitott könyvet adok a világ kezébe, s jó vagy rész ítéletére tökéletesen elkészültem­. — Valamint nincs olly hiábavaló könyv , mellyben az ol­vasó egy pár jó sort ne találna ,; úgy nincs olly jelentéktelen ember, kinek példáján.okulni nem lehetneR-^. M g§ Lehet Jh§ yt nem fogom felkerülhetni, éleli­ásoijjjbájt üiégjuHe. [s rem élje kisöl is em­lékezni, ki kft ez Közenpb viszonyban állok vagy áll iga §\ V R$r­|| sorsáén'; i-Vaigiy ama fordulatán? kiként hatóbb mesé­ki befo­lyásuk vall Jól tudván azonban, hogy a maga iránti szigorúság hasonlóra mások ellenében föl nem jogosít, iparkodni fogok , a jót, mit tőlük nyertem , nyilvánosan elismerni, ellen­ben a­mi kedvetlent okoztak, elhallgatni, vagy csak felületesen érinteni. — Különben is, ám­bár, közmondás szerint, minden ember keze maga felé hajlik, az a rosz szokásom soha sem volt, hogy, a­mi bal vagy kedvetlen csa­pás ért, annak okát másokban és ne mindig magamban kerestem volna. Megnyugtatásomra szolgált, s igy tán önzésből cselekedtem ! — De baszuálló sem voltam, s mindig nyomorult elégtételnek tartottam , a képzelt vagy való­ságos sérelmet m­ás, mint férfiúhoz illő be­csületes úton leróni. Igaz, hogy mások nem követték mindig ezen elvet irányomban, azon­ban , ha másokat a jóban nem utánozhatok, a roszban bizonyosan követni nem fogom. — Az acéltoll meg az acélkard igen különböző egyenlítő eszközök: az elsőnek az igazságért, a másiknak a becsületért kell küzdeni___ Ezek után a kegyes olvasó tudhatja — ha t. i. elég szerencsés voltam, magamat vi­lágosan kifejezhetni — mit várhat ez őszinte vallomásoktól? Mit sem egyebet, mint egy­szerű , hű előadását annak, mikép éltem és mit tapasztaltam ? Ha néha töredéket talál az egész helyett, ezt ne nekem, hanem azon időnek és viszonyoknak tulajdonítsa, mellyek­­ben élünk. De azért e töredékekben sem sza­bad hűség- és világosságnak hiányozni: ott, hol nem mondhatom magamat annak, a­ki va­gyok , hallgatni fogok. E tekintetben nem tar­tok Talleyrand-al, ki azt mondá, hogy a nyelv azért adatott az embernek, hogy gondolatait elrejtse. Még egyszer mondom, hogy személye­met nem hiúságból állítom ki a világ piacára. Igen kevés az , mire büszke , de még keve­sebb , mire hiú lehetnék. — Csupán átélni akarom még egyszer ifjúságom boldog, bol­dogtalan napjait, mellyek glóriafényben úsz­nak emlékezetem egén , s halk szárnyütéssel lebegnek el eleven képzeletem­ előtt. — Szer­zek , ez által csak legkisebb mértékben is anyagi mulatságot másoknak, mint gyönyörű­séget magamnak? erről épen nem­, sőt, iga­zán mondva, inkább az ellenkezőről vagyok meggyőződve ; a­mi azonban vissza nem tar­tóztat, azt, mit egyszer elkezdtem — ha az is­tennek és az embereknek tetszik — becsüle­tesen elvégezni. Nem hiában mondtam: „ha az istennek és az embereknek tetszik,“ mert a mai idő­ben sem lehet ám mindent tenni, mi csupán csak az istennek tetszik, hanem meg kell kér­dezni az embereket is, kiknek néha arra néz­ve , mi tetszik és mi nem ? sokkal különösebb gustusok van, mint az istennek, s azután — közelebb is állanak, hogysem tüskint meg nem kószálhatnák magokat, ha valami történt, mi csupán az istennek tetszett, és nekik nem. Ezen elő- és utónézetből kiindulva lépek ki a­­ médiumra! Frankenburg Adolf: Koszorút.... Koszorút küldöttél Dalaimért nékem , És én mosolyogva Darabokra téptem. Oh én a koszorút Nem érdemiem még meg . .. Nem is azért zengett Lantomról az ének. De ha a koszorút Mint vértanuk üdvét, Mint egy kiszenvedett Léleknek, úgy küldöd. Bánom, hogy széttéptem, Bánom mindörökkön, Mert én érdemlem meg Legjobban e földön ! Tóth Kálmán.

Next