Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-14 / 43. szám
S, tekinté, mind Elektől irvák, szerelem, hűség, sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt írottaké is. Kétségbeesett mozdulatot tön, melly eláruld , hogy kettejük közöl bármellyiket találandó maga mellett, felindulásának áldozata lett volna. Sírt és kacagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyú lázát leküzdve erőt érte alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált leveleket zsebébe rejtvén. Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lön alakulva; ötletei neveltetők, elmésségei csípősek, s ítéletei talpraesettek valának. Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szíves , s nejével enyelgő volt. Irigylendő boldognak hivélt őt, pedig keblében borzasztó vihar dúlt. Kedélyével felvillanyozd a már lankadó társaságot, sokoldalú beszéde uj derültség magvát hinté el a rajongók közt, és viseletével általános élénkséget idéze elő. Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivonat közt oszlani kezdenek. Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb jön, s az utolsó kézszorítás után egészen elnémult. Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló tekintettel kisérő lépteit. Huzamos hallgatás után Annin komornyikjára csengetett. Az belépett. — Ferenc! — mond Annin — legyen készületeket utazásra, két óra múlva indulunk. — Hova ? — Külföldre. Nő és szolga kérdő tekintetet vesznek a szólóra. — Én is készüljek? — kérdé a nő. — Nem. — De uram . . . ? — kétkedők a komornyik. — Évekig fogunk elmaradni — esék szavába Annin — szaporán dologhoz. A komornyik távozott. — Ármin ! — kezdé a nő — mit jelentsen ez ? — Hallá, hogy utazni fogok. — Nélkülem ? — Nagyon természetes, miután öntőlhajtok menekülni. — Megörült ön? — Akkor midőn szavamat adom, hogy önt nőül veendőm. — Ez kiállhatlan ! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat. — Úgy legalább biztos teendők, hogy nevem a botránytól megmentetik. — Ez sok! Így bánni velem , törvényes nejével a nász elején. Nem, nem uram! ön tréfál. — Életemben komolyabb nem valók. — Oh én szerencsétlen ! miként fog velem bánni jövőre ? — Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha. — Armin, az egekért! — Két óra múlva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt — s a leveleket zsebéből elővonva átadá. A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt. — Adja isten — mond Armin — én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen boldogul — és elrohant. A nő felemelkedék, két lépést tön a távozó után s erőtlen rogyott össze. Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve kiálta: szerencsés utat! Armin kihajolt köszönni: megrázkódok Emlékezések. Húsz éves valék. Egész birtokom egy csinosan rendezett szobából állott a hatvani utcában, háromszáz forintos hivatalból egy előkelő ügyvéd irodájában, és egy kanári madárból. Milly szerény életkor ! És mégis boldog voltam. Az ifjú, ha kárhozatos példák nem ragadják ki egyszerűségének rejtélyes sphaerájából, nem érzi szükségét annak, hogy tétlen óráit ragyogó saxonok bársony kerevetein ásitsa át. ... divathölgyek természetes álarcai előtt bókoljon ... s kábító vigalmak hullámzó tengerében keresse a megelégedés gyöngyét; ő saját egyéniségébe vezeti vissza minden vágyait, érdekei a külvilág iránt megszakadnak, és selyembogárként szövi be magát ábrándjai, reményei, álmai és parányi örömei közé, mik élettavaszának rózsaláncát képezik. Az ifjúkornak igényei szűk körben forognak. Szobám egész terjedelme alig foglalt magában tiz négyszeg ölet, s mégis drágább volt előttem, mint sok magyar nemesnek ősi birtoka , mert lelkem a derült kedély rózsaködével tölté be, falait a legfényesebb ábrándképekkel diszíté fel, s egyszerű bútordarabjait a remény gazdag kincseivel halmozta el. Beranger azt mondja, hogy: „húsz évvel a padlásszobában is jó.“ E jellemző eszme igazságát a legterjedelmesebb fogalomban érezem , mert szenvedélyesen szerelmes voltam szerény lakomba. Hivatalos óráim eltűnte után azonnal sóvár vágy vonzott haza, mintha szívből szeretett hölgynek ölelő karjai vártak volna, s ha küszöbömet átlépve szemeim végig futottak az ízléssel rendezett tárgyakon: büszke önérzet dagasztó keblemet ; mert mindezek nem szülői hagyománynak, nem csúszva kirimánkodott kegynek, hanem saját szorgalmamnak voltak megnyugtató, buzdító emlékei. Legbecsesebb birtokom azonban a kanári madár volt. Az emberi szívnek eleme a szerelem. Az élet minden korszakában kell bírnia valamivel, mire túláradt érzelmei kihassanak, mihez lelke egész hevével ragaszkodjék. E tárgyak gyakran jelentéktelenek, gyermekesek , de azért szentek. A leányka önkénytelen vonzalommal hajlik virágaihoz, ápolja, védi, velek társalog. Nem homályos nyilatkozata e ez a szív hivatásának? Én keblem egész melegével ragaszkodtam kedvenc madaramhoz, s képzelmem nem volt képes tárgyat teremteni, melly több gyönyörrel tudott volna elárasztani, mint e kedves kis rabdalnok. Csattogó énekkel ébresztett fel naponkint hajnalálmomból, s mintha titkos ösztön súgta volna meg néki hangulatomat, azon szellemben folytatá majd epedő, majd vad örömben zengő dalait. Ha pedig iró asztalomhoz ültem, hirtelen elnémult, s éles okos szemeivel ollyatén kandikált felém, mintha homlokomról eszméimet akarta volna leolvasni. S milly örömperc volt az, ha kalitjához léptem! Szárnyait csattogtatta, csicsergett, odanyujtott ujjaimat berzengve csipkedte, s annyi bohózatot tett, mennyire csak képes volt. Kacagtam, tapsoltam örömemben. Azután kibocsátom őt fogházából. Vigan röpülte végig a kis szobát, gondtalan merészséggel röpült az udvar közepén álló szomorfűz galyaira, s ismét viszszatért, mintegy hű tanúságául, hogy édes neki a fogság társaságomban. Bocsánat szép olvasónőim, e gyermekes emlékezések felelevenítéséért. Erős meggyőződésem, hogy rendkívüliségek után kapkodó korunk ízlésének jobban hódolt volna az, ha az erénynek és bűnnek nagyszerű jeleneteit rajzolom, s halomra gyilkoltatok egy tucat boldogot, és boldogtalant; de remélem azt is, hogy lesznek, kiknek szívében az ifjú kor emlékei édes húrokon zendülnek át, kik nem tartják nevetségesnek azt, mi egykor főboldogságuk tárgya volt, s kik szívesen elmerengenek a múlt napjainak apró örömein, bánatain és csalódásain. A napnak nemcsak fényes dele, bánatos alkonya, és sötét éjszakája , hanem mosolygó koránya is van . . . Egy kellemes tavaszi nap délutánján hivatalomból szállásomra érkezve, madárkámat némán találtam. Eddig örömcsattogással fogadott mindig, most gubbaszkodva húzódott kalitja egyik szögletébe. Aggodalmas csodálkozással léptem kis laktársamhoz. — Beteg vagy kicsinyem? kérdem gyermeteg hiedelemmel, hogy érteni fogja szavaimat — Fájdalom! én rajtad nem segíthetek. A madár felberzengeté magát, s fejét félelmesen fordítá a nyilt ablak felé, ki a szabadba. Kitekintettem. A nap melegen sütött, a fecskék éneke behangzott szobám csendébe, s a tiszta légkörben a tavasz első virágillata úszott áldozatfüstként az ég kék boltozata felé. (Folytatása követk.) Tanács Márton: 183 sarkiba harapva dacosan veté magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Loriira ismert. Degré Alajos: Szatmári mogyoró * Egy különc következő végrendeletet hagyott: 4- szer. Kétcsövű puskámat Gábor unokaöcsémnek hagyom; ő rendkívül szeret vadászni, s életében tömérdek bakot lőtt. 5- ször. Mari húgomnak hagyom minden tükreimet (összesen 6 darabot), úgy ismertem, mint ki magát naponta százszor is megnézegette a tükörben , illy módon mindegyik szobájába egy egy tükröt akasztván, megkímélheti magát a fáradságtól, nem kellvén egy vagy másik szobájából minduntalan öltözködő szobájába sétálnia. 6- szor. Táblabiró bátyámnak damaszk kardomat hagyományozom. Bizonyos vagyok benne , hogy a nemes acélt kiérdemlett nyugalmában nem háborgatandja. 7- szer. Tajipipáimat huszárkapitány bátyámnak kívánom kézbesítetni. Tudom az ő birtokában nem fognak éhezni, s mindennap kikapják a kellő adagot. 8- szor. Mopszli kutyám legyen Sofronia kisasszonyé, egykori kedvesemé. Kandli (a mopszli neve) bizonyosan hűségesebb leend hozzá, mint ö hozzám volt. 9- szer. Csonka nevű tehenemet X. ügyvéd barátomnak testálom. Ö sokkal ügyesebb s híresebb feje nálamnál, s ö bizonyosan több tejet nyerend Csonkától, mint én nyertem. 10- szer. Távol rokonom B. költő fogadjon el tőlem egy guitarre-t, s konyhakertemben a kút melletti szomorúfűzfát. Guitarréval kezében, annak árnyaiban gyönyörűnél gyönyörűbb poémákat fog teremteni, s neve akkor is élend, midőn mi már régen elhamvadtunk. 11- szer. .. szomszédomnak a medve