Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-24 / 52. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 1 2 Csütörtök, március 24-én 1853. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- * vasárnapot kivévén , mindennap délután divat képek- a egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokház első emelet, hová a kéziratok utasítandók. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fríz fél évre 9 évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel, egész évre . , 13 frt, fél évre ... 7 ,, évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért foganatnak pl, és gyorsai» közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő: Hiány titnár. Kiadó: Kozma Vazul. „ Hová lett? . . . Hová leli a harmat a virágos ágról ? Hová lett az öröm gyönyörű arcodról ? Harmatot felitt a nap aranysugára, Örömed elveszett szivem bánatára. Elveszett, elveszett egy két pillanatra Talán a múltakhoz tévedt gondolatra, Hová szárnyam egy szerelemsugárnak A fájdalom sűrű pillangói járnak. Ki tudja, ki tudja , hová száll a madár? Ábrándozó lelked ki tudja merre jár ? Ki tudja : örömed valljon kinek szántad ? Én vagyok ős másé a legjobb irántad ? Én csak azt tudom , hogy fáj a lelkem értted, M’óta sötét lángu szemeid rám mérted S mióta kis kacsodat a kezembe adtad Szinte kedvem volna meghalni miattad! Szelestey László. A(FKOI)IIA (Történeki beszélj. (Folytatás.) — Szolgáim szemtelenségeit tűrjem el, s vérrel vivott dicsőségét birodalmamnak igy kockáztassam ? Afrodista, bámullak, ki csaták közt növekedtél s a dákok nevét dicsösésednek tartád ekkorig. Tanulja meg Traján, hogy népem ollyan, mint ama két bölény ott, s az ő népe mint Longin : büszke , de erőtelen. A circusban meglepő jelenet történt. A két vadállat vak dühében egymásra tört, egymással kezdett irtózatosan viaskodni, mialatt Longin férfias hidegséggel állt előttük, mintha a két viaskodó közt ő volna a bajtiró. — E férfiat sohasem leném olly büszkének, mint ez elváló percben, — szólt ajkiba harapva a király. — Kegyelmezz neki, — szólt Affrodista, ime, az égiek is védik őt, kegyelmezz, hős Dekebal, ne bőszítsd fel Hómát, mellynek élére csak egy oroszlán kellett, hogy ura tegyen megint a világnak. — — S mellyel Trajánban talált fel, nemde? — szólt boszos gunynyal Dekebal. — úgy hiszem ! — szólt röviden a hölgy. — Tornarendezök! — kiálta a király, — bocsássátok küzdhomokra a harmadik bölényt ! — Csakhamar a harmadik bölény is kivonta rekeszéből, földrázó bömbölés s vad ugrálás közt végig nyargalta a circust — vadul fivá, szikrázó szemekkel néze szét, ellenségét keresve, midőn egyszerre Longint megpillanta. Évad fölismerte ellenségét,az embert, — néhány gladiátornak ontotta már vérét e circusban. Longin, ki fiatal korában szinte egy volt Róma leghíresb gladiátorai közöl, jól ismerte ellenfelét s viadalának természetét, s a legelszántabb figyelemmel kisérte annak minden mozdulatát. A fenevad nem sokáig váratott magára; farkát a légben koncsorgatva, szarvaival az összepépesedett homokot nehány öl magasra hányva fel, rémes bőgős közt Longinust megrohanta. Emez oldalvást kiszökött előle, s az önterhétől előrelöködött állat farkát megragadta. E szerint igyekezett azt kifárasztani, melly a népség kacaja s lapja közt kezdett körben keringeni. Midőn Longinus karjait lankadni érezte, gyakorlott ügyességgel a bölény nyakára szökött s elnyúlva azon, szarvait megragadta. Ott izmos gyűrűjével erőset csapott a vadállatnak szarva közti életerére, melly erre irtózatosan elkezdő haldokló bőgősét, s még néhány ütésére hős ellenfelének, szédülve hullott le lábairól. E jelenet alatt a szép Valeria felüdülve ájultából, Dekebalhoz rohant, lábaihoz omolt, s kulcsolt kezekkel csengett atyja életéért. Ez édes csengés csak olly felingerült szívnek nem költheté fel izgalmát, mint akkor Dekebalé volt. E percben a két viaskodó belény, társuknak halálordítására, megszűnt a dulakodástól, s fúra merészléki szemeiket Longinra. Alig tűnt egy pillanat, s a római hős két vadálaböl jön megtámadva. — Veszve van, veszve van ! — hangzók a nép ajkain. — Irgalom, irgalom atyámnak ! — sikolta Valéria. — Kelj föl római hölgy, ne csengj e barbárokhoz ; lássák meg ők, hogy a római dicsően tud meghalni, s a római hölgy nem szorul kegykoldulásra ! — így szólva élénk dörgő hangon Flavius Aper, a circusba ugrott s kivont szablyával Longinus védelmére sietett. Egyik vadállat azonnal földre terült, vére Flavius Aper szablyáját markolatáig áztatta. A haldokló vad irtózatos ordítása veszett dühbe hozta a harmadik bölényt, ámde Dekebál még ennél is dühösb lett. — Bocsássátok küzdhomokra valamenynyi bölény van még ! — — Király ! — kiálta tulragadtatva Valeria . — Róma házi istenei álljanak boszut kegyetlenségedért. Ám ott a vadak segélyül futanak egymásnak; s ti emberek a vadak áldozatául dobjátok embertársatokat. Őket érdekli egymásnak jajszava, ti kést leltek társtok halálhörgésében. — A vadállatoknál vadabb emberek ! . . . Atyám ! Flavius ! csak egy percig védjétek magatokat, hogy együtt halhassunk meg ! — így sikoltozva Valeria, örült elszántsággal a karzatból a küzdhomokra ugrott , de gyöngéd termete a zökkenést meg nem bírhatván, ott alant ájultan terült a földre. Ez alatt egy negyedik belény rohant ki a circusba. — Ah, ez irtózatos perc! — kiálta Alfrodista. — Dekebál, a rómaiak elég dicsően küzdöttek, irgalmazz már, vagy olly jelenet következik, minőről nem álmodál! — A király kérlelhetlen volt, mialatt a kiszabadult belény az eszmélve felállt Valeria ellenében kezdé el támadó táncát. Afrodisia végtelen szívszorongást érzett. — Hősök, gladiátorok ! nincs egy is közéletek, ki a király és vadak dühe ellen védeni merészeljen egy ártatlan szüzet ? Valeria ! szerencsétlen atya kis leánya, ne remegj, én leszek lovagod ! — E szavakra a herceghölgy a circusba rohant s kelevérét bámulatos ügyességgel hajtja a belény vékonyába épen azon percben, midőn az a római hölgyet megrohanta. E jelenet átalános zavart idézett elő, s a küzdhomok csakhamar telvelen hősökkel, gladiátorokkal, a négy bölény elnyúlva hevert a földön, s a tornarendezők nem merészlettek többet a circusba bocsátani. Longinus Afrodisiához rohant. — Köszönet lányom életéért, — szólt, — szép herceghölgy, méltó vagy imádásunkra s Róma elismerésére. Dekebál ezalatt különös kedélyváltozáson ment át; a bátor hős királynak egy gyengesége volt, ő nővérét olly gyöngéd szeretettel kegyelé, hogy az ollykor uralkodott is rajta szeszélyeivel. A korábbi percben olly életkockáztatás közt állt Afrodisia , hogy védelmére szinte Dekebal maga is a cireusba rohant. Most örvendett, hogy a bölényeket leverve látta. — Hozzátok elembe a rómait! — kiálta Dekebal, s nemsokára Longin, Flavius és Valeria Dekebal előtt állanak. — Istenek és Afrodisia megmentett most méltó haragomtól, de parancsolom, hogy hat napon túl egy római se legyen birodalmomban; várjatok ! meg fogok jelenni rövid időn a számvetésre, így szólván, elbocsátá Longinust, s parancsot ada, hogy a követség többi tagjai is szabadon bocsátassanak. A rómaiak eltávozának a torna színteréről, s midőn a városba szállásukra értek, Flavius megragadva Longin kezét, szólt : — Vezér ! szabad hinnem, hogy mindnyájunk életét a kegyes Amor védelmezte ? Ő őrt álla felettem s Valeria felett, kihez anynyiszor imádkoztam boldogságunkért. Engedd leányodat ez istenség szárnyai alatt védencemül; ő gyenge hölgy... et az életviharok,— te Róma föhatalmú vezére, téged a nagy kötelességek fognak hányni. Valériát legjobban én védhetem. Engedd et arámul ! —