Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-31 / 57. szám
— A megmásíthat!«» sors. — Ez a gyávák okoskodása. — Lorenzo! . . . — kiáltott az ifjú kigyult arccal, fenyegetésre szorult öklökkel. — Jó éjt ! — válaszolt hidegen ásítva amaz. — Blocsáss meg Lorenzo, de a szűz madonnára mondom, a remény e helyen csak őrültség, csak agyrém . . . — Mindegy! Ez nem változtatja meg határozatomat. — Úgy esküszöm. — Nem úgy Beppo! Te megesküvél, hogy brigged zászlóját soha el nem hagyod, s az első kalandornő mosolya elszédített. Hány nő van, ki megesküszik isten szentoltára előtt, hogy leendő férjét szereti; pedig talán épen a templomoszlopzat között ólálkodik a kegyenc, kiért a hűtlen szív feldohog. Nem Beppo Illy üres fogalmakra nem építünk, hanem mondd utánam az esküformát, mit elődbe szózatolok, s úgy tisztában leszünk egymással. — Legyen tehát. Lorenzo leemelte hálósüvegét, s ősz hajzata kuszált rendetlenségben omlott szél vállain. Ne mondjatok minden ősz főt tisztesnek : a bagno is képes azt beezüstözni.......... Azután komoly ünnepélyes hangon olly esküformát mondott, mellynek rettentő értelme alatt hajszálaimat felemelkedni érezém s a csendesen utána mondó ifjút elsápadni látom. Oly esküforma erkölcsi hatása alatt nem egy túlbuzgó olasz, hanem a legvadabb istentagadó is megrendült volna lelke mélyében. — Isten engemet úgy segéljen! — végzé be az ősz erős hangnyomattal. Beppo sápadtan mint siri szellem, s reszketve mint didergő gyermek, hallgatta az eskü epilógját, de nem ismétlé. Ajkaira száradt a szó. — Isten engem úgy segéljen! — mondd még egyszer Lorenzo erősebb hangon , s fürkésző tekintetet vetett fogolytársára. Beppo alig hallhatólag ismétlé utána a záradékot. — Most jól van ! — szólt megelégedve a hatással Lorenzo hálósüvegét fejébe nyomta, s a lehető legkényelmesebb ízléspontot választotta magának.— Figyelmezz! III. Mennyire emlékezetem gyermekéveimre visszaröpülni képes : egy páduai kapucinus kolostorban neveltettem, mellynek főnöke gyámom, nevelőatyám volt. Fater Odoardo — így nevezték őt zárdai egyszerűséggel — magas, kora őszült férfiú volt, tele vallásos buzgalommal; komor, szófián jelleme nem bírta a titkot: őszinte nyíltságra nyitni fel gyermek szívemet. Inkább rettegtem tőle, mint szerelem. E titokteljes arcú férfiúnak egyetlen célja volt neveltetésem. Mint nagy tudományu tagja a rendnek, leírta a kellékeket, mellyekkel a lelket elvont ismeretekkel gazdagítható. Nem tudom, mi titkos cél lelkesithette őt; de minden szabad idejét velem tölté, nyelvekre tanított, s a gyakorlati tudományok minden szakában bámulandó előhaladást tanúsítottam. Mi beléletemet illeti, az szomorú volt. Anyagi szükségek hiánya fölött nem panaszkodhattam , de a szív egy más szív felé hajol, megosztani vágyik apró örömeit, apró fájdalmait, s ezt nem találtam. A kolostor többi tagjaivali érintkezés szorosan meg volt tiltva, s igy magam maradtam, örömtelenül... Volt bennem egy másik kipótolhatlan ir is, mit gyámom gondoskodása, mit anyagi kényelmeim ki nem egészilhetének, s ez alkui érzés volt. A gyermekek, kik szüleiket nem ismerik, olly érzéseket is leírnak, mik más fiatal emberek keblében ismeretlenek. Szomorú önbizalmatlanság, fásult részvétlenség, s önmagába vonulás jellemző vonásai az illy szerencsétleneknek. Sokszor, igen sokszor meglepett ez érzés , ha hosszú imádság s tanulás után fáradtan dűltem le nyugalomra kis cellámban; eszméim végig futottak egyhangú életemen, szivem csordultig megtelt, s karjaimat tártám szét, hogy keblemhez szorítsam azt, ki nekem életet adott, ki engemet szeretni tudna. . . Hasztalan. Karjaim csak jéget öleltek, s keserűn zokogva temettem kényes arcomat párnáimba . . . Sokszor legyőztem gyámom iránti félelmemet, s szüleim iránt kérdezősködtem. Ő mindig megdöbbent, s véletlen szomorúsággal mondá : „árva vagy fiam Lorenzo“. Tizenöt éves voltam, midőn Fater Odoardo neveltetésem gyakorlati részét megkezdette : meggyűlöltetni velem a világot, s előszeretetet önteni belém a klastromi élet csendes nyugalma iránt. Meghaló színekkel festé a külélet zivatarait, az emberi nemzet átkos romlottságát, ellenszenvet öntött belém a világ múlandósága iránt. Három évig tartott e rendszer, utána a szív titkos viszonyait kezdé fejtegetni, a cseleket, mik a szívet rabbá teszik , s az ármányokat, mik azt szétzúzzák ... Hallgattam, és igaznak hittem . . . A tapasztalatlan szív viaszként fog fel minden benyomást; az elvek, miknek magvait szivembe hinté, megterméli gyümölcseiket. Némi titkos kést éreztem e sivár életben, s a kolostort úgy tekintem, mint előcsarnokát a választottak egének. Buzgó lettem ; e hangulatomat a lehető legmagasabb fokig emelte a kolostor borzalmas csende, a komor falak, az árkádok martyrképei, s a szerzetesek sápadt arcai, kik némán , síri szellemek gyanánt vonultak el egymás mellett, néha néha hangoztatva a mély, gyászos értelmű „mementomor“-t . . . Valami mélyen megható, regényesen levarázsoló szellem feküdt ezen életmódban , s én nyugodt, elégült valék, ha a templom orgonája ünnepélyes szentséggel felszólalt, ha ajkaim az oltár hideg márvány lépcsőit érinték ... ha csendes éjfélen át szívrázó temetéses hangon zendült meg az oratóriumban az óraimádság „de profundis“ éneke . .. Tizennyolc éves lóvék. Az emberi élet több nagyszerű átalakuláson megy keresztül. Az elsőt a szív ébredése eszközli. Új érzelmek , vágyak, remények ébredtek fel keblemben , miknek eszménytárgyai rejtelmes félhomályban lebegtek lelki szemeim előtt. Szomorú, ábrándos lettem. A kolostor elvesztette előttem ingerét, s kimagyarázhatlan vonzerő húzott a virágzó természet ölébe. A kolostor hátterében magas falak által körülövedzett kert terült el, magas százados fasoraival, vízvezetéseivel és citromligeteivel. Ide vonultam tanóráim lefolyta után , s édesbús ábrándozással láttam a virágokat nyílni, az apró halakat vidáman fickándozni, s a madarakat énekelni. Titkos vágy gerjedt bennem bírhatni a madarak szárnyait, s túlröpülni a mohos falak korlátain, felemelkedni az ég azurkék boltozatára , melly mosolygó színben borult el fölöttem egész végtelenében. Legszomorúbb hangulatba azonban akkor sülyedtem, ha gyámatyámmal a városba mentem. Láttam a népes utcák mozgó szivárványát, a kéjelgők festői csoportozatát, a vidáman játszó gyermekeket, pajkos, tüzes szemű leánykákat, kik résztvevő, sajnálkozó te-kinkettel bámulták sápadt arcomat. Úgy vágytam élni e szép bűnösök között. Lesütött fővel , dobogó szívvel haladtam a zajgó balélet ezer jelenetei között, hogy ne legyek kénytelen megcáfolni mentorom elveit, hogy elűzzem magamtól a szirénképeket, mik csábítva mosolyogtak felém. Hű eszköze vagytam lenni gyámatyám elveinek és céljainak . . . Következetes a zárdaélethez; de mégsem tartóztathattam vissza , hogy, elvégezve rövid sétáinkat, vissza ne pillantsak a kolostor ajtajából a szép világba, mellynek örömeit a becsattanó ajtó előlem egész egy hónapig elzárta . . . Napjaim busongók, éjeim álmatlanok lettek. A virág, ha sötét helyre ültettetik, halványan , bámulandó sebességgel nő fel, s kelyhét arra nyújtja, hol a napnak egyetlen fénysugáré játszik ; s a szív hogy ne vágynék melegebb, fényesebb körbe mint a kolostor sötét, hideg birodalma?!.. Pater Odoardo gyanútlan buzgalommal folytatta rendszerét, de szavai sziklákra hullottak szívemben. Ő okos, nagy tudományú férfiú volt, csak az egyet nem tudta , hogy a szívet világgyűlölővé csak akkor idomíthatni, ha az élet nagy tengerén szívünk megtörik . .. Egy májusi nap reggelén szokottnál komorabban lépett szobámba F. Odoardo, kezében egy félig nyílt levelet tartott. — Lorenzo! — szólt bánatos hangon, s az egyetlen székre ült, melly cellám bútorzatának kiegészítő része volt. Én alázatossággal álltam elé. —Lorenzo! ma tizenkilenc éves vagy; elérted a kort, mellyben a lélek, ha nem is a tapasztalás biztosságával, de a romlatlan érzés sugalmával meg tudja ítélni a viszonyokat. Egy titkot, születésed titkát fogom leleplezni előtted, mintegy záradékául bántad a bánásmodoromnak. Mélyen fájlalom , hogy az csak szomort idézhet fel benned ; de csalhatlan bizonyságát annak is, hogy a világ — pokol . s az ember annak — ördöge. — És én hiszek benned ad atyám ! — kiáltám térdre borulva , s kezeimet összekulcsolom. — Egy románcot mondok el neked. Azon időben, mikor a francia seregek Lombardia áldásos zónáit tették a csaták tragoediáinak színhelyévé. Treviglioban élt egy korcsmáros, kinek leánya egyike volt a kerület legszebb hölgyeinek. Messze földről érkeztek urhölgyek, hogy megbámulják és irigyeljék az eszményileg szép leánykát, ki ragyogó kellemének öntudatlan szerénységében mindenki iránt nyájas, szeretetreméltó volt. A milánói és bresciai ifjúság virága , a kerület nemesei versenyeztek, roppant fogadásokat tettek, megverekedtek egymás közt miatta , de senki sem dicsekedhetett, hogy többet nyert tőle egy hideg mosolynál. A korcsmáros meggazdagult, s ingert adott az alsóbb nemességnek komolyabb céllal lépni fel a leányka irányában, mint a divaturacsok, kik egy órai késért, s ebből származott hiúságért áldoztak fel ezreket, időt, sokan egyegy oldalbordát is. . . (Folytatása követk.) Tanács Márton: 242 Én e ? vagy a véleten ? Laura fiatal, alig tizennyolc éves leányka, gyönyörű fekete fürtökkel, s még gyönyörűbb picinyke lábokkal. Igaz ugyan, hogy e két tulajdonon kívül, ha valaki felőle kizárólag szépet akar mondani, többet nem említhet, de végre is e