Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-08 / 63. szám
zám, mert meghalok . . . Örült voltam .... szeretlek, szeretlek . . . Lucia némán, részvéttel állt elöttem. A szoba bágyadt világításán vakító villám szökött végig, s utána az első dörgés hangzott végig a tengeren. — Kelj fel Lorenzo! neked nem szabad előttem térdelned. — Szólt a leányka, s szelíden vont fel a padlatról. — Tehát semmi, semmi remény? — kérdem mintegy nehéz álomból felébredve. — Jelenre semmi. — S a jövőre ? . . . — A jövő az istené . . . Lorenzo! te több vagy nekem mint barátom ... te — testvérem vagy; de ne szólj szerelemről; mert ha a szív megengedné is ezt, vannak viszonyok, mellyek akadályul szolgálnak. — Úgy meghalok . . . — Nem Lorenzo! e viszonyok fordulhatnak, érzelmeid változhatnak . . . — Soha ! — szakitám félbe szenvedélyesen. — Csak arra kérlek, uralkodjál magadon és szüntesd meg két hónapig látogatásidat. Ha szived nem változik: mától számítva két hónapra — jer, s válaszolok. Némán, könyezve borultam hó vállára , s elhagytam a szobát. — Istenem ! mért kell olly szegényeknek lenniük azoknak, kiknek szivök olly gazdag .. . E szavak hangzottak zokogva utánam a teremben. Őrültként rohantam le a lépcsőkön. A kis ajtó mellett egy keskeny ablak világított, mellyben Tomaso lakott, kinek kezében volt az ajtó gépezet egyik kulcsa. Nesztelenül nyílt és zárult az be utánam. Midőn gondolámba léptem, a vihar teljes erővel fejlett ki; de mi volt ez ahhoz mérve, melly keblemben dúlt?! . . . Vili. Különös, bámulandó világ rejlik az emberi beszédben. Egyetlen szó, egyetlen hang képes gyakorta felemelni vagy lesújtani a halandót. Hányszor történik az meg, hogy a beszéd szelíden lebben el füleinkben, minden utónyom nélkül a lélekre, mint hangja a légben ; míg máskor egyetlen szó tüzes üszők gyanánt esik lelkünkbe, s azt egy pokol égető lángjával gyötri ? . . . „Mért olly szegény“ ? . . . Luciának e szavai temetéses harang gyanánt zúgtak füleimben . . . e szavak lettek üldöző rémeim . . . Anyagi állásom eddig teljesen kielégitő igényeimet, s nem képzeltem hogy az élet boldogságára lobbis kívántatik,mint egy barátságos szoba, egészséges életmód, s pár jázminbokor . . . Most láttam, hogy a fényűzés, ragyoghatás, gazdagság —bálványa a női szívnek .... (Folytatása követk.) Tanács Márton Első szerelmem. Ah ! ne higyjétek hogy mindig olly víg voltam , mint midőn velem találkoztok! Én is sírtam már keserves könyeket, nagyokat, hoszszukat, keserű és borzasztókat mint öklöm ; csoda, ha megunva ennyi vizességet, felszárítni igyekszem könyeimet? Nekem is volt kedvesem szép is, jó is, iszonyú is, szerettem a kedves pacsirtát rettenetesen, pénzem is volt, el is szöktettem, mégsem lett az enyém. Fatum , fatum ! rettenetes ostorcsapás ! miért kellett iskolába mennem akkor? miért voltam diák? miért kellett tanulnom nyakrafőre négylábú verseket? Többet ért Mari egyetlenegy szava, mint Ovid valamennyi verse, többet egy forró csókja, mint valamennyi poézis, s a költészet valamennyi „csirái.“ Szegény Mari! menyasszonyi koszorúval fején láttam utólszor; akkor is sírt az eszem adta , mikor azt kérdezték tőle : szereted - e becsületes fiatal embert? rám nézett s lassú hangon mondá: igen. Szerencsésnek hallom mondatni a fiatal embert, kinek gyermektelen gazdag nagybátyja van ; van nekem, áldja meg a jó isten, mégis ez a szerencsétlenségem ! N.-Váradon verték fejembe a roppant tudományokat, itt tanultam meg először szeretni, de itt tanultam meg azt is, hogy mi másnak szabad, nekem még mind nem szabad , s megütik értte körmömet. Tizenhét éves valék. Egy napon kezemben könyv s irgalmatlanul nyakaltam száraz leckéimet , midőn nagybátyám szobámba toppan. — Öcsém filkó! lökd sarokba könyvedet , pucoráld ki magad s jösz velem. Lelkesülten vágtam ágy alá Cicero leveleit, szét is dőlt, hogy a város valamennyi könyvkötője sem bírta volna összetákolni. — Veszsz a szurdikban szerencsétlen Studium ! biz azt akarnák hogy lelkemet is elkoptassam holmi bikfic könyveken. Kicsípve magamat nyargaltam már talpaló nagybátyám után. Ekkor menék először Máriákhoz. — Servus koma ! — kurjantott bátyám a folyosón hosszú pipaszárral működő Mari atyjához, — nézd, elhoztam leendő gazdámat is, csak beleverd fejébe a teendőket, — mutatott rám. Mari atyját előbb is ismertem, most is szívesen fogadott, hajamat is felborzalta vagy hatszor , aztán bevezettek, hogy megtudjam miért mentem oda. — No öcsém filkó! — szólt nagybátyám, napóleonosan megállva elöttem, — tudod , hogy a most bekövetkező szünnapjaid alatt én elmegyek hazulról, meglátogatni rokonimat s a tieidet? — Tökéletesen, nagybátyám. — Nos tehát tudd meg azt is, hogy te itthon maradsz filkó! — Tökéletesen, nagybátyám. — Öcsém, nagy úr leszesz, egyedül leszesz a háznál, úr a cselédek fölött, átadok mindent, te húzod a jövedelmet, számadásokat viszed, hanem pontosan ám filkó, mert ha megjövök megöklözlek. — Tökéletesen, nagybátyám. — Amit nem tudsz, itt a koma, kérdezd meg tőle, útba igazít, tanácsot ad, érted ?! — Tökéletesen, nagybátyám. — Őt bízom meg felügyeléssel. Fiú , ha szorgalmas gazda leszesz, kapsz egy húszast, ha pedig azt nem kapsz, kapsz furkosbotot, mert megcsépellek. — Tökéletesen, nagybátyám. — Most lódulj ! nekünk még beszédünk van egymással. — Pakolj kedves öcsém a másik szobába, ott a leányom, mulassatok, — szólt Mari atyja — Mari! Mari! — hajdászott be az ajtón — nézd itt van a koma Miskája; mulassatok, bolonduljatok fattyak. Belökött a szobába s betette utánam az ajtót. Mari a pamlagon dongászott, kezében könyv s olvasott; azt gondoltam ő is próbatételre készül mint én előbb. Gyönyörű 15 éves teremtés volt; azok a szép fekete szent jánosbogár-szemek hatalmasan villogtak elembe. Soha nem láttam azelőtt, csak pár héttel előbb tért haza a fővárosi nevelőéből . . . Szemem szám elállt. Máskor is láttam már szép leányokat, de egyikhez sem mertem szólni, s most azért löktek ide, hogy mulassak Marival. Dicsőséges szerelmes szentjeim , ugyan miként kell mulatni Marival! gondolom izzadva az ajtóban. — Tessék leülni, — szólt Mari, bájos mozdulattal mutatva a pamlag üres helyére. — Köszönöm, nem fáradtam el, — bőgtem siralmas hangon, mi hamarjában kisért torkomon s állva maradtam. — És ön nem is ül le . . . tán sietős dolga van ? — Nincs, de hova üljek? — Hova tetszik... ide mellém... bárhova. Oh Prokop ez a leány jó is, szép is, de megharap ha odaülök! egy székre kuporodtam az ajtó közelében, 2 és 3 lábnyira Marihoz. — Ön Kur unokaöcscse ? — Igenis, szuszogtam izzadva még ott is. — Ön igen kevés társaságban lehetett még? — Egész nap iskolában vagyok kisasszony. — Most bejönnek a szünnapok.......... mellyik osztályt végzi ön ? — A poesist! szóltam felemelkedve görnyedt helyzetemből s kevélyen tekinték szét, gondolva, hogy ez a szegény leány még a gramatikát sem végezte el. — Ah ! hát még nem academikus ? — Holnapután az leszek kisasszony, szabad lesz pálcát is hordanom. Erre ismét hosszú szünet állt be. Mari letette könyvét és bámult, én visszabámultam. Egyszer haragosan szökött fel s elnyargalt a másik szobába. Szerelmes istenem, mit csináljak? ez is itt hagyott. . . Szegény Miska, ha jól feleltél is a calculuson, mégis csakugyan filkó vagy te. — Utána megyek , melléje ülök, megmondom neki mi ilyen szép, olvastam már elég novellát, mindenikben szépen eldicsérik a leányokat , megmondom hogy aranyhaja van, ezüst szeme, meg.. . Mégsem jól lesz, hiszen fekete haja van . . . mindegy utána megyek, azt mondom fekete a haja mint a tintám, vagy a subickom. Utána mentem. A szobában ki sem volt más csak Mari egyedül egy pamlagon. Elázott minden bátorságom, újra izzadva áltam az ajtósarokban. — Valamit akar ön mondani? — kérdé Mari. — Elfelejtettem . . . akartam .... — Ha, ha ! miért felejti el? miért nem tanulta meg jobban ? Dicsőséges apró szentek! ugyan miként kezdjem a mulatást? Cicero leveleiből beszélek, nem érti, verseket mondok el, megtudja hogy úgy tanultam. Új eszme szállt agyamba. Filkó, olvastad te Walter Scott regényeit, tégy úgy mint valami udvari bolond, beszélj össze-vissza mindent, viseld magad amúgy vesd el módra, mintha tied volna ez a ház. — Megvan ! — ordítottam nagyot. — Megvan ? eszébe jutott önnek? szabad hallanom ? — Megvan kisasszony! megvan! erre méltóságos léptekkel jártam körül vagy hat 266