Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-16 / 94. szám

bekövetkező engedelemkérésnek a távozha­­tásra. Ezt a tiszteletes úr arcáról rögtön leol­vasom, de a gondos és mindent figyelemmel kísérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék, nagyon jól ism­erő vendégét s a­­zonnal eltalálta szándékát. — Talán csak nem akar társaságot bon­tani tiszteletes úr ? — Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem holnap szó­nokolnom kell. — Dejszen, abból ugyan mi sem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell mulatnia tisz­teletes urnak! — úgy van, úgy! — marasztak az asz­tal többi tagjai. — Sajnálom hogy ellent kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos vagyok, a múlt éjjel későre aludtam el. — Mindjárt itt marasztom én őt — sugá fülembe házigazdám. — Van az öreg urnak egy kedves története, mellyel mi már száz­szor is hallottunk tőle, de mellyel ő akár hány­szor örömest elbeszél. Ezt fogom említeni, s meglátja ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt. — Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves vendégeinknek „Éj és korány“ című történetét elbeszélni. Előttük még tökéletesen ismeretlen, s úgy hiszem nem fogják érdektelennek találni. — Igen, igen kérjük ! — mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, úgy látszott nem régi vendég a háznál. Házi urunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet említésére a tiszteletes feledni fogja , hogy álmos. Arca kigyuladt, s egész ifjúi tűzzel engedett a felhívásnak. — Először azonban a címre kézt ki kell jelentenem, miként a cím nem enyém, hanem.. — Minő szerénység! és minő igazság­­szeretet! — kiálta fel tréfás nevetéssel a vi­dámság magva, a kedves házi nő. Jó jó, ne tartson tőle, nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel bevall­juk, miszerint a cím első felét én , a másikat meg férjem adá. — Én csak az összekötő és vagyok, — monda rejtélyes mosolylyal az öreg ur. Csend jön. Az öreg ur engedelmet kért pipára gyújthatni, mi megtörténvén, egy po­hár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el. Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüggött szavain, csak én és Zsol­tai úr, kik előtt ez elbeszélés ij volt, nem tartóztathatunk néha vissza egy egy meglepe­­tési felkiáltást, mi azonban a beszéd fonalát legfeljebb csak pillanatokra szakitá meg. Koromsötét ét volt. Vastag, sűrű felle­gek vontak átláthatlan lepelt a csillagok fé­nye elé. Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a hűvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres hajme­resztő eseményeket regélt volna ijesztgeté­sünkre. Illy időben ki szobában, barátságos kan­dallója előtt ülhet, hálát ad istennek érette, s fölsóhajt. Ah, de borzasztó lehet illy időben szabad ég alatt lenni! Illy időben, és illyen éjszaka utaztam én ezelőtt tíz évvel Pestről Miskolcra. Utam sietős volt, s azért minden kelle­metlenségei mellett, a gyorskocsin vettem ülést. Egy percem sem volt vesztegetni való, s azért rászántam magamat az éji utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji kalandozásoktól. A kocsin rajtam kívül egyetlen utas volt. Egy vigkedélyű­ fiatal­ember, ki tréfás ado­máival és ékeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette az időt. Igaz, hogy le sem hunyhattam elbeszél­getései miatt szemeimet, de kárpótlásul felsé­ges dohányával kínált meg, minőnél jobbat, kedvesebb illatút, nem szítam teljes életemben. Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott, mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztunk el a fellármázott korcsmáros duzzogó és dörmögő hegyéből. E közben az ég elborult, s mire megin­­dulunk, fekete, csaknem átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató sza­vaira, ki az utat tökéletesen ismerni állító, nem tértünk vissza a még nem messzehagyott vendéglőbe. Én fölsóhajtok. Utitársam azonban föl­kacagott, s mennyre földre állító, miszerint illy időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van előtte valami kellemesebb az életben. És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő dacára csakhamar vidám hangu­latba hozónak. Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állító, mert világos nappal sem le­hetett volna gyorsabban és biztosabban haladni. Mi ok sem látszott az aggodalomra. Mintegy félórai utat tevénk útitársam folytonos elménckedései mellett, midőn ká­romkodás, és panaszos női hang üté meg fü­leinket, s észrevevők, hogy kocsisunk megál­lító lovait. Egy perc, s mi mindketten a földön va­lánk. Első pillanatra azt hittünk: valamelly lónak, vagy kocsinknak van baja, csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tűzhe­lyünk rendén van, és hogy egy egészen más körülmény kényszerűé kocsisunkat megálla­podni. Alig pár lépésnyire elöttünk egy uta­zókocsi feküdt feldőlve, mellyet a káromkodó kocsis, s a panaszos hangú urhölgy siker nél­kül öröködének lábra állítani. Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nél­kül segítni kezdénk. Erőnk elegendő volt, a kocsi perc múl­va rendén állott. Azonban recs i­s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt. A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé megszag­gatni. A hátulsó kerék törve volt. (Folyt, követk.) Balázs Sándor: Életkép. (Folytatás.) Lecsendesült kedélye eloszlató szellemi szemeiről a vakító fátyoll; némi világosság de­rült föl lelkében múltja iránt. Visszaemlékezek azon szörnyű pillanatra, midőn egy ismeret­len férfit látott neje előtt térdelni. Visszaem­­lékezék azon kis fekete emberre, ki ugyanez estén találkozván vele, mintha tudta volna mi­nő érzelmek csatáznak keblében, olly biztató szavakkal csatlakozott hozzá, s őt a játékbar­langba csalta. Visszaemlékezett a játékbarlang­ra, s mintha ugyanazon egyént, ki neje előtt térdelt, itt is látta volna néha megfordulni és ama kis fekete emberkével, — ki nem más volt mint Jaulus, Ákosnak ekkor már meghitt barátja és játszó társa, — gyakran hosszasan suttogni. Át kezdé látni az irtózatos gonosz­ságot, melly öt mint mérges pók a legyet, körülhálózá­s a vétkek örvényébe sodorván csaknem minden javaiból kifosztó. Szivében , hol egykor szerelme lángjában imádott neje trónolt, most kiderülni kezdő ártatlanságával egy szende túlvilági kép édes emléke ébre­dezett. — Ákos egészen szellemi ember lett. Ábrándos lelke a túlvilágba szárnyalván, nem egyszer találták őt szobájában , vagy künn a természet szabad ölén, térdelve imádott ne­jéhez bűnbocsánatért imádkozni. S ha átszel­lemült állapotából fölébresztetvén az életet, — a világot látó maga körül, ez iránt nem maradt egyéb szivében, mint gyűlölet, utálat, úgy tekintv­e a világot — az életet — mint az özönvíz utáni első napokban fönmaradt föl­det, mellyen csak a szennyes holló táplálkoz­hat gazdagon, mig a tiszta galamb nyughe­lyet sem találhat, mert mindenütt az ocsmány büniszap — az ember fetreng! Idővel mindig mélyebben fészkelé ma­gát Ákos keblébe az embergyűlölet. Szivébül utálta az életet, gyűlölte s kerülte az embere­ket. Az egyetlen, mi némi hatást gyakorla rá, a természet szabad öle volt, melly nyitott le­­vélként áll az emberi ész előtt, hogy olvasson belőle mindenki: szépet, nagyszerűt, vígat, szomorút, jót, gyűlöletest, a mint lelke sugal­­ja, a mint szellemi ereje engedi. Ákos e nagy­szerű levélről csupa életuntságot, embergyű­­löletet tanult. — Naphosszam kis pusztai bir­tokának keskeny határai közt barangolt, a mennyire csak lehetett kikerülve az emberek­­keli találkozást. Egy alkonyon, midőn épen földeinek árkos dombjai közt haza felé ballagott Ákos, mélyen elmerengve ábrándos túlvilági képei­ben , alacsony domb mögül véletlenül egy hölgy akadt elébe fáradtan, alig lélekzve. Ákos ki akart térni úíjából, ám a síró hölgy megragadó kezét, s fájdalmas zokogás közt kérdezősködik: ha nem látott ő egy közép­­termetű karcsú dajkalányt karján kis gyermek­kel ? s ha látott volna, mondaná meg neki, merre keresse ? mert a kis gyermek az ő e­­gyetlen lánykája, kivel az éjszakán megszö­kött a gonosz dajka. — Ákos hosszú idő óta most találkozik először hölgygyel, s meg kell vallanunk, mikép embergyűlölete dacára na­gyot dobbant szíve, midőn a gyönyörű síró hölgy nyájas vonásait látván, epedő szemei­nek villanyszikráját szívéig hatni érezé. — Karjára emelé a roskadozót, mélyen szemei­be nézett, s bánatos arcán pár pillanatig me­rengve : „Ilyen lehetett ő is — sóhajtó — mi­dőn boldog mennyországának szétdult romjain siránkozék !“ Majd a hölgyhez fordulván: — Asszonyom ! — mond komoly, érzés­telt hangon— kegyed kétségkívül fölötte bol­dog volt kis lánykájának szeretetében, s­em csak ezen egyetlen okból fosztó meg kegyedet tőle a sors : tanuljon kegyed tűrni s mert—ily i­lyen az élet! A gyönge nő , ki már reggel óta éhen, szomjan kérése elvesztett kincsét — szeretett lánykáját, — mindinkább elgyöngülvén egé­szen Ákos karjára nehezkedék, ki miután megtudá tőle , hogy a szomszéd Kerény hely­ségnek úrnője , ugyanoda haza vezete­tt. Másnap meglátogatá Ákos az ifjú hölgyet, ki Kéry Sarolta volt, másfél év óta, — egy sze­rencsétlen kilovaglás következtében, mellynek férje áldozatul esett, — özvegy, s a mennyire saját fájdalmas lelkének sötét eszméi engedők, vigasztalni törekvők a szerencsétlen anyát; ám a hölgy fájdalma nem látszék enyhülni, jól­

Next