Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-16 / 94. szám
bekövetkező engedelemkérésnek a távozhatásra. Ezt a tiszteletes úr arcáról rögtön leolvasom, de a gondos és mindent figyelemmel kísérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék, nagyon jól ismerő vendégét s azonnal eltalálta szándékát. — Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr ? — Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem holnap szónokolnom kell. — Dejszen, abból ugyan mi sem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell mulatnia tiszteletes urnak! — úgy van, úgy! — marasztak az asztal többi tagjai. — Sajnálom hogy ellent kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos vagyok, a múlt éjjel későre aludtam el. — Mindjárt itt marasztom én őt — sugá fülembe házigazdám. — Van az öreg urnak egy kedves története, mellyel mi már százszor is hallottunk tőle, de mellyel ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom említeni, s meglátja ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt. — Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves vendégeinknek „Éj és korány“ című történetét elbeszélni. Előttük még tökéletesen ismeretlen, s úgy hiszem nem fogják érdektelennek találni. — Igen, igen kérjük ! — mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, úgy látszott nem régi vendég a háznál. Házi urunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet említésére a tiszteletes feledni fogja , hogy álmos. Arca kigyuladt, s egész ifjúi tűzzel engedett a felhívásnak. — Először azonban a címre kézt ki kell jelentenem, miként a cím nem enyém, hanem.. — Minő szerénység! és minő igazságszeretet! — kiálta fel tréfás nevetéssel a vidámság magva, a kedves házi nő. Jó jó, ne tartson tőle, nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel bevalljuk, miszerint a cím első felét én , a másikat meg férjem adá. — Én csak az összekötő és vagyok, — monda rejtélyes mosolylyal az öreg ur. Csend jön. Az öreg ur engedelmet kért pipára gyújthatni, mi megtörténvén, egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el. Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüggött szavain, csak én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés ij volt, nem tartóztathatunk néha vissza egy egy meglepetési felkiáltást, mi azonban a beszéd fonalát legfeljebb csak pillanatokra szakitá meg. Koromsötét ét volt. Vastag, sűrű fellegek vontak átláthatlan lepelt a csillagok fénye elé. Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a hűvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres hajmeresztő eseményeket regélt volna ijesztgetésünkre. Illy időben ki szobában, barátságos kandallója előtt ülhet, hálát ad istennek érette, s fölsóhajt. Ah, de borzasztó lehet illy időben szabad ég alatt lenni! Illy időben, és illyen éjszaka utaztam én ezelőtt tíz évvel Pestről Miskolcra. Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin vettem ülést. Egy percem sem volt vesztegetni való, s azért rászántam magamat az éji utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji kalandozásoktól. A kocsin rajtam kívül egyetlen utas volt. Egy vigkedélyű fiatalember, ki tréfás adomáival és ékeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette az időt. Igaz, hogy le sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de kárpótlásul felséges dohányával kínált meg, minőnél jobbat, kedvesebb illatút, nem szítam teljes életemben. Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott, mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztunk el a fellármázott korcsmáros duzzogó és dörmögő hegyéből. E közben az ég elborult, s mire megindulunk, fekete, csaknem átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira, ki az utat tökéletesen ismerni állító, nem tértünk vissza a még nem messzehagyott vendéglőbe. Én fölsóhajtok. Utitársam azonban fölkacagott, s mennyre földre állító, miszerint illy időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van előtte valami kellemesebb az életben. És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő dacára csakhamar vidám hangulatba hozónak. Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állító, mert világos nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni. Mi ok sem látszott az aggodalomra. Mintegy félórai utat tevénk útitársam folytonos elménckedései mellett, midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők, hogy kocsisunk megállító lovait. Egy perc, s mi mindketten a földön valánk. Első pillanatra azt hittünk: valamelly lónak, vagy kocsinknak van baja, csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tűzhelyünk rendén van, és hogy egy egészen más körülmény kényszerűé kocsisunkat megállapodni. Alig pár lépésnyire elöttünk egy utazókocsi feküdt feldőlve, mellyet a káromkodó kocsis, s a panaszos hangú urhölgy siker nélkül öröködének lábra állítani. Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segítni kezdénk. Erőnk elegendő volt, a kocsi perc múlva rendén állott. Azonban recs is a kocsi ismét egyik oldalára dőlt. A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé megszaggatni. A hátulsó kerék törve volt. (Folyt, követk.) Balázs Sándor: Életkép. (Folytatás.) Lecsendesült kedélye eloszlató szellemi szemeiről a vakító fátyoll; némi világosság derült föl lelkében múltja iránt. Visszaemlékezek azon szörnyű pillanatra, midőn egy ismeretlen férfit látott neje előtt térdelni. Visszaemlékezék azon kis fekete emberre, ki ugyanez estén találkozván vele, mintha tudta volna minő érzelmek csatáznak keblében, olly biztató szavakkal csatlakozott hozzá, s őt a játékbarlangba csalta. Visszaemlékezett a játékbarlangra, s mintha ugyanazon egyént, ki neje előtt térdelt, itt is látta volna néha megfordulni és ama kis fekete emberkével, — ki nem más volt mint Jaulus, Ákosnak ekkor már meghitt barátja és játszó társa, — gyakran hosszasan suttogni. Át kezdé látni az irtózatos gonoszságot, melly öt mint mérges pók a legyet, körülhálózás a vétkek örvényébe sodorván csaknem minden javaiból kifosztó. Szivében , hol egykor szerelme lángjában imádott neje trónolt, most kiderülni kezdő ártatlanságával egy szende túlvilági kép édes emléke ébredezett. — Ákos egészen szellemi ember lett. Ábrándos lelke a túlvilágba szárnyalván, nem egyszer találták őt szobájában , vagy künn a természet szabad ölén, térdelve imádott nejéhez bűnbocsánatért imádkozni. S ha átszellemült állapotából fölébresztetvén az életet, — a világot látó maga körül, ez iránt nem maradt egyéb szivében, mint gyűlölet, utálat, úgy tekintve a világot — az életet — mint az özönvíz utáni első napokban fönmaradt földet, mellyen csak a szennyes holló táplálkozhat gazdagon, mig a tiszta galamb nyughelyet sem találhat, mert mindenütt az ocsmány büniszap — az ember fetreng! Idővel mindig mélyebben fészkelé magát Ákos keblébe az embergyűlölet. Szivébül utálta az életet, gyűlölte s kerülte az embereket. Az egyetlen, mi némi hatást gyakorla rá, a természet szabad öle volt, melly nyitott levélként áll az emberi ész előtt, hogy olvasson belőle mindenki: szépet, nagyszerűt, vígat, szomorút, jót, gyűlöletest, a mint lelke sugalja, a mint szellemi ereje engedi. Ákos e nagyszerű levélről csupa életuntságot, embergyűlöletet tanult. — Naphosszam kis pusztai birtokának keskeny határai közt barangolt, a mennyire csak lehetett kikerülve az emberekkeli találkozást. Egy alkonyon, midőn épen földeinek árkos dombjai közt haza felé ballagott Ákos, mélyen elmerengve ábrándos túlvilági képeiben , alacsony domb mögül véletlenül egy hölgy akadt elébe fáradtan, alig lélekzve. Ákos ki akart térni úíjából, ám a síró hölgy megragadó kezét, s fájdalmas zokogás közt kérdezősködik: ha nem látott ő egy középtermetű karcsú dajkalányt karján kis gyermekkel ? s ha látott volna, mondaná meg neki, merre keresse ? mert a kis gyermek az ő egyetlen lánykája, kivel az éjszakán megszökött a gonosz dajka. — Ákos hosszú idő óta most találkozik először hölgygyel, s meg kell vallanunk, mikép embergyűlölete dacára nagyot dobbant szíve, midőn a gyönyörű síró hölgy nyájas vonásait látván, epedő szemeinek villanyszikráját szívéig hatni érezé. — Karjára emelé a roskadozót, mélyen szemeibe nézett, s bánatos arcán pár pillanatig merengve : „Ilyen lehetett ő is — sóhajtó — midőn boldog mennyországának szétdult romjain siránkozék !“ Majd a hölgyhez fordulván: — Asszonyom ! — mond komoly, érzéstelt hangon— kegyed kétségkívül fölötte boldog volt kis lánykájának szeretetében, sem csak ezen egyetlen okból fosztó meg kegyedet tőle a sors : tanuljon kegyed tűrni s mert—ily ilyen az élet! A gyönge nő , ki már reggel óta éhen, szomjan kérése elvesztett kincsét — szeretett lánykáját, — mindinkább elgyöngülvén egészen Ákos karjára nehezkedék, ki miután megtudá tőle , hogy a szomszéd Kerény helységnek úrnője , ugyanoda haza vezetett. Másnap meglátogatá Ákos az ifjú hölgyet, ki Kéry Sarolta volt, másfél év óta, — egy szerencsétlen kilovaglás következtében, mellynek férje áldozatul esett, — özvegy, s a mennyire saját fájdalmas lelkének sötét eszméi engedők, vigasztalni törekvők a szerencsétlen anyát; ám a hölgy fájdalma nem látszék enyhülni, jól