Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-03 / 108. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 108. Péntek, junius 3-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután divat képek- s egyéb mümellék- retekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilágutcai 14 számú ház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. hirdetési dijak küldendők. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt. fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre . . . 7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. PIJATOPHEPF. (Regényes korrajz, a XVIII-ik századból.) (Folytatás.) — Hol apám? — kérdé hevesen a hölgy, belevágva az ifjú beszédébe. — Mondd, hol van öt élé még, vagy őt is megölték nyomoru társaid ? — Ő él. — felelt nyugodtan az ifjú. — Megmenté őt a bizonyos haláltól, Pugascheff. — Pugatscheff? ki ö ? — kérdé gyorsan a leány. — Az, ki megmenté Marven becsületét — felelt ismét nyugalom s komolysággal a férfi. A fiatal hölgy, nemével a meglepetés s bámulatnak emelé föl ragyogó fekete szemeit az ifjúra, s rövid szünet múlva kérdé : — S ki mondá neked, hogy engem Marveának hívnak. Pugatschell mosolygott, vonásai szelidebbek lőnek, s a hölgy kezét megfogva, melegen szólt. — Marvea, — úgymond, — nem magad mondod ő imént, hogy haramja vagyok ? s ki az, — nincs , annak elég módja kifürkészni minden öt érdeklőt? Téged Marveának hívnak, ezt megtudni nem nagy feladat volt: félórával ezelőtt ezen öreg nőtől hallám , kinek , távollétemben pártfogása alá bíztalak. — S mi szándékod most, hogy újra felkéréséi? mért nem hagysz el? — kérdé a hölgy, hangjában el nem rejthető nemével a büszkeségnek. — Mi szándékom, kérded ? — felelt nyugodtan az ifjú. — Nem vagy é védencem, kit a legveszélyesb pillanatban ragadtam el ama rakoncátlan, s vágyaikban korlátot nem ismerő suhancok szenvedélye elöl? Kiknek ha egyszer kezébe jutsz, örökre veszve vagy s ha akkor megvédtelek, nem kötelességem , most már továbbra is gondoskodnom rólad , s nem tartozom é, mellyről mit sem tudál, apád sorsáról is tudósítanom? — Apád életét én mentem meg ! — tévé utána nyomatékkal. — Hogy meggyőződjél, im a levél, mellyet szabadulása pillanatában, igazolásom végett nyertem tőle. Ha kívánod elolvasom, — folytató, s a gyűrött neveiket, melly rajzonnal volt írva, felszóval elolvasó . — Hálásan ismerem meg, hogy e sorok elömutatója volt éltem megmentője, (aláírva a főnök.) — Nos, hiszesz most már? ismervén apád kéziratát, meg vagy é győződve, miszerint én jólteved s te védencem vagy ? A fiatal hölgy bámulva tekinte az ifjúra, mialatt arca jóval szelidebb lön s szólt. — Tehát azért jöttél most, úgymond , miszerint alkamat nyújts jótéteményidért köszünetemet nyilvánithatnom ? — Köszönetedet, Marven? — szólt az ifjú olly arc és hanggal, melly sértődését fejezé ki. — Mit nekem a köszönet, mellyet néhány hideg szóban szoktunk kifejezni! Mástól tán elég volna, ha azt mondaná: köszönöm ifjú, hogy a részben mentője levél apámnak és nekem, nem foglak felejteni, hálámra számolhatsz. Igen, — mástól tán beérném enynyivel, tán kevesebbel is, — de tőled , Marvea — — Nos, tőlem ? — vágott gyorsan közbe a hölgy, szemeit élénken szegezve az ifjúra. — Tőled, Marvea, — folytató l’ugatschelf hévvel, kezeit megfogva és egy tekintettel a hölgyre, melly egy szív egész szerelmének jön tolmácsolója: — tőled többet várok. . — Tőlem többet? — szólt a hölgy, hangjában bizonyos keserűséggel. — Pedig csalódol, ha többet vársz. Nekem nincs a világon semmim. Én rabod vagyok, de a melylyel megválthatnám magamat — vagyonomon társaid osztozának meg. Mit várhatsz tőlem? — Vagyonod? — szólt újabb s mélyebb sértődéssel az ifjú, mialatt önkénytelen elbocsátó a hölgy kezét. — Érdemiek é enynyi sértést, Marvea? Kértem é én tőled vagyonodat ? mondám é neked, hogy rabom vagy ? Istenemre, nem ! — tévé büszkén utána, s azután szünet múlva halkabban folytató: — Azt mondád, neked semmid sincs. Jó, nekem mindenem van ! van kardom , melylyel megszerzem a mi nélkül szűkölködöm. Mondád , hogy rabom vagy. Nem vagy az, szép hölgy; én vagyok a te rabod, — soha szabadságra nem vágyó rabod!------Oh Marven! — folytatá, gyöngéden hajolva le a hölgyhez s szelíden magához ölelé. — Isten külde téged, hogy egy bűnös tévelygőnek lennél védangyala ! Isten külde téged, hogy egy balsorsától üldözött lénynek, ki ifjúsága dacára is csak a keserűséget, meg a bánatot hordó szivében , lennél vigasztaló angyala. Oh Marvea, Marvea! nem fogsz é eltaszítani magadtól? Akarsz é lenni védszentem, midőn a bűn örvényébe sodortatom? akarsz é lenni vigasztaló angyalom, midőn a bánat terhe alatt leroskadék? Oh légy, légy te nekem a szerelem aranyálma, azon édes álom, mellyet a szív legboldogabb pillanatában álmodik, s mellyet többé sem öröm, sem bánat, sem maga a legkeserűbb ébredés is el nem felejtetnek vele soha!------Ha szenvedni fogsz, oszd meg velem bánatodat, hogy felét viseld csak terhének, és ha én boldog leszek, egy cseppig lelkedbe öntöm annak minden örömét, hogy te egészen érezzed édességét. Az ifjú hölgy két parányi kezébe hajtó le égő homlokát s egy ideig nem szólt, mintha átgondolni akarná e szavak értelmét, mintha e váratlan nyilatkozatra, feleletre akarna készülni. Az ifjú ezalatt fölegyenesedék, de átható, sötét szemeit egy pillanatra sem vévé le a hölgyről, ki szünet múlva fülemelé angyalszép fejét, s nyugalmat eretelve csengő tiszta hangon szólt: — Uram, tudja é ön, hogy a szerelemtől le a gyűlölethez milly közel az út? csak egy lépés! de a gyűlölettől vajmi messze van föl a szerelemig! — Gyűlölet! — vágott közbe az ifjú, mialatt arca elborult. — Gyűlölet!-------Tehát ön engem gyűlöl, Marvea ? Marvea csak szünet múlva válaszolt: — Gy üöl ém önt uram. — És most? — kérdé hevesen s gyorsan az ifjú. — S most, most? (Folytatása követk.) Beöthy László: TEKÉK. A múlt év nyarán Balaton Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki szenvedő halvány arcával s nyájas modorával első pillanatra rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti viszonyba léptem. Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká tevénk a nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamelly harmadik személy közbelépte történt, vagy szükségeltetett volna. Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges , mert Viktor (így nevezték et) kerülni látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy szóval, egy lépéssel sem tön többet, mint mennyit a szigorú illem és udvariasság megenged és parancsol. Velem szemben azonban kivételt tön. Közeledtemre nem igyekezett távozni, s talán első pillanatra leolvasó arcomról, hogy nem puszta kíváncsiság, vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen, szívélyesen, s mondhatnám régi ismerősként fogadott. E hódításomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem. Először : mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet gerjesztett maga iránt; másodszor, mert csakhamar meggyőzödén), hogy benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez az érdek olly kirívó korszakában , mint jelenünk , olly ritka, és épen azért megbecsülhetlen kincs !— Aztán különben is e bár nagyszámú és fényes társaság dacára, mellyben Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen ollyan egyedül és idegennek éreztem magamat mint ő,s az egyedüllétnél , bármennyi gyönyör közepet is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot. A szív örömest megosztja kincseit, ha rokon lélekre talál. Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik falánkjaikat. Viktor tehát barátommá jön. A nap leg-