Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-06-05 / 128. szám
519 .................Térjük át Rómeónkra. Kik öt hoszú spádés, testszintrikós, barretes, tollas és harisnyás Rómeónak képzelik, nagyon csalódnak ! Ő az élet színpadának legigénytelenebb, legkopottabb frakkó és nagy vörös kockákkal quadralirozott nadrágú Rómeója. Neve ugyan Hubcsik Szilvester lenne, bölcsőjét sem az appenini hegyek, hanem szép Zólyom bájos szirtbércei közt ringatták, de azért miért ne nevezhetők öt ép oly jogon második Rómeónak,mint a historikusok I. Napóleont II. Hannibálnak. Mivel azonban túlságos reflexióknak csak érzelmes regények, naplótöredékekben van helye, mi kitelhető módon kerülendjük azt, s rövid szóval megmondjuk, hogyan ten e szert e névre. Már külsője is olyan, melyben a férfiszerelem ideális mása megtestesülve lenni látszik. Az a phantastikus sáfrányszínű haj , az oka, ha nem is tengerszemhez, de mindenesetre a legcsábítóbb valamihez hasonlítható mélyen bent szürkülő szemek; az az élő sonette-arc ritka szakál és sűrü himlő helyeivel; az a délceg hoszú nyak, szűk váll, karcsú termet, vékony ajkak s még vékonyabb lábak, a legvékonyabb hangú guitarre pöngetésére, újkori Romeóságra születtek. De ő már volt is Rómeó, teljes hat hónapig, Kecskeméten és a körülfekvő helységekben, Köszörűs uram színtársulatában. Az igazgató ugyan pokolba csapta azon erősítéssel, hogy őnem az igazgató,) rettenetes szamár lenne, hogy testéhez nem lehetne elégséges szűk ruhát varratni, hogy a spádéja hüvelyébe épen úgy bedughatná lábait, — melyekre pedig oly sokat tart, — mint a nadrágszáraiba, s hogy gyalázat, mily nevetségessé teszi a darab legszebb dialógusait átkozottul infámis sólyomi accentusával; hogy a minap is teljes pathoszszal így kiabált: „Szeretem, imádok én tigodnak súpsiges Júliát! Nizet tambora a nap tutolent meghallgatol a zenegető madirka ... oh en secko secko szerelem lehel velem együtt!!!“ Rómeó azt erősiti, hogy a primadonna végett, ki belé fülig szerelemes volt, s kit az igazgató nyakig szeretett, csapatott el,s ezen erősítés sokkal valószinübb. Rómeó szerencsétlen kimenetelű szinészi pályája után Pestre rándult, s itt darab ideig mint privatier proletárkodott. Később leckéket adott szerelmes lelkeknek a hangórán, szerelmes leveleket stylizált szobalányok, komornyikok , huszárok és ezek kedvesei számára, míg jelenleg a belváros egyik zugutcájában mint zuglikászt tisztelhetjük. Két szobája van, mindegyiknek ablaka az utcára, s illetőleg egy kis divatárusboltba tekint. Hogy az ablakból kit és ki comirozgat a boltban, tán felesleges is mondanunk. Az ajtón kopogás hallik, s Rómeó az ablakból hirtelen íróasztala melletti karszékében terem, s fejébe nyomja kék rojtos piros törökfezét. Már most akárki lép be, illő gravitással fogadhatja. Aki pedig belép, az egy simára borotvált, dupla állú, kurta lábú, hoszú kabátú igen kövér kis úr. — Méltóztassék helyet foglalni, itt... itt az ablak mellett, ez legjobb székem. Ez a legjobb szék pedig nagyon kimutatta a foga fehérít; párnájából a löszörtöm és szalmazsupp alakjában fityegett ki. A kövér úr mégis illő elővigyázattal reá nehézkedett. E látványnál az átelleni divatárusnő gyönge sikert hallatva, elmélyedt a bolt belsejébe, mi a kövér úr figyelmét nem kerülte ki. (Folytatása következik.). Irodalmi szemle. (Pygmaleon, vagy Egy magyar család Párisban; regény két kötetben, Eszther szerzőjétől.) Szép alkalmam nyílnék itt hoszú fejtegetést írni a regény elméletéről, de ismerve szép olvasónőink abbeli véleményét, miként az elméleti fejtegetések annál érdekesebbek, minél rövidebbek, szívesen áldozom föl a babért egy kecses mosolyukért és a regény elméletének meghatározására oly művekre utalok, melyek nem csak a költészet elemének példányai, hanem egyszersmind valódi műkincsekül országszerte becsesek és ismeretesek is. Ki ne ismerné „Abafi-t? Az utósó Báthori-t? A cseheket Magyarországban?“ Van a hazában költészet iránt fogékony lélek, melyben e nevek hallatára azon mondhatlan édes benyomások föl ne ébrednének, miket e regények olvasására érezett? Nemde egész serege a bájos alakoknak, a megragadó jeleneteknek, a nagyszerű tájképeknek tűnik föl képzeletében, amelyek közül mindegyiken költői ihletettség mellett az élet üde ruganyossága és a hazai jelleg kedves vonásai megragadólag szépen ki vannak nyomva. A költészet varázshatalma elfeledteti velünk a kort, a melyben élünk, a távol századok múltjába vezet bennünket visza, a rég letűnt eseményeket tünteti elénk , és kegyelet- és tisztelettel csüng lelkünk a föltámasztott hősök dicső tettein, melyek e remekművekben élethiven és mégis költői magasztosságban fölidéztetnek. Előttünk állanak a nagy korszakok nagy férfiai, életükben, cselekedeteikben, gondolataikban , érzéseikben; előttünk amaz őskori nők, merően különbözők a mostaniaktól, egész az arckifejezéséig, csak egyben hasonlók hozzájuk a szív forró érzelmeiben , és minden eltérő tulajdonaik mellett mégis csak olyan bájosak és szeretetreméltók, mint napjainkban élő utódaik. Aki az irodalmat ily művekkel gazdagította, elvitázhatlan nagy érdemeket szerzett magának , és méltó igényt tarthat a nemzet tiszte TÁRCA é letére , pedig Eszther szerzőjének legnagyobb érdeme nem abban áll, hogy halhatatlan regényekkel gazdagította meg a magyar irodalmat, amelyek akármely nemzetnek díszére válnának, hanem abban, hogy a regényirodalomnak úgyszólván első bajnoka, úttörője volt, és mű- i vel , hatásra nézve a fölkent Vörösmartyéval versenyeztek. Míg ezek nem voltak, a magyar regényolvasás a hazafias érzelem nyilvánulásai közé tartozott; kötelesség volt, melyet a buzgó kebel a honi érdek oltárára rak le; de szükséggé, élvezetté csak általuk jön, és „Abafi, az utósó Báthory és A csehek Magyarországban“ megjelenése után a mívelt ember szégyennek tartotta a hazai irodalom újabb termékeit nem ismerni, attól tartván, nehogy a mívelt külföld előtt pirulnia kelljen, amely azokat a legnagyobb elismeréssel fogadta. És a szerző azon kevés kiválasztottak közé tartozik, kik élve még nevüket a halhatatlanság csillagmagasában láthatják. Egy egész nemzet szeretete és tisztelete fonák homloka köré az elismerés és tisztelet hervadhatlan koszorúját. Csak Petőfi és Jókai versenyezhetnek vele népszerűségben, anyira az öszes miveit osztályok költőjévé vált. A ki pedig a közelismerésnek ily tündöklő polcát elérte, az a nagy tehetség nimbuszát nem veszítheti el többé, írhat gyöngét, sőt roszat is, és a gáncsolodó ítészet bátran mondhatja ki ítéletét ezek felett; csak ellenőrködő tisztjét végzi, és megrovása csak a gyönge műre szorítkozhatik, de a nagy író érdemét nem csorbítják, és nem csorbíthatja, és nem csökkentheti a részvétet, melyet a hazai irodalom fáradhatlan, lelkes bajnoka osztatlanul érdemel. Nincs hát ok, a miért szerző Pygmaleonjára nézve tartózkodás nélkül ki ne mondjuk, hogy ez véleményünk szerint a szerző nagy hivatottságáról csak anyiban tanúskodik, amenyiben a tárgy maga igen szép, és változatos mozzanatokra bő alkalmat nyújt, a tárgy szerkezetén és kivitelén azonban félreismerhetlenül meglátszik, miként az eszmék megérlelésére, a jellemek megtestesedésére és a szétágazódó részletek öszeforrasztására kellő gond nem fordíttatott, miként hogy átalában az egész mű az elhamarkodás bélyegét hordja magán. De nézzük a regény tartalmát. Trencsényi Máté — nem a Mátyás korabeli, hanem csak egy napjainkbeli rokona, nyugalmazott de legszebb férfi korában levő tábornok — C r e qu i Feliciát, egy gazdag marquis egyetlen leányát nőül veszi, és ezzel oly boldogul él, ahogy ez csak olyan szelíd, okos, és szerető nő mellett lehetséges. Egy lánya is van, Júlia, ki külső és belső tulajdonokra nézve egyiránt anyjához hasonlít Tábornoki rang, nagy gazdagság , szép feleség, egy kedves gyermek pedig sokkal irigylendőbb boldogság, semhogy e világon soká tartós legyen. A tábornok Párisba indul, útközben a gőzkocsi mozdony szétpattan, az utasok kétharmada halva marad, és ezek között Felicia, míg leánya elmebeli bódultságba esik, és Trencsényi most már nem mulatság kedvéért, hanem azért siet Párisba, hogy szeretett leányát gyógyittassa. Párisba érkezve minden gyógyítási kísérlet eredmény nélküli, míg a híres Humboldt Sándor egyik látogatása alkalmával észrevévén, miként az elmebeteg leányka felette nagy ügyességgel bír kézi munkákban , a szépművészetek jótékony hatása elmebetegekre pedig bebizonyult tény lévén, a tábornoknak azt tanácsolja, hogy Júliánál azzal tétessen kísérletet,mégpedig a leányka ösztönileg mutatkozó hajlamánál fogva, a szépművészet itt a szobrászat legyen. A tábornok édes atyai örömmel fogadja a tanácsot, és e célra legott Váradi Sándort, egy nagy reményű fiatal magyar szobrászt, ki épen a híres P ra der műtermében képzi magát, házához fogadja, és a művész ifjú egész lélekkel hozzá fog a szép hajadon tanítása , illetőleg gyógyításához. És most mi következik? Tán az, hogy a leány viszanyeri józan eszét? Igen is. Váradi Sándor a Pygmaleon, Julia pedig Galatheája. Hát azután mi következik ? Persze hogy a két ifjú szerelmes lesz egymásba, nagyon szeretik pedig egymást tisztán , és nemesen , mint ahogy csak a művészet iránt lelkesült— lelkek szeretni képesek. És ami még regényben is ritkaság, — a két ifjú nagyon .