Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-05-26 / 119. szám

A­KI MÁSNAK VERMET ÁS. Besiály. Vas Gerebentől. (Folytatás.) — Mit látok meg ? — én semmit sem akarok látni, — holnap születésem napja, legalább húsz esztendő óta egyszer lesz egy ünnepem. — Csak még ezt az egy napot, — aztán megígérem, mondja Varjas az ajtó felé menve, — hogy — Mit hogy ? — Hogy............majd ....Ígérek valamit! Ezzel kiment az ajtón. Mi is menjünk egy házzal odább. .. Két hete, hogy megcsendesült a szomszédház, melynek lakói bánatosan húzódnak visza azon falak közé, melyekről ha szépet akar­nék mondani, nem azt mondanám, hogy fényesek, hanem hogy tiszták. Két hölgy ül egymásnak szemközt, arcukon megült a bánat, mely nem lett kevesebb azért, hogy ketten osztozkodának rajt. Hivatlan vendég a bánat, s mig az öröm zajjal jő be a házba, s végig neszezi a házosztályokat, a bánat a félig nyitott ajtón ólálkodik be, é s megüli a léget is, mely nyomasztólag keresi meg a tüdőt, hogy fáradt sóhajokban lankassza meg a kedélyt. Férjét sóhajtja visza a nő , apját a lány, — mindkettő azt gondol­ja: az enyém volt, s én tőlem vitte el a halál, öt, az egyetlenegyet. — Varjas úr jó — szólt be egy lánycseléd, — mire az ifjabbik hölgy oda hagyja helyét, s a szomszéd szobákba ment el, az öregebbik pedig nyugodtan várta a bekocogatót. Varjas úr iránt anyiból figyelmetlenek valánk, hogy külsejéről nem emlékezünk, azonban az előzmények után hihetőleg a lelki rajzhoz alkalmas egyént már elképzeltek, tehát világért sem akarnak eltörölni azon színezést, melyet az első pillanat adott helyettünk, sőt inkább kérjük önöket, hogy az eddigieken kívül még egy pár goromba vonást tessék tenni, mert anyit mindenesetre eltűr az ilyen vastag vá­szon, mint Varjas úr. Beköszöntött Varjas úr egy olyan tanult alázatossággal, midőn még a csizma orrával is csinál egy ferde vakarintást, minthogy Varjas úr kiválólag régi módinak mondhatta magát. — Alázatos szolgája mondja az első meghajtásnál, minthogy még kettő volt ezen kívül hátra s úgy kelle fölosztania a mondókát, hogy a „rég nem volt Szerencsé­m“ a második meghajtásra es­sék , a „kívántam tiszteletemet tenni“ pedig a harmadik­kal egy taktusban végződjék el. Midőn ezen cifrát megcsinálta, alázatosan bevárta a székkel való megkínálást, mit aztán elfogadván, a kínálásból csak anyit használt, hogy a széknek felerészét vette igénybe, nehogy a székháznak dülesz­­kedjék.­ Ezen kívül nádpálcájában jól megkapaszkodott, hozzá szorítván a kalapot, melyről épen anyi volt lekefélve, menyit le lehetett kefélni; — a többit aztán csak késsel lehetett volna apróbbra szelni. Átesvén a kölcsönös szerencsén, Varjas úr egy köhentéshez fo­lyamodott ; — legtöbb gazembernek ez lévén kapaszkodója egyik gon­dolattól a másikig; — addig is hánykolódván az ész, hogy egyet ha­zudjon , vagy kettőt? Varjas úr szeretett volna egy jó gondolatot megfogni, — de az ész nem akart igen er­gedelmeskedni. — — Mivel szolgálhatok? mondja a házi­aszony. — Csekélység az egész, mondja nyájas hangon Varjas, — nem is szóltam volna, ha az istenben boldogult ügyvéd úr életben marad; mi majd egymás közt elintéztük volna; de igy kénytelen vagyok föl­említeni.. A nő elhalványult. — Látom, a teni aszonynak kellemetlen újságot hoztam,— mond­ja Varjas — inkább most nem alkalmatlankodom. — Nem,nem!— most akarom tudni uram, mi az? kérdé a nő. — De talán még­is roszkor választom a pillanatot? — Uram! joga van magáét kérni, — de legalább ne kínozzon, azért szívesen veszem, ha azonnal közli velem a dolgot.­­ — Ám legyen! — mondja kettős köhögéssel Varjas — méltózta­­tik tudni, hogy az ügyvéd úr néhány pörömet vitte. — Tökéletesen igaz, — mondja a nő — azon n­é­h­á­n­y per azon­ban, tudtommal, be van végezve, és ezeket ön mégis nyerte. — Hála legyen az istennek — mondja Varjas — nem is voltam h­áládatlan , mert épen azon fáradságokért tettem meg a megboldogult ügyvéd úrnak, hogy egy sumácskát kölcsönöztem neki. — Szabad tudnom, menyit ? kérdi remegve a nő, érezvén, hogy Varjas kezeibe kerül — mi végpusztulást jelent. — Tíz­ezer forintot, teni aszonyom, — mondja nagyot köhintve Varjas, — de egyszersmind a székről is fölkelt, valamint az özvegy is fölugrott. — Uram, ma hamvazó szerda van, — tán azt hiszi ön, hogy ne­kem szives mulatságot tesz ilyen farsangi tréfával? — Ekkér tehát hiában tettem az utat? mondja Varjas. — Hiában nem­­ uram, mert e megriasztás elég egy napra untig. — Tehát újdonságot mondtam. — A legkellemetlenebbet. — riadt föl az aszony. — Remény nem ismeri ezt az írást a tens aszony? jegyzé meg­­ Varjas, kizárván egy nyugtatót, mely csakugyan a meghalt ügyvédnek öregen olvasható írása volt. — Varjas úr! — mondja az aszony rimánkodva — ha talán csak tréfa akar lenni, mondja meg, —nagyon hihető, hogy férjem ezt a nyugtatványt nem cserélte visza, — elég lehet ez a megijesztés. — Ilyen papírokkal pénzt szoktak kérni, édes teni aszony, — nem pedig Miklóst járni. — Uram !... nem sokalja meg ezt a kint ? — Boldogságos isten! — kiált föl amaz, — furcsa időt élünk: ha pénzt kér az ember, azt kérdik, — hogy nem tréfál ? — Lehetetlen ez a dolog, uram — riadt meg, az aszony újra — hisz férjem a legrendesebb ember volt, — és soha senkivel pénzvi­szonyba nem keveredett. — Csak velem ! — Azt ne mondja uram ! — mondja a nő — önnek ne­hány pő­rét vitte ugyan, de az a n­e­h­á­n­y torkig megunatta az önneli viszonyt és többé nem fogadott el öntől semmi megbízást. — Jó éjszakát kívánok, Jeni aszony ! mondja Varjas. — Meg akar ön ölni ? kérdi amaz. — Nem szoktam kést hordani magammal. — De meggondolta az úr, hogy ezen öszveg gyámoltalanná teszen ? — Hát én irgalmas barát vagyok ? mentegetődzék amaz. — Uram ! még nem késő, — ne kívánja hogy az éjen át a k­ol­dul­ás­r­ó­l elmélkedjem. — Az hathatós lecke lesz, mindenesetre! — Gazember! riadt rá az aszony. — Apró­pénznek sok, — üregnek kevés! mondja a go­nosztevő, s ezzel az ajtón kívül volt már. Hasonló percekben az ember megszólamlik, s magamagát kérdi: ébren van ,vagy álmodik? Az ilyen ébredés irtóztató szokott lenni. III. Menjünk néhány hóval vissza, tán derültebb képre is akadunk. Még akkor élt az ügyvéd, élénk munkásság mutatkozik a házban, melynek egyik osztályában vidám fiúk zajganak, ha kiszabadulhatának az „öreg“ keze alól, minthogy a hivatali órák alatt csak feleleteket le­­hete­­tt ott hallani, mellyekért az „öreg“ szükségesnek lelte az ifjú ura­kat zajgatni. Az ebédek és vacsorák ideje alatt aztán elszabadult a jó kedv, és épen az öreg úr mulatta magát legjobban, ha a fiuk meghurcolták egymást. Hasonló körülmények közt ismerte ki embereit az öreg, é­s ha valamelyiknek lelke száz rétű lett volna, a századikat is könnyen meg­­ismerte. Ilyen tapasztalatok után volt kedvence Sándor barátunk, kit az öreg megszokott úgy tekinteni, mint tulajdon fiát. Sándor bevallott tekintély a háznál, és csak körül kelle néznie, hogy meglássa, menyi megelőzéssel viseltetik mindenki iránta. Az úr „Sándor öcsémezte,“ az aszony „meg kedves fiamozta,“ csak egy volt, ki a bizalmasság határaihoz nem ért el. Róza az ügy­véd lánya. 4­0

Next