Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-06-11 / 133. szám
Budapest, 7-ik évi folyamat. 133. Szerda, Junius 11-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kilévén,minden nap délután , divatképek s egyéb műmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sí., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni mindennap délelőtt 9-től 1 óráig. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre félévre . . évnegyedre Budapesten, házhozküldéssel egész évre...............13 frt. félévre ..... 7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. 16 frt. A GONDVISELÉS. Beszély. Báró Jósika Kálmántól. (Folytatás.) — Hogy háláljam meg ezt? — kérdi Halmai kényezve,mely kényeket a túláradó boldogság csalta fénylő szemeibe. Önnek gróf úr köszönhetem e kért e boldogságot, e dicsőséget ígérő jövőt, s mind ezért mit adhatok én? — Barátságodat — monda a nemes gróf, s tántorithatlan szorgalmat ily fényesen megkezdett pályádon. Nekem jutalmam a süker, a mit arattál s elhiheted hogy e nap életem legboldogabb napja. Az előadás után Halmai egy sereg ifjúságtól a tiszteltetés minden jeleitől elárasztva, a gróf lakába vezettetett, hol egy fényes lakoma várt reájuk. Halmai ez első föllépése óta eltelt öt hónap alatt már többször lépett fel, s mindig sokszoros lelkesedéssel fogadák. Bálványozta a közönség, de gyűlölték többi énekes társai, a kiket elhomályosított, s kik leküzdetlen irigységgel viseltettek érdemei iránt. De őnnyira felül állt ezen irigykedőkön, hogy nem sokat árthatának neki, habár a karmestertől fogva a legutolsó kardalnokig ellenei voltak. Egy napon „Luciában“ Astoult éneklő, s mint mindenkor úgy most is a közönséget szűnni nem akaró tapsra ragadt. Az előadás után egyedül ment a színházból haza felé tóduló népség közé vegyülve, a hatvani utcán végig, midőn egyszerre kocsi robogása tévé figyelmetessé, melynek kocsija azt hiszem bravourból, minden járműt maga után hagyva megeresztett gyeplőszárakkal közeledett. Alig pár lépésre volt már Halmaitól azt említett kocsi, midőn egy kétségbeeset sikoltás tört át a zajos kerékrobogáson. Halmai látá, miként egy gyermekleány alig három lépésre a jármű előtt feküdt a kövezeten, s a kit megmentendő egy nő rohant hozzája. Halmi Ákos látva, hogy már nincs idő a gyermeket s gyaníthatólag anyját azon helyről elvonni, hirtelen előrohant s ügyes fogással megragadá a lovak zaboláit, melyek e váratlan megtámadástól megrettenve félre ugrottak, s a kocsis minden ellenkormányzása dacára addig ágaskodtak, s oldalvást hátráltak, hogy a kocsi pár perc múlva feldülve hevert az utcán, elzárva a tövök menők s hátra maradt járművek előtt az utat. A körülállók közül némelyek elősiettek s lecsöndesiték nagy bajjal a megszilajult állatokat, mig a többiek szidalmakkal halmozák a kocsist s urát, ki ily gondatlan hajtást meg nem tilt. Most, miután a kocsiból semmi segélykiáltás nem hallatszott, sem szabadulási kísérlet nem mutatkozott, többen felnyiták a kocsi ajtaját s belétekintének, hol egy pár egyénre akadtak, kik úgy látszik nem igen akarának kiszállni. — Emeljék fel a kocsit! — kiált most a férfi személy a felfordult járműben, nem a legkényelmesb helyzetben. — Hogy is ne! — rivali egyik a felbőszültek közül, tessék csak kiszállni s majd akkor , nézze meg az ember, majd gyilkosságot követ el s még nem is akar mozdulni, ki onnan! Minekutána látta a járműtulajdonos, hogy nincs más mód mint kimászni, nagy bajjal kiemelkedett, maga után segítvén a nőszemélyt is, ki öszenyomott kalapjával igen nevetségesen tűnt elő. Midőn e két egyéniséget a kávéházból gyertyákkal kirohant pincérek megvilágiták , azonnal érthetővé vált, hogy miért nem akarának kiszállni a járműből; — ugyanis a férfi egy igen gazdag tekintélyes főrangú úr volt, ki csak két héttel ezelőtt házasodott meg — a nő pedig — nem neje — oh nem! hanem egy ismeretes hölgy — kit a körülálló fiatalság hangos nevetéssel fogadott s nem a leghizelgőbb címekkel tisztelt meg. Egy botrányos kis jelenet s egyéb semmi — hja! — a mai világban ez már szokott dolog — s még lassan kint arra is kerülhetünk, hogy végtére az igen nagy erény válik botránynyá. — De hagyjuk el ezen főurat, ki holnap bizonyára újból elkezdendi mulatozásait — s térjünk Halmaihoz, ki miután a lovakat viszariasztá, az ijedségtől elelért nőnek segélyére sietett. A gyermek is alig tudott állani s hangos sírásra fakadt. Midőn a nő magához tért egy hálás pillantással kereste megmentőjét — ki mellette állt s a kis leány megnyugtatásával foglalkozott. — Kegyed megengedi aszonyom, hogy elkísérjem lakásáig — mond Halmai az éltes hölgyhez. — Oh uram! — lelkendező alig hallhatóan az ijedelemtől dobogó szívvel — ön igen jó — önnek életünket köszönhetjük — de — folytatá — a feldőlt kocsihoz mutatva — nem történt-e azoknak valami bajuk? — Ne aggódjék — jegyzé meg egy a körülállók közül — semmi szerencsétlenség nincs — ámbár annak a nagy úrnak egy kis érvágás nem ártott volna. Halmai karjára emelé a kis leányt s a nővel együtt megindulva ez utóbbinak lakásához mentek. A zöldfa-utca egyik alacsony kis háza előtt álltak meg ; Halmai csengetett s a kapu nem sokára megnyílt. Egy tündéries szépségű tizenöt éves leányka világgal kezében fogadá az érkezőket! — Szent isten mi lett téged anyám? kiáltá a leány ijedten látva anyjának elfehérült kimerült vonásait. — Egy kocsi szinte levert, s ezen úr mentett meg mindkettőnket a haláltól, mond az anya egy bálát szavaló tekintettel jutalmazván Halmait, ki most a kis leányt létéve s búcsúra emelé kalapját. — Látogasson meg én uram — mond a nő — én özvegy Várlakyné vagyok s ezek itt gyermekeim. — Ha megengedi aszonyom leendek oly bátor — én Halmai vagyok. E percben az ifjú az idősbik leányka pillantásával találkozott, kinek sugárzó fekete szemei elragadtatással nyugvának a felismert művészen. — Mindenesetre uram ! — viszont az anya , holnap elvárjuk önt. Halmai nyugodt színét hatalmasan megzavarák azon szép szemek, melyekkel találkozott, egy eddig előtte ismeretlen édent világitanak meg e sugarak, mik azon szemekből reá ömlenek s felébreszték a szunyadó gyönyöröket, mik ez éden legelrejtettebb zugában aludták a nyugalom álmát. .. Ébren — bizonytalan érzelmekkel elfoglalva — szokatlan ábrándokkal gyötörtetve töltő ezért. — Reggel tíz órakor a színházba ment próbára, ahol irigyelnek végetlen örömére egyik hangot a másik után tévesztő. Délután öt órakor elindult Várlakynéhoz, hogy szives meghívásának eleget tegyen. — Midőn a kapu előtt volt, szive oly nagyon vert, hogy megkellett állni — mig e lázroham le csöndesülend. — Végre belépett az udvarra s onnan a szobába, a hol őt a legnagyobb szívességgel fogadá Várlakyné. — Valóban szépentöt mond Várlakyné kezét nyújtva a_ ifjú-