Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-06-11 / 133. szám

Budapest, 7-ik évi folyamat. 133. Szerda, Junius 11-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kilévén,m­i­n­­d­e­n n­a­p délután , di­­v­a­t­képek­ s egyéb műmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sí., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyek­ben értekezhetni minden­nap délelőtt 9-től 1­ óráig. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre félévre . . évnegyedre Budapesten, házhozküldéssel egész évre...............13 frt. félévre ..... 7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkraj­­cárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. 16 frt. A GONDVISELÉS. Beszély. Báró Jósika Kálmántól. (Folytatás.) — Hogy háláljam meg ezt? — kérdi Halmai kényezve,mely ké­nyeket a túláradó boldogság csalta fénylő szemeibe. Önnek gróf úr köszönhetem e kért e boldogságot, e dicsőséget ígérő jövőt, s mind ezért mit adhatok én? — Barátságodat — monda a nemes gróf, s tántorithatlan szorgal­mat ily fényesen megkezdett pályádon. Nekem jutalmam a süker, a mit arattál s elhiheted hogy e nap életem legboldogabb napja. Az előadás után Halmai egy sereg ifjúságtól a tiszteltetés minden jeleitől elárasztva, a gróf lakába vezettetett, hol egy fényes lakoma várt reájuk. Halmai ez első föllépése óta eltelt öt hónap alatt már többször lépett fel, s mindig sokszoros lelkesedéssel fogadák. Bálványozta a közönség, de gyűlölték többi énekes társai, a ki­ket elhomályosított, s kik leküzd­etlen irigységgel viseltettek érdemei iránt. De ő­nnyira felül állt ezen irigykedőkön, hogy nem sokat ártha­­tának neki, habár a karmestertől fogva a legutolsó kardalnokig elle­nei voltak. Egy napon „Luciában“ Astoult éneklő, s mint mindenkor úgy most is a közönséget szűnni nem akaró tapsra ragadt. Az előadás után egyedül ment a színházból haza felé tóduló népség közé vegyülve, a hatvani utcán végig, midőn egyszerre kocsi robogása tévé figyelmetes­­sé, melynek kocsija azt hiszem bravourból, minden járműt maga után hagyva megeresztett gyeplőszárakkal közeledett. Alig pár lépésre volt már Halmaitól azt említett kocsi, midőn egy kétségbeeset sikoltás tört át a zajos kerékrobogáson. Halmai látá, miként egy gyermekleány alig három lépésre a jármű előtt feküdt a kövezeten, s a kit megmentendő egy nő rohant hozzája. Halmi Ákos látva, hogy már nincs idő a gyermeket s gyanítható­­lag anyját azon helyről elvonni, hirtelen előrohant s ügyes fogással meg­­ragadá a lovak zaboláit, melyek e váratlan megtámadástól megrettenve félre ugrottak, s a kocsis minden ellenkormányzása dacára addig ágas­kodtak, s oldalvást hátráltak, hogy a kocsi pár perc múlva feldülve he­vert az utcán, elzárva a tövök menők s hátra maradt járművek előtt az utat. A körülállók közül némelyek elősiettek s lecsöndesiték nagy baj­jal a megszilajult állatokat, mig a többiek szidalmakkal halmozák a kocsist s urát, ki ily gondatlan hajtást meg nem tilt. Most, miután a kocsiból semmi segélykiáltás nem hallatszott, sem szabadulási kísérlet nem mutatkozott, többen felnyiták a kocsi ajtaját s belétekintének, hol egy pár egyénre akadtak, kik úgy látszik nem igen akarának kiszállni. — Emeljék fel a kocsit! — kiált most a férfi személy a felfor­dult járműben, nem a legkényelmesb helyzetben. — Hogy is ne! — rivali egyik a felbőszültek közül, tessék csak kiszállni s majd akkor , nézze meg az ember, majd gyilkosságot követ el s még nem is akar mozdulni, ki onnan! Minekutána látta a járműtulajdonos, hogy nincs más mód mint kimászni, nagy bajjal kiemelkedett, maga után segítvén a nőszemélyt is, ki öszenyomott kalapjával igen nevetségesen tűnt elő. Midőn e két egyéniséget a kávéházból gyertyákkal kirohant pin­cérek megvilágiták , azonnal érthetővé vált, hogy miért nem akarának kiszállni a járműből; — ugyanis a férfi egy igen gazdag tekintélyes főrangú úr volt, ki csak két héttel ezelőtt házasodott meg — a nő pedig — nem neje — oh nem! hanem egy ismeretes hölgy — kit a körülálló fiatalság hangos nevetéssel fogadott s nem a leghizelgőbb címekkel tisztelt meg. Egy botrányos kis jelenet s egyéb semmi — hja! — a mai világ­ban ez már szokott dolog — s még lassan kint arra is kerülhetünk, hogy végtére az igen nagy erény válik botránynyá. — De hagyjuk el ezen főurat, ki holnap bizonyára újból elkezdendi mulatozásait — s térjünk Halmaihoz, ki miután a lovakat viszariasztá, az ijedségtől el­elért nőnek segélyére sietett. A gyermek is alig tudott állani s hangos sírásra fakadt. Midőn a nő magához tért egy hálás pillantással kereste megmen­­tőjét — ki mellette állt s a kis leány megnyugtatásával foglalkozott. — Kegyed megengedi aszonyom, hogy elkísérjem lakásáig — mond Halmai az éltes hölgyhez. — Oh uram! — lelkendező alig hallhatóan az ijedelemtől dobogó szívvel — ön igen jó — önnek életünket köszönhetjük — de — foly­­tatá — a feldőlt kocsihoz mutatva — nem történt-e azoknak valami bajuk? — Ne aggódjék — jegyzé meg egy a körülállók közül — semmi szerencsétlenség nincs — ámbár annak a nagy úrnak egy kis érvágás nem ártott volna. Halmai karjára emelé a kis leányt s a nővel együtt megindulva ez utóbbinak lakásához mentek. A zöldfa-utca egyik alacsony kis háza előtt álltak meg ; Halmai csengetett s a kapu nem sokára megnyílt. Egy tündéries szépségű tizenöt éves leányka világgal kezében fogadá az érkezőket! — Szent isten mi lett téged anyám? kiáltá a leány ijedten látva anyjának elfehérült kimerült vonásait. — Egy kocsi szinte levert, s ezen úr mentett meg mindkettőn­ket a haláltól, mond az anya egy bálát szavaló tekintettel jutalmazván Halmait, ki most a kis leányt létéve s búcsúra emelé kalapját. — Látogasson meg én uram — mond a nő — én özvegy Várla­­kyné vagyok s ezek itt gyermekeim. — Ha megengedi aszonyom leendek oly bátor — én Halmai vagyok. E percben az ifjú az idősbik leányka pillantásával találkozott, kinek sugárzó fekete szemei elragadtatással nyugvának a felismert művészen. — Mindenesetre uram ! — viszont az anya , holnap elvárjuk önt. Halmai nyugodt színét hatalmasan megzavarák azon szép sze­mek, melyekkel találkozott, egy eddig előtte ismeretlen édent világi­­tanak meg e sugarak, mik azon szemekből reá ömlenek s felébreszték a szunyadó gyönyöröket, mik ez éden legelrejtettebb zugában aludták a nyugalom álmát. .. Ébren — bizonytalan érzelmekkel elfoglalva — szokatlan ábrán­dokkal gyötörtetve töltő ez­ért. — Reggel tíz órakor a színházba ment próbára, a­hol irigyelnek végetlen örömére egyik hangot a másik után tévesztő. Délután öt órakor elindult Várlakynéhoz, hogy szives meghívásá­nak eleget tegyen. — Midőn a kapu előtt volt, szive oly nagyon vert, hogy megkellett állni — mig e lázroham le csöndesülend. — Végre be­lépett az udvarra s onnan a szobába, a hol őt a legnagyobb szívesség­gel fogadá Várlakyné. — Valóban szép­entöt mond Várlakyné kezét nyújtva a_ ifjú-

Next