Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-10-09 / 233. szám
94V. vázába, s néha elég hangosan emelt szót a virágok bántó töviseiellen. A leányka hamis szemeit emelé mindanyiszor László felé, s kancéran mosolyga reá, s kihívó önhittségével akará elbájolni. László mindezeket nem látta. Netti kisaszonyt mindez boszanta nagyon. Mert Netti szép leány volt, s tudta hogy szép, s emlékezett, hogy igen sok férfinak képes volt szivét fejét elbolondítani, azért igen boszantó volt neki, hogy valaki még csak figyelmére sem méltatja. S az a valaki szép fiatal ember !... Büszkeség-e ez ? ... Ah !... nevetség!... a fiatal grófok bebizonyiták, hogy ők épen nem büszkék , s ő nem iscseléd a háznál, e jó nemesi család leánya, a gróf, atyja iránt való előszeretetből mint házgondviselőnét vette a kastélyba. ... A gróf jobb szeretett a háznál egy nyájas vidor ifjú házgondviselőnét, mint egy makrancos csörgő zúgolódó vén kulcsárnét. Netti kisaszonynak nem fért fejébe , hogy ő három álló hete van már a grófi háznál, s még csak egyik ifjú gróf sem mosolygott reá, közönyösen elmennek mellette, mint az öreg kertészné, s a vén lovászmester mellett,... s nem hogy szóba állanának vele , hanem még csak azt sem látszanak tudni, hogy a háznál van. Pedig Netti déli alak volt, hamis szemei, szép piros ajkai, gúnyosmosolyúak voltak. Egy szóval oly szép leány, kin igen megakadhat egy ifjú ember szeme, s ha eszményiséget nem keres, az érzékiség bájait legszebb öntetben láthatja Netti virgonc alakján. Netti jól gyanította hogy e figyelmetlenségnek nem kis részben az a pompás báróleány az oka, de jól tudta azt is, hogy a báróleány kettőt nem fog szeretni ezek közül, s így gondolatánál fogva egész jogosan hive magának a másikat elkövetelni. Egyiket a kettő közül. Azok a szegény sentimentális emberek pedig nem látnak semmi mást csak a kedves angyalt s minden más szép leány csak oly közönyös tárgy előttök, mint más egyszerű halandó ember. Netti nem állhatta tovább, hogy Ujászló gróf oly mély figyelemmel bámulja a virágcsoportozatokat anélkül, hogy őt észrevenni látszatnék, s félhangon dalolását hallatlanná teszi.. . egy bátor határzatot vett magának s a virág bokrétával kezében László gróf előtt állt meg, épen ott, a hol a gróf egy szép rózsatőt szemlélt hoszasan; csak az üveg fel választa el őket. — A mint látszik a méltóságos gróf igen szereti a virágokat ? .. . szólitá meg Netti... — igen !... felelt László kifejezéstelen odavetéssel. — S nemde a rózsákat mindenek fölött!.. László gróf elégnek hivé válaszul a fő bólintást. . . — Parancsolja méltóságod , hogy számára egyet ezek közül leszakitsak... — Köszönöm! ne bántsa, felelt a gróf azon a közönyös hangon a mint az ember alárendeltjeivel szokott beszélni, s ezzel a nélkül hogy viszanézett volna, odább sétált, Netti kisaszonyt ott hagyva a faképnél Netti sértődve látta hogy a gróf nem akar vele beszélgetésbe merülni, azért egy kissé komolyabb arcot öltött, s kedvetlenebből folytata a bokréta rendezését. Netti előzékeny nyájas szavaira még senki sem felelt ily közönyösen, s bár ez hiúságát sérté meg, mindazáltal nem hive magát győzöttnek. Jakab úr mindezt a távolból szemlélte, — utána sompolygott László grófnak, s utolérte a sétálót a hársfa soroknál, s minden bevezetés nélkül egészen bizalmasan megszóllta. — Úgy éremek egy leány ez a Netti kisaszony. László nagy szemeket vetett reá s vállat vont. — Az elébb láttam , vele méltoztatott beszélni. László hátat fordított s folytatta sétáját, Jakab úr nem tágitott mindenütt árnyékára lépett. — Ritka oly hamis szemeket s oly furfangos mosolygásé szájacskát látni, folytató dicsőítését Jakab úr, s oly remek domború termet László megállott s egész váratlanul Jakab úrra nézve leölté felső öltönyét s átnyújta neki. — Végtelen meleg kezd lenni — szólott vigye fel öltönyömet szobámba. (Folytatása következik.) HIVATÁSOS KENYÉRPÁLYA. Beszélj. Török Sándortól. (Folytatás.) Nem irom le azon érzelmeket, melyeket a viszaemlékezés költött bennem, midőn haza térendő ismét hajóra ültem; nem a reményt, kétséget és habozást, melyek egymást váltották keblemben, midőn viszontlátandó valók gyermekéveim , ifjúkori ábrándjaim , első művészi kísérleteim és első szerelmem színhelyét. Egyet kanyarodott a hajó, megdördültek a megérkezést jelentő tarackok, víg hurrákban tört magának utat a legénység öröme; — én a fedélzeten álltam, szemeimmel keresve a parton azokat, kiknek tanácsára igen gazdag levék — de csak gazdag kereskedő, egyéb semmi. . . . Legott fölismertem Emmát, ki saját és az én atyámmal várta megérkezésemet. — Éreztem, hogy a vér szívemhez tolul. Nagyon halovány lehettem, mert egy mellettem álló utas mintlétem iránt ten kérdést. Azonban megszoktam érzelmeimen uralkodni, erőt vevek magamon, nagyon is jól érezvén, hogy ezen elválásunk óta első találkozástól fog függeni jövő viszonyom Emmához. A lehető legnagyobb nyugodtságot és fesztelenséget színlelve, pedig fejem szédült — léptem a partra, — atyám nyakamba borult, bátyám kezeimet fogta, s igy Emmára alig vethetek néhány futólagos pillantást, — midőn végre feléje fordulhattam , szemében köny csillogott. . . a múlt eltékozlása fölött érzett fájdalmában, vagy a viszontlátás örömében én nem tudom, nem kerestem, nem kérdeztem . . . Emma kit mint festő bimbót hagytam el, mint nyíló rózsát leltem föl, s ha lehet még szebb volt, mint rajongó képzeletem magának kifestötte. Haza érkeztemkor, mindent azon rendben találtam, mint elhagytam, — talán a három évi távollét emlékét akarák velem feledtetni, hogy mintegy álomból ébredve, éltemet ott folytassam, hol elhagytam; pedig a két part közt véghetetlenür tátongott, melyet nem volt képes betölteni a lelkem nyugalmán szerzett vagyon, melyet úgy éreztem, nagyon ingatag hídként csatolt össze a szerelem. Sejtelmem nem csalt meg; valóban azon törekedtek, atyám, valamint nagybátyám is, hogy otthonos legyek ott, hol oly valamit vesztettem el, melyet a letűnt múlt külső alakjának színpadias öszeállítása nem pótolhatott. Emma iránt naponkint kevesebb vonzalmat éreztem; — mind hiába igyekeztem felfrissíteni a régi emlékeket, ezek nem nyújtottak már elég tápot beteg lelkemnek , azon fölül pedig Emma szellemi fejlődése sem tartott mértéket, utazásaim alkalmával szerzett ismereteim, tapasztalataim nézeteimmel. Nagyon korlátoltnak tűnt fel előttem; eleintén közönyös, utóbb már tartózkodó lettem, sőt társaságát, mely amúgy sem elégíthetett ki — kerültem. — Erre bő alkalmat illetőleg ürügyet adtak a környéken levő, rég nem látott ismerősök látogatása. Emma tartózkodásomat magasabb műveltségnek hitte, és ha egykor hidegen hallgatta szenvedélyes nyilatkozataimat, most ő volt, ki minden szavamat mint virág a harmatot szítta magába, és néma csodálattal és áhitatszerű ihlettséggel hallgatta úti kalandjaimat, tapasztalásaimat, nézeteimet. — Tisztán észrevehető volt, mily jól esik neki akaratlanul gyakorolt szellemi fensőbségem. Mint már érintem, én erre nem igen kerestem alkalmat, különösen pedig majdnem sértőleg hanyagoltam el Emmát, midőn atyámtól haltam , hogy a házassági készületek folyamatban vannak; mert azt, hogy én három év előtti nézeteimtől eltérőleg gondolkozzam álmodni sem merte volna senki. Az erkölcsi nyomás, melyet a körülmények kénye reám gyakorolt, mindinkább lehangolt, majd bánatos, majd ismét boszos levék. Még valóban tisztában sem voltam magammal, de nekem a kör, melyben szüntelen jövendőbeli házi boldogságomat az unalomig tárgyalták , vagy néha még a mézes hetek, bölcső s egyéb következményekről tevének émelyítő megjegyzéseket, e körmondom — nékem egyátalán nem tetszett. Mindenféle ürügy alatt a magányt kerestem, s céltalanul bolyongtam, szüntelen üldöztetve valamitől mit meg nem fejthettem, de mi nem hagyott nyugodnom, mig a testi fáradalmak folytán lelkemet is ólomsulya zsibbadtság nem lepte meg. Éreztem , hogy boldogtalan vagyok , de Emmával szakítani nem