Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-10-09 / 233. szám

94V. vázába, s néha elég hangosan emelt szót a virágok bántó tövisei­­ellen. A leányka hamis szemeit emelé mindanyis­zor László felé, s ka­­n­céran mosolyga reá, s kihívó önhittségével akará el­bájolni. László mindezeket nem látta. Netti kisaszonyt mindez boszanta nagyon. Mert Netti szép leány volt, s tudta hogy szép, s emlékezett, hogy igen sok férfinak képes volt szivét fejét elbolondítani, azért igen bo­­szantó volt neki, hogy valaki még csak figyelmére sem méltatja. S az a valaki szép fiatal ember !... Büszkeség-e ez ? ... Ah !... nevetség!... a fiatal grófok bebizonyiták, hogy ők épen nem büszkék , s ő nem is­­cseléd a háznál, e jó nemesi család leánya, a gróf, atyja iránt való elő­szeretetből mint házgondviselőnét vette a kastélyba. ... A gróf jobb szeretett a háznál egy nyájas vidor ifjú házgondviselőnét, mint egy mak­rancos csörgő zúgolódó vén kulcsárnét. Netti kisaszonynak nem fért fejébe , hogy ő három álló hete van­ már a grófi háznál, s még csak egyik ifjú gróf sem mosolygott reá, kö­­zönyösen elmennek mellette, mint az öreg kertészné, s a vén lovász­mester mellett,... s nem hogy szóba állanának vele , hanem még csak­ azt sem látszanak tudni, hogy a háznál van. Pedig Netti déli alak volt, hamis szemei, szép piros ajkai, gúnyos­­mosolyúak voltak. Egy szóval oly szép leány, kin igen megakad­hat egy ifjú ember szeme, s ha eszményiséget nem keres, az érzékiség bájait legszebb öntetben láthatja Netti virgonc alakján. Netti jól gyanította hogy e figyelmetlenségnek nem kis részben az a pompás báróleány az oka, de jól tudta azt is, hogy a báróleány kettőt nem fog szeretni ezek közül, s így gondolatánál fogva egész jo­gosan hive magának a másikat elkövetelni. Egyiket a kettő közül. Azok a szegény sentimentális emberek pedig nem látnak semmi mást csak a kedves angyalt s minden más szép leány csak oly közönyös tárgy előttök, mint más egyszerű halandó ember. Netti nem állhatta tovább, hogy Ujászló gróf oly mély figyelem­mel bámulja a virágcsoportozatokat anélkül, hogy őt észrevenni lát­szatnék, s félhangon­ dalolását hallatlanná teszi.. . egy bátor határzatot vett magának s a virág bokrétával kezében László gróf előtt állt meg, épen ott, a hol a gróf egy szép rózsatőt szemlélt hoszasan; csak az üveg fel választa el őket. — A mint látszik a méltóságos gróf igen szereti a virágokat ? .. . szólitá meg Netti... — igen !... felelt László kifejezéstelen odavetéssel. — S nemde a rózsákat mindenek fölött!.. László gróf elégnek hivé válaszul a fő bólintást. . . — Parancsolja méltóságod , hogy számára egyet ezek közül le­­szakitsak... — Köszönöm! ne bántsa, felelt a gróf azon a közönyös hangon a mint az ember aláren­deltjeivel szokott beszélni, s ezzel a nélkül hogy viszanézett volna, odább sétált, Netti kisaszonyt ott hagyva a faképnél Netti sértődve látta hogy a gróf nem akar vele beszélgetésbe merülni, azért egy kissé komolyabb arcot öltött, s kedvetlenebből foly­tata a bokréta rendezését. Netti előzékeny nyájas szavaira még senki sem felelt ily közönyösen, s bár ez hiúságát sérté meg, mindazáltal nem hive magát győzöttnek. Jakab úr mindezt a távolból szemlélte, — utána sompolygott László grófnak, s utolérte a sétálót a hársfa sor­oknál, s minden beveze­tés nélkül egészen bizalmasan megszóllta. — Úgy é­remek egy leány ez a Netti kisaszony. László nagy szemeket vetett reá s vállat vont. — Az elébb láttam , vele méltoztatott beszélni. László hátat fordított s folytatta sétáját, Jakab úr nem tágitott mindenütt árnyékára lépett. — Ritka oly hamis szemeket s oly furfangos mosolygásé szájacs­­kát látni, folytató dicsőítését Jakab úr, s oly remek domború termet László megállott s egész váratlanul Jakab úrra nézve leölté felső öltönyét s átnyújta neki. — Végtelen meleg kezd lenni — szólott vigye fel öltönyömet szobámba. (Folytatása következik.) HIVATÁS­OS KENYÉRPÁLYA. Beszélj. Török Sándortól. (Folytatás.) Nem irom le azon érzelmeket, melyeket a viszaem­lékezés köl­tött bennem, midőn haza térendő ismét hajóra ültem; nem a reményt, kétséget és habozást, melyek egymást váltották keblemben, midőn vi­szontlátandó valók gyermekéveim , ifjúkori ábrá­ndjaim , első művészi kísérleteim és első szerelmem színhelyét. Egyet kanyarodott a hajó, megdördültek a megérkezést jelentő tarackok, víg hurrákban tört magának utat a legénység öröme; — én a fedélzeten álltam, szemeimmel keresve a parton azokat, kiknek ta­nácsára igen gazdag levék — de csak gazdag kereskedő, egyéb semmi. . . . Legott fölismertem Emmát, ki saját és az én atyámmal várta megérkezésemet. — Éreztem, hogy a vér szívemhez tolul. Na­gyon halovány lehettem, mert egy mellettem álló utas mintlétem iránt ten kérdést. Azonban megszoktam érzelmeimen­ uralkodni, erőt vevek magamon, nagyon is jól érezvén, hogy ezen elválásunk óta első talál­kozástól fog függeni jövő viszonyom Emmához. A lehető legnagyobb nyugodtságot és fesztelenséget színlelve,­ pedig fejem szédült — léptem a partra, — atyám nyakamba borult, bátyám kezeimet fogta, s igy Emmára alig vethetek néhány futólagos pillantást, — midőn végre fe­léje fordulhattam , szemében köny csillogott. . . a múlt eltékozlása fö­lött érzett fájdalmában, vagy a viszontlátás örömében én nem tudom, nem kerestem, nem kérdeztem . . . Emma kit mint festő bimbót hagytam e­l, mint nyíló rózsát leltem föl, s ha lehet még szebb volt, mint rajongó képzeletem magának ki­­festötte. Haza érkeztemkor, mindent azon rendben találtam, mint elhagy­tam, — talán a három évi távollét emlékét akarák velem feledtetni, hogy mintegy álomból ébredve, éltemet ott folytassam, hol elhagytam; pedig a két part közt véghetetlen­ür tátongott, melyet nem volt képes betölteni a lelkem nyugalmán szerzett vagyon, melyet úgy éreztem, na­gyon ingatag hídként csatolt össze a szerelem. Sejtelmem nem csalt meg; valóban azon törekedtek, atyám, valamint nagybátyám is, hogy otthonos legyek ott, hol oly valamit vesztettem el, melyet a letűnt múlt külső alakjának színpadias öszeállítása nem pótolhatott. Emma iránt naponkint kevesebb vonzalmat éreztem; — mind hiába igyekeztem felfrissíteni a régi emlékeket, ezek nem nyújtottak már elég tápot beteg lelkemnek , azon fölül pedig Emma szellemi fej­lődése sem tartott mértéket, utazásaim alkalmával szerzett ismereteim, tapasztalataim nézeteimmel. Nagyon korlátoltnak tűnt fel előttem; eleintén közönyös, utóbb már tartózkodó lettem, sőt társaságát, mely amúgy sem elégíthetett ki — kerültem. — Erre bő alkalmat illetőleg ürügyet adtak a környéken levő, rég nem látott ismerősök látogatása. Emma tartózkodásomat magasabb műveltségnek hitte, és ha egy­kor hidegen hallgatta szenvedélyes nyilatkozataimat, most ő volt, ki minden szavamat mint virág a harmatot szítta magába, és néma cso­dálattal és áhitatszerű ihlettséggel hallgatta úti kalandjaimat, tapasz­talásaimat, nézeteimet. — Tisztán észrevehető volt, mily jól esik neki akaratlanul gyakorolt szellemi fensőbségem. Mint már érintem, én erre nem igen kerestem alkalmat, különösen pedig majdnem sértőleg hanyagoltam el Emmát, midőn atyámtól hal­tam , hogy a házassági készületek folyamatban vannak; mert azt, hogy én három év előtti nézeteimtől eltérőleg gondolkozzam álmodni sem merte volna senki. Az erkölcsi nyomás, melyet a körülmények kénye reám gyakorolt, mindinkább lehangolt, majd bánatos, majd ismét boszos levék. Még valóban tisztában sem voltam magammal, de nekem a kör, melyben szüntelen jövendőbeli házi boldogságomat az unalomig tár­gyalták , vagy néha még a mézes hetek, bölcső s egyéb következmé­nyekről tevének émelyítő megjegyzéseket, e körm­ondom — nékem egyátalán nem tetszett. Mindenféle ürügy alatt a magányt kerestem, s céltalanul bolyong­tam, szüntelen üldöztetve valamitől mit meg nem fejthettem, de mi nem hagyott nyugodnom, mig a testi fáradalmak folytán lelkemet is ólom­sulya zsibbadtság nem lepte meg. Éreztem , hogy boldogtalan vagyok , de Emmával szakítani nem

Next