Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-07-15 / 162. szám
Budapest, 7-ik évi folyamat. 162. Kedd, Julius 15-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,minden nap délután , divatképek s egyéb műmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sz., l-se emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Előfizetési díj: HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KALMÁR. Posta egész évre félévre . . . évnegyedre . 16 frt. Budapesten, házhozküldéssel egész évre . .... 13 frt. félévre ................... évnegyedre . . 4 ., Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig, soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Járok kelek . . . ma itt vagyok, Holnap pedig ki tudja hol? Poros az út . . . úgy izzadok A nap forró sugáritól! ínség , nyomor járnak velem , Részvétlenek az emberek, Dom város tűnik elő . . . Ma legalább tanyát lelek. Volt kedvesem , szép barna lány, Szerettem őt véghetlenül, Odahagyott . . . ilyen a nő , Mint a madár tovarepül! Mostan megint együtt vagyunk , De szivünkben fagygyal tele ; — Ha Júliát kell adnia , Én Rómeót játszom vele . . . Mi a jólét, már nem tudom , Kövön virág nem nyithatik; Ruhám rongyos , ki lát, lenéz , És igy lesz ez még sok napig . . . Akit a sors üldözni kezd, Az hasztalan támadna fel; — Mig a vetést el nem véré, — A zivatar nem nyugszik el! Apám szegény taníttatott, Csupa öröm volt életem , Az egyik est színházba vitt, Oh erre úgy emlékezem ! A darabnak már vége volt, Kiolták a lámpásokat . . . Sosem jöttem többé haza, Hogy nyögjek a babér alatt! Nyikorog a kocsikerék, Megy a szekér lassan tova, Sok drágaság van rakva rá, Többek között a korona . . . Ma még nem volt számban falat, Holnap lesz-e ? ki mondja meg ? . . . . Amott város tűnik elő Ma félvilág ura leszek ! Dalmady Győző: VÁROSLIGETI SÉTÁK. Életképek. Szokely Viktortól. (Folytatás.) E szavakat ifjabb Lux a legnagyobb komolysággal ejtette. — Azon leszek, hogy ajkaimat csak kérdéseidre, és a pezsgő szörpölésére nyissam fel. — Gusztáv nemde jó barátom vagy ? Benned bízhatom ? — Az elsőre nézve jótállok, a másodikat tudhatod. — Ismered Albertinét? — Hogyne ! hiszen főnököm leánya. — Lám, hogy nem értesz. Ismered-e szép lelkét, imádandó tájait, elragadó lényét. — Nem nagy lélekbúvár vagyok. — Bah! — Egyébiránt is csak ebédnél szoktam őt látni. Márpedig én a nagy angol költővel, lord Byronnal tartok, s azt mondom, hogy elmúlik az embernek minden illusiója, ha a hölgyeket, — kikről azt teszi föl, hogy angyalok és menybéli ambróziával s mannával élnek, — libacombot, vagy épen rizs-puffadtat látja enni. — Ez megnyugtat, mert igy nem vagy belé szerelmes ? — Hová gondolsz !.. . Tintenfleck úrnak, a roppant gazdag kereskedőnek leánya, — s én Tintenfleck úrnak, a roppant haragos főnöknek ügynöke!... Ugyan, hogy tudnék ily eszeveszett gondolatra vetemedni ?! — Oh, engedd, hogy ezen szavaidért öszevisza csókolhassalak ! — kiáltott Adolf elragadtatva, üszeölelkeztek, öszecsókolóztak. Gusztáv pedig magában ilyenfélekép sóhajtott: — Bocsásd meg lángoló szerelem az én bűnömet, s ne vedd számba barátomnak adott ezen júdáscsókokat. E csókolódzásból a psycholog olvasó következő észrevételeket tehet: Hogy Adolf rettenetes önző ember, s nem szép tőle azon örülni, hogy barátja nem szerelmes Albertinébe. Hogy Gusztáv szinte nagy mértékben önző, miután eltitkolta érzelmeit, s lóvá tette barátját. Végre, hogy a szerelemben épen úgy, mint a nagy hatalmak közt uralkodik a reciprocité. — Tehát tudd meg . . . folytatá a beszédet Adolf, felhajtva egy pohár champagneit. — Nos?... kérdé Gusztáv hasonló plastika közt. — Én Bertát akarom nőül venni. — Az ördögbe ! Abból ugyan semmi sem lesz ! — gondolt Gusztáv, hangosan pedig így szólott: — Ha jól vagyok értesülve, Fux Rudolfnak ugyanez a szándéka. — Épen ez búsít. Tanácsolj valami okosat. — Mindenesetre előbb Rudolfot kell nyakadról leráznod. De jó, épen itt jő! És a hídon csakugyan Rudolf alakja volt látható. Személyének megismerhetésére szükségkép meg kell jegyeznünk, hogy Rudolf reggel tejes beával, délben homeopathicus ételekkel, este pedig kizárólag csak jóféle italokkal él; hogy zsebe mindig tele van dr. Kochféle növény cukorkákkal, mit nagy kellemmel tud szopogatni; hogy Rudolf Bécsben készítteti öltönyeit, hogy hétköznap lovagol, kocsikáz, — vasárnap pedig, nehogy az ünnepi lovagokkal egyrangúnak tekintessék, — mindig gyalogol. Szóval Rudolf gavallér, mint egy újabbkori mister Fox. — Nos urak, amint látom, ugyancsak vígan vagytok! — kiáltott harsányan Rudolf, midőn a pezsgőzőkhöz érkezett; fogott egy széket, zsebkendőjével szépen leporolta, s igy ráült. Azután levette kasztorkalapját , mellénye zsebéből kihúzott egy kis teknősbékahéjból készült fésűt, aszal pofaszakállát mindkét oldalon rendbe hozta, megnézte magát a kalapja fenekére illesztett miniatűr-tükörben, végül körül tekintett a sokaságon, vájjon mily sensatiót idézett elő megjelenése? Bizony szegényt senki számba sem vette. Ha csak nem a harmadik asztal mellett ülő Tintenfleck úr, ki különösen figyelni látszott a három fiatal ember minden mozdulatára, és Albertine, kinek még most is füleiben csengtek Gusztáv fatális szavai, hogy t. i. O lord Byronnal tart az étkező hölgyeket illetőleg.