Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-07-03 / 152. szám
Egyet körültekinte, egyet köhinte, egyet szippanta s egyet prüszente, azután a szemüvegét megtörte , jegyzőkönyvét feltárá, leült és megszólamlott e képen: — Domine Lucskó Péter! — Nincs itt! — felelt helyette egy más, a ki ott volt, s a ki tán szinte szeretett volna ott nem lenni. — Domine Bércsei Gábor! — Nincs itt! — jön ismét a felelet. A professor úr fejét csóválá, azonban folytatá: — Domine Karvai Ignác! mondja meg nekem, ki állitotta fel a német lovagrendet? — Nincs itt! — felelt egy köpcös fiú, fejét egész a pad alá húzva le, minthogy épen ő volt Karvai Ignác, kihez e nehéz kérdés intézteték. A tanár úr higgadt kedélye, még erre sem szenvedett változást. Tovább vizsgálá a neveket s szólt: — Domine Serédi Bálint! E névre, halavány, nyúlánk fiú állt fel s irtózatosan elsápadott. — Tehát domine Serédi, mondá a tanár: feleljen ön, ki állitotta fel a német lovagrendet? — Nem készültem, — felelt nagy lélegzetvét utána kérdett. — Üljön le a si ne! álljon fel Seres Mike! Seres Mike, vállas, tenyeres talpas, bajuszos s igen tekintélyes kinézésű fiú volt. Felállt, egy darabig köhögött, mely arra való volt, hogy azalatt pár lopott pillantást vethessen a szomszédja előtti nyitott könyvbe. — Feleljen domine Mike, ki állította fel a német lovagrendet? Seres Mike minden tétova nélkül, egyenesen válaszolt, mondván : — A német lovagrendet fölállította — ő felsége. A tanár úr kicsiben múlt, hogy el nem mosolyodott, de ez tekintélye ellen lévén tovább kérdezett: — S mikor állitotta fel ő felsége a német lovagrendet? — Annak idejében, felelt Mike, cseppet sem hagyván magát konfundáltatni szomszédai által, kik már ekkor tenyerükbe kezdtek nevetni. A professor úr pedig folytatá kérdéseit: — S hányan voltak a német lovagok ? — Egy néhányan! —• Jön ismét a lakonikus válasz , hanem erre már kitört az ifjúságból a kacaj. — Mit röhögnek a sini ? kiálta fel a tanár úr, pápaszemét homlokára csapván fel, tán hogy jobban lásson. A bajuszos, szakálas ifjak, indignálódtak a kapott címre, mit épen nem találtak valami hízelgőnek és zsebrerakandónak, s ezért a baloldalon, (tehát itt is a baloldal kezdeményezett,) lassú morajon hallható. A tanár úr nem szerette a demonstrátiókat, s ezt elkerülendő ugyancsak elő kelle vennie phlegmáját, mit meg is ten, oly módon hogy rövid szünetet tarta s aztán tovább olvasá a neveket. — Domine Medgyesi, mondja el ön körülményesen a lovaggáüttetés szertartásait. Medgyesi sovány, hoszú, s igen roszul öltözött fiú volt. Felállt, s kevés gondolkozás után válaszolt: — Midőn a középkorban valaki lovaggá üttetett, a szertartás végével kedvesének cipőjét tele kellett töltenie borral, s azt kedvesének egészségéért ki kellett innia. — Semmit sem tud! — kiálta bele türelmetlenül a tanár. — némely historikusok ugyan tesznek erről is említést, de ez lárifári, nem ez a leglényegesebb! hanem persze önnek mindig a boron jár az esze és szép lányok cipőin ! Pedig jobban tenné, ha ruháját megfoltoztatná ; könyöke most is mind kilátszik a kabátjából. — Nincs pénzem bevarratni, — felelt meglehetős nyersen a fiú. — De tanulni volna ideje, ugy-e?s mégsem tanul. Tegnap is jobb lett volna tanulgatni, mint f a 11 p p n i. — Megkövetem, én nem loptam. — De láttam. — Domine clarissime, az nem lehet! — Még tagadni meri ? Hát melyik kerítésből szakasztotta ki azt a szál deszkát, amit tegnap este sötétben a hóna alatt vitt ? — Az nem deszka volt hanem i nem. (Folytatása következik.) LA SIGNORA DI MONZA. Manzoni „I promessi oposi“ című regényéből. (Folytatás.) Az apródot azonnal elkergették a háztól, s szintén valami rémséges büntetéssel fenyegeték, ha életében valaha menne a történtről valakinek bár csak egy szót is elbeszélni. E fenyegetésnek némi tekintélyt szerzendő, a herceg maga két ünnepélyes pofoncsapással tisztelé meg a fiút, ez által egyszersmind oly emléket kötve a kalandhoz, mely majd elűzze tőle a kedvet vele valaha dicsekedni. Nem vola nehéz az apród rögtöni elbocsátatásáért valami jó ürügyet kitalálni. A lányt pedig gyengélkedőnek jelentették. S igy maradt ott abban a szobában, küzdelmeivel, szégyenével, lelkiismeretével s leirhatlan rémületével, annak a némbernek társaságában kit , mint vétségének szemtanúját s mint szerencsétlenségének szülőokát szívből gyűlölt. Amaz szintén gyűlölé Gertrudot, mert miatta kárhoztaték most, s isten tudja menyi időre, az unalmas börtönfelügyelői tisztre, s oly titoknak jutott birtokába mely inkább csak veszedelmére válhatik. Az első érzelemvihar ugyan elcsendesedik Gertrud kedélyében, de koronkint föl-fölmerültek egyes érzések, egyes fájó gondolatok, mik még inkább gyötörték. Váljon mi lesz az a homályos, még eddig meg nem határzott büntetés ? Száz meg száz alakban jelent ez meg a lányka fölgyúlt képzete előtt. Legvalószínübbnek mindenesetre az látszott, hogy visza fog vezettetni a monzai zárdába, ahol be fog mutattatni nem többé mint a „S i g n o n a“ de mint bűnös leány, s ott fog maradni becsukva, ki tudja meddig, ki tudja minő bánásmód mellett! A mi a gondolatban legfájóbbnak mutatkozik, az a szégyen volt, pelengérre tétetni igy a világ előtt! A szerencsétlen levél minden mondata, minden szava, minden vonása el-el lebegtek szemei előtt, látta a mint olvasók, a mint itélgetik, s ki az az olvasó ? mily egészen más, mint az, kinek számára írattak ! S váljon ki olvasta meg e levelet? tán az anya is, tán fivére is, s isten tudja ki más még! — E gondolathoz képest a többi mind semmi volt. Még annak képe is, ki szülőoka volt az egész scandalumnak, előjött gyakran, hogy a szegény fogolynő bánatát tetézze. S nem tagadhatni, miszerint ezt egészen más színben, más modorban látá maga felé közeledni mint mind a többi alakokat; — de épen, mert emezektől különválva nem gondolható, s szintúgy visza nem térhető elméjébe ama nehány múlékony kedves percre, anélkül hogy a bajok egész serge utána ne következnék, mind ritkábban-ritkábban tért e képhez, eliparkodék azt nyomni emlékében s lehetőleg elszokni tőle. Hajdani kedves ábrándképeivel sem foglalkozók többé örömest: igen nagy ellentétben állottak azok jelen körülményeivel. El van zárva minden, jelen és jövő. Az egyedüli kastély melybe képzete még menekülhetett, s mely nem volt légbe építve, az a zárda kastélya volt. S ebbe bemenni, szükséges elhatározni: onnét soha többé ki nem jönni. Ilyen határozat kétségkívül mindent jóvá tenne. Igaz, hogy mind gondolkozás mind érzés módja ellene szegülnek; de az idők változtak, és abban a mélységben melyben most sülyedett, s ahhoz képest mit a közel jövő még hozhat, a kolostori élet cukornak tetszik előtte. Két egymástól igen különböző érzés járult még hozzá benne a zárdaélet elleni ellenszenvét mérsékelni: lelkifurdalat az elkövetett hiba miatt, és büszkesége, melyet a bosszantó felügyelőnő minden percben megsértett, majd a hátralevő büntetéssel fenyegetve, majd ismét szemére lobbantván „szégyenletes tettét.“ Legkiállhatlanabb volt ez aszony előtte, midőn beszédeiben a nagylelkűt kezdé játszani, s neki protectióját ígérgetni. Az óhajtás menekülni ennek körmeitől s egészen más szinben megjelenni előtte, oly élénk oly forró lett Gertrud szivében, mikép minden más helyzetet kedvesnek tartott. Öt- hat napi fogság után végre megunva, elzsibbasztva, a szobának egyik szögletébe vonult s tengeribe rejtve arcát keservesen sirni kezdett. Ellenállhatlan szükséget érzett ekkor más arcokat látni, és más szavakat hallani. Eszébe juta apja, családja: a gondolat itt ijedten megállott; de megfontolá mikép csak ő tőle függ bennük a szerető barátokat föllelni, s e gondolatra szive percnyi őszinte örömet érzett. Közvetlenül ezután eszébe juta ismét hibája s elnyomhatlan vágy keletkezék benne a bünhődés után.