Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-04 / 176. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 176. Kedd, Augustus 4-én. 1857. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnap , Előfizetési díj: pót kivévén, mindennap dél- ,Zá »ai Postán, után , divatképek- s egyéb tt 0 Z 1 0 D V ÍZ 1 T 0 Q a 1 0 Dl « tftrSuS6l6t, IDÜV0SZ61 egész évre................................16 frt mümellékletekkel és raj- * ’ ’ félévre.......................................9 ^ z o k k a 1. évnegyedre........................5 n *''fii és divat köréből. bifil*1,"...' Ujvilágutca, 1-só sz., 2-dik eme- érigfr, let, hová minden alapot illető félévre ..............................? rt‘ küldemények kéziratok elöfize- évnegyedre | * 4 rés.es hirdetések utasitandok. , , , __rf, . ■ » Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. ,,y Hirdetések ***' 3° ^ értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat-9-től 1 óráig, nak el, és gyorsan közöltélnek. Beteg virághoz. Miért sütöd le oly húsán fejed Szegény virág, szegény beteg virág ? . Mért siratod elhullt szépségedet ? .. .. Mit érdekel már többé a világ ? Hisz szépségeddel ő is elhagyott. Vagy épen ez fáj ? . .. ekkor értelek !. . . Oh én is voltam ilyen elhagyott! Én is szerettem , én is szenvedek! Szép volt úgy-e a fényes napsugár ? Boldogság volt ajkán a szenvedély ! Örömmel nyújtod kebledet, habár Ő élvezett csak, és te szenvedel! De szép az ábránd ... szép a képzelet... . S a szivet könnyű elszédíteni! Én is álmodtam ábránd képeket! Hisz ő oly szép volt, s én hittem neki ! Kicsalta ugye minden illatod , Piros ajkad a csók elégeté , És a hálátlan érte mit hagyott ? Mély bánatot, hogy elhervadj belé ! És most a nap kitudja merre jár? Te harmatot sírsz, múltad könyered ! Oh ő is régen elfelejte már ! Én is sirok keserves kényeket! Oh volt idő , midőn még kényeid A kedves ajka szárította fel ; Lecsókolá az öröm kényeit, A fájdalomé rajtad szárad el. Pedig azt mondá, s szentül esküvök : „Szeretni foglak ! holtig hű leszek !“ Oh én is mindent megbocsájtanék Csak azt ne mondta volna , hogy szeret. Szegény virág ! mint reszket a levél, Melyet rajtad hagyott a szánalom ! Mi voltál egykor, és mivé levél! Oly szép az emlék, szép ... de fáj nagyon ! Nem hallod-é, a szellő mit susog? „Boldog a szív, mely alszik és feled !“... És is alulnám, ámde nem tudok ! Én is felednék, ámde nem lehet ! Sötét nyomasztó köd borús reád ; Szörnyű jelen egy édes múlt után ; A napsugár többé csókot nem ád , Csak a szellő maradt még hű csupán. S ez oly hideg ... átfutja lényedet A borzalom . . . reszketnek a tagok .... Ah ily borzalmat én is érezek ! Én is remélek .... én is meghalok!.. Győrffy Gyula. RAPHAELA. (Történeti beszély — az alig múltból.) Lauka Gusztávtól. Megpihentetendő kifáradt lovaimat. Gyapjún f Oláhfalu Biharmegyében a vendégfogadóba beszállottam ; miután padgyászaimat kellő rendben láttam, benyitottam az étterembe. — Az asztal mellett fiatal nő ült, a kandallónál borzal szolgáló szopósgyermeket ringatott. — Én a szopósgyermekektől félek ! miért? azt majd holtom után kiadandó emlékirataimban fogom megmondani. Egész figyelmemet az esteliző nőre fordítom. A helyzet, és körülmények megengedék, hogy mellette helyet foglaljak. A kiváncsiság érdekes hangján kívántam neki jó estét. — Szívélyesen fogadá kivánatomat, és szemeivel mosolygott. — Még csak most lehetett belé tekintenem, e nagy, e sötét, e szép szemekbe. — Még csak most imádkoztam áldást a szalontai országút teremtőjére, most rebegtem hálát a természetnek , ki lovakat teremtett, melyek kifáradnak. Csak egyetlen órát kívántam pihenni, de azonnal elhatároztam, hogy azon esetben, ha Stranierám marad , én is maradok , — reggelig , délig, vagy másnap esteiig. — Nagysád bizonyosan utas! ? — Igen, mi utasok vagyunk! Nagybátyámmal utazom Nagyváradra ! Hangja s kiejtése mint a mágnes, éjszak felé mutatott. De mit gondol az ember éjszakkal, midőn a napszépség példányát szemléli maga előtt. A szépség szépség marad, akár Kamcsatkából jő, akár Toskanából. — Én is Nagyváradra utazom! Annyit anyi grátiával mondtam , mintha azt akartam volna értetni: menjünk együtt! Szép idegenem gondolhatott is valamit, mert hoszasabban vizsgált gyönyörű szemeivel. Darabról darabra, izomról izomra vizsgálhattam fejét, és arcait. Hajzata buja, és eredetiségében sötétlett, mint a belényesi rengeteg. Incarnát fülecskéi; halántékain a tökély erecskék ; gömbölyű magas nyaka; eperajkai; gyöngy fogai nyiltan elárulták,hogy vagy ott született, hol a poesist lapáttal mérik — vagy pedig csoda szülött a prosában. Látnom, érdekesnek találnom , és szeretném őt, egyetlen perc műve volt. Nem tagadhatom , miként kissé elszomorított, hogy nagybátyja van, s azzal utazik. — Nagysád bizonyosan árva, elhaltak szülei ? — Meglehet, soha sem ismertem őket! — Per dió ! ez érdekes kezd lenni! Ezt már azonban csak gondoltam , de nem mondtam. — S ha szabad kérdenem a szerencsés nagybátya, hol födözte föl a szerencsétlen árvát ?! — Kora gyermekségemtől fogva, ő egyetlen pártfogom ! — Bizonyosan már idős, meglett ember!? E kérdésre adandó választól sok függött. — Ötvennyolc, hatvan éves!