Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-18 / 187. szám
822 cagniot is kellett, mert a zenélő személyzet t tulajdonkép három tagból állott. A harmadik tag ugyanis — aki nem egyszer kacajra indítá őket — a kis József volt. — Haydn mester fia, egy piros képű öt-hat éves eleven kisgyermek, aki baljával egy vastagabb darab fát szorított vállához, jobbjával pedig vékonyabb ágat tartott, ami azt akarta képviselni, hogy hegedül. Milyen képeket vágott néha a kis bohó ! Egy zenész nem tehetne különben. — Csodálatos a dologban csak anyi volt, hogy a gyermek szívesebben tlt ott apja mellett, hallgatva a hárfa hangjait, semhogy kiment volt társaival játszani a mezőre, ahol azok mulattak. Haydn mester épen új dalba kezdett, amint az utcán kocsi gördült végig, jövetelét kerekei pengésével jelentvén. A kocsiban alacsony termetű, kerekképü úri ember foglalt helyet, akinek figyelmét, a bognárműhely előtt álló csoport magára vonta. Kocsiját meg is álltta rögtön, maga pedig közelebb ment az éneklőkhöz. Első pillanata is a gyermekre esett, aki épen ekkor oly kifejezésteljes arccal tarta kezében képzelt hegedűjét, hogy az érkezettet a jelenet meghatotta. Azután tovább vizsgálta a gyermeket, s bámulatára vette észre, hogy az ütemet jobban megtartani lehetlen, mint e gyermek teszi. — Különös ! — monda magában, s miután ő is néhány pénzdarabot vetett a kalapba, a gyermeket mosolyogva nézte végig még egyszer, majdan odahagyta az egyszerű zeneelőadást. Hanem az idegen — ki a szomszéd falvak egyikének iskolamestere volt, nem érte be az egyszeri látással. Még ugyanazon estén megjelent a bognármester szerény kis hajlékában, — tiszttársával együtt, kinek látogatására jött. (Folytatása következik.) CSAK A CRINOLINE VEZET CÉLHOZ. (Csatakép a házaséletből.) Nősülendő házibarátok, nőtlen felebarátok, és egyéb barátok példás okulására — példátlan elkeseredettséggel irta Bús Vitéz. Első s egyszersmind — második fejezet. (A mély elmefuttatáson kezdődik ugyan, azonban valószínűleg a széptehetségű szerző megszalasztatásán fog végződni). Menyire nagy boldogság férjnek lenni! — Menyire nagyobb boldogság szép asszonynak szeretett férje lenni! Én most ilyen állapotban vagyok. Az igaz , hogy — bevallva feleséges voltomat — renomémat rontom a hölgyvilág hajadonai előtt, azonban én — mint szolid gondolkozást férjhez illendő — nem sokat adok rá, van-e nincs-e renomém feleségemen kivül más idegen fehér személyek előtt. — Bár igy gondolkodnék minden polgártárs. Akkor legalább nem hallanánk anyi házaséletből való csetepatéról, akkor nem lenne anyi elválás asztaltól és ágytól; — nem lenne anyira kelete az istentelen házibarátoknak ; — kevesebb lenne a menyecskeszöktetés, nem lenne anyag anyi sok scandaleuse — novellairásra. ----------- Anyit már mondtam, hogy feleséges ember vagyok, most következnék, hogy bemutassam önöknek az én szépséges hitestársamat — az én Emiliámat. Az én Emiliámat! — Mily boldogság igy szólhatni: az én Emíliám ! tudniillik a ki egyedül az enyim! t. i. kit nincs joga kívülem senkinek szeretni, kitől nincs joga kivülem senkinek boldogitatni ! kihez nekem tudniillik----------az az, hogy mindent mégsem illik tudni. Emilia kedves mint egy angyal, bájosabb mint egy tündér, és én képtelen vagyok leírni ily égi lényt úgy, hogy ti halandók őt magatoknak elképzelhessétek. Csak hogy angyalnak kell lennie jóságban, tündérnek kell lennie szépségben — gondolhatjátok, mert én — beleszerettem. Hogy nekem derék gyereknek kell lennem — azt szinte gondolhatjátok, mert ez angyal, e tündér — belémszeretett. ------Nem rég egy szép verőfényes délután, ablakaimat lehetőségig elsötétítvén, boldog kényelemmel liítseltem lipót utcai szólásom egyik csendesebb szobájában. A házasélet örömeiről gondolkodtam. . . . Tudom, hogy örömest vennék tőlem fiatal barátim, ha a házasélet örömeit itt most elbeszélném, azonban én azt tartom, nem kell ilyesmit nőtlen férfiaknak még tudniok. Aki élvezni akarja azokat — feleségesedjék meg! —Ezen hősies elszántságra buzdító indítványomért, hozzám intézendő nagyszámú köszönetszavazatait a bájos hölgyeknek, a „Hölgyfutár“ szerkesztőségéhez kérem címeztetni. Semmiesetre saját lakásomra, nagyon gyanakodó természetű a feleségem.) Egyébiránt roszat cselekedtem, hogy házasságon kezdtem e beszélykét, mert így egyátalán nem vagyok élehti ; olyat kellett volna írnom, amely házasságon végződik, miután a mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy a házasságot minden ember rendesen autójára hagyja! Kegyes elmélkedésem közben, sűrűn füstölve egy hosszuszáruból az illatos seraghot, — egész kényelemmel nyújtóztam végig divánomom, — majd kiégvén pipám , azt félretéve füzöm odább gondolataimat. — Azt gondoltam alszik, — hangzott egyszer csak mellettem Emilia gyengéd hangja, ki nesztelenül közeledvén a szomszédszobából fekhelyemig, itt fejem fölé hajlott. — Nem édesem, — mondám felocsúdva merengésemből a kedves hangra, s felkelve fekvő helyzetemből, magam mellé vontam a szép teremtést, — azon gondolkodtam, — folytatám — hogy mily boldog vagyok én ! mily boldogok vagyunk mind a ketten!. — Biz annál okosabban is tölthetné az idejét, — válaszolt ő azzal a pikantériával, a mely anyira szokása a nőknek , és a mely anyira jól áll a nőknek. — És önt csak ily kevéssé érdekli boldogságunk? — kérdem félig neheztelőleg, s eleresztem kicsi kezét, melyet épen olyanforma szándékkal fogtam meg, hogy megcsókoljam. — Azt már rosszul gondolja ön, — felelt egy magával hozott papirtekercscsel engem gyöngéden fejbe veregetve, — ellenkezőleg, engem nagyon is érdekel! csakhogy---------— Csakhogy. — Csakhogy én e percben nem mondhatom magamat oly rettenetesen boldognak, mint például ön. — És mi hiányzik ön boldogságából ?! — vágtam szavába, s megragadva a kis maradhatlan kezeket, aggódó szerelemmel tekintek szemébe. — szóljon, parancsoljon! én engedelmes teljesítője leszek parancsának. Szótlanul mosolygott. — Fürdőre kívánkozik? — folytatom. —Jó, holnap hát megyünk Füredre, Smekszre, Bixádra, vagy a Rudasba, ahova önnek tetszik. Kívánja talán, hogy épen valamenyibe? — Oh nem ! egészen másért fogom önt kérni. — Egészen másért? No hát mindjárt. ... De én ki nem találom, mondja meg kérem. — Csak folytassa, ha elkezdte találgatni. — Folytassam. Talán külföldre óhajtana menni ? unalmasnak találja Magyarországot? Jó, egy óra múlva kivándorlónk. . . . hova akarja hogy menjünk? Rio-Janeiróba, vagy Chinába? — Maradjunk csak itthonn. — No én nem tudok többet gondolni, azért csak mondja meg édes Emíliám.------Ah! most jutott eszembe valami. Talán nem szereti, hogy nagy bajszom van ? Ön boldogságáért azonnal leborotváltatom. — Ugyan ne hadarjon itt összevissza mindent. Már hogy gondolhatja, hogy én bajuszát kívánom ? — Igaz, — mondám, — az barbár egy kivánság lenne. De hát az egekre édes Emíliám, ne kínozzon tovább ! szóljon, mi hiányzik boldogságából? — Egy crinoline! — mondá szemlesütve. (Emilia nagyon jól tudta, hogy a spinát-zuspers meg a crinoline az, amit én a háztartásomban meg nem szenvedek.) (Folytatása következik.)