Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-08-25 / 192. szám

jegyzésünk! Az egészből az látszik, hogy a Leszniewszka-láz is a veszedelmes h­á­­z­a­k közé tartozik, miután a ki benne siny­­lik, mód nélkül — férebeszél. Vidék. Erdélyi levelek. V. Fürdői fecsegés. H o m o r o d, aug. 4-én. — Ezen Lugarto alak, ki a fehér kalap alatt, úgy veszi ki ma­gát, mint a tejbe esett légy, a szó teljes értel­mében a genialis ember. Praesumtivus örökös létére egy keveset „flotti”, gazdag nagybátyja ellenben fukar. Hősünknek azonban oly találékony esze van , miszerint az „onclit“ rendesen rászedi. Egész könyvet lehetne írni a sok jó ötletről, mikkel minden fillérért remegő rokonát be­hálózza. Ez egyszer sokallotta a dolgot, és ö­­csét szépen hűvösre tétette. Ha valaki a tisz­tességes „Schuldenarrest“ előtt mutatkozott, kit Lugartonak ismert, fohászkodva mondá neki: „Szenvedek a hazáért.“ Kiszabadulva megyen a zsarnok zsob­­rokhoz: „Bátyám uram!“ mondá — „én meg­gyalázva látom magam, én nem akarok to­vább élni, volna bár fegyverem, rögtön főbe lőném magamat, mert fölakasztani magam, nem illik.“ „Nesze, fogjad öcsém, legszebb vont­csövű puskám, megvan becsületesen töltve.“ „De nem bátyám szeme előtt?“ „Hát hol?“ „A kertben!“ „Jól van!“ Hősünk lement a kertbe, az öreg vigyá­zott , hogy a kapun ki ne mehessen fegy­veres­től, várta a durranást, várta, várta, de hősünk hat kerítésen keresztül megmenekülve a fegy­vert­­ zálogba tette. Azóta bátyjától még kávés kanalat is hiába kér, ha mérget akar venni. — Ezen gyér hajú úr X. báró, nagyon eszes, és a legügyesebb magyar „calembourg“ faragó. Régenten nagyon szerette a bort, de erős lelkű lévén, több év óta merőben lemon­dott róla. — De mentől kevesebb haja van valakinek, annál többet fésülődik. H. báró is valamelyik nap, több ismerő­sei társaságában több ízben előveszi zsebbéli apró hajkeféjét, egyre haját simogatva vele. „Ugyan ne légy oly hiú“ (Erdélyben a felső padlást is így hívják) mondá egyik is­merőse. „Már engedj meg barátom“ felelte H. báró — „elég ideig voltam én pince, már hiú is lehetek.“ Ismerősöm még sok érdekest beszélt egy­ről , másról, de nem érkezem rá azt leírni, mert holnapra egy kirándulás van tervezve Csik — Szeredába, onnan a Moldvába vezető Gyimes szorosba, hol fajdtyúkot és vadpávát vadászunk, ha­­ kapunk. így telik majd el két nap , 7-dikén útba kell lenni Korond felé, hol most a „Kol. Közlöny“ fömunkatársa Dózsa Dániel és vele Halmágyi Sándor mulat, és hol 8-kán M­e­n­­­t­o­v­i­c­h Ferenccel akarok találkozni. — Sze­gény Mentovich! Csak nem támadott föl, hogy az 1857-ben Heckenast által kiadott és ki ál­tal csak (?) szerkesztett „Jelenkor“ ötödik és hatodik füzete Mentovichra vonatkozó eme passusát: „Saj­n­os, hogy a fiatal köl­tő meghalt 1856-ban“ — meghazudtolja. Valóban a „Jelenkor“ Mentovich Ferencet meghaláloztatta. Oh! ez már plus quam — kegyetlenség! De hál­ istennek , Mentovich oly egészséges, mint a makk, trucára a „Jelenkornak, — mely előtt a mint látszik M.-Vásárhely —hol Mentovich tanárkodik — ismeretlenebb, mint — Mehemet — Ribizli pasa! Jórészt a „ Jelenkor“ csak tréfált, ez eset­ben engedelmet kérek, noha nem jó, az ör­dögöt falra festeni, és csak úgy „mir nix, dir nix“ egy egészséges embert meg hala­t­­tatni. Y. Z. Nemzeti színház. f A­u­g. 24-én: „Brankovics György“. E sok érdekkel biró drámának, (mi min­dig szomorúan juttatja eszünkbe azon veszte­séget, melyet O b­e­r­n­y­i­k kora halála által szenvedünk,) ma igen szép közönsége volt. Az előadás oly sikerülten folyt, hogy minden szereplőről méltánylattal kell szóla­­nunk, legkiváltkép pedig Egressyről, ki a címszerepben mindig remekelni szokott. 846 Nyílt posta. * Kénytelenek vagyunk visszavonni azon nyilatkozatunkat, melyben kijelentettük, hogy a kalauzzal szót váltani nem fogunk. Tesszük pedig ezt azért, mert a nevezett lap, dacára többször ígért elhallgatásának, újra föleleveníti a kellemetlen tárgyat, és pedig oly részakaratú célzásokkal, mintha mi, az általa os­torzott irodalmi visszaéléseknek védői gyanánt léptünk volna föl. Mi ezt nem tettük. Mi csak tiltakoztunk azon nyomoréi vád el­len, hogy a „magyar előfizető közön­ség már megszokta mit sem kapni pénzéért.“ Mi csak szemére hánytuk egy a „nép jólé­tére“ szerkesztett lapnak, hogy a nép olvasási vágyát aként ébreszti, miszerint minden pénztelen naplópót az irodalom terére utasít, a­hol úgymond korlátlanul lehet az előfizetési ívekkel csalni, mert hisz a közönség már mindezt megszokta. Mi követeltük, és­pedig jogosan a Kalauztól, hogy nevezze meg azon írókat, kik a közönség irányában tartozással vannak, s figyelmeztettük, hogy az irodalom általános piszkolásától, vona­kodjék. Mit ten erre a Kalauz ? Magánlevelet kül­dött hozzánk, melyben néhány meg nem jelent könyv lajstroma foglaltatott. Tehát a Kalauz már elismerő, hogy oktalan vádja mellett nyilvánosan nem harcolhat, hogy az egész ügy nem olyan, melyet egy a nép nevelé­sére szánt lap hasábjain lehetne elintézni. Mi nem használtuk föl a zavart, melybe a Kalauz jutott, s némi látszólagos verességgel is elhallgattunk. De a Kalauz, mely szellemesebb eszmékkel foglalkozni nem képes, folytonosan pengette a kellemetlen tárgyat, és pedig kapcsolatban a „Hölgyfutár“ nevével, míg legutóbbi számában egy vidéki levelet is hoz, a­melyben az irodalmi visszaélések így vannak registrálva: „első tény .... második tény .... harmadik tény .... sat.“ Már mint Don Quichotte harc ez ? Minő nevetséges neme a vádaskodásnak, melyben a vétkest nem merik megnevezni ? .. Ki nem látja itt a Kalauz gyermekes za­varát ? Vagy az talán elég mentség, hogy a múlt­ról nem akar szólani a Kalauz, s csak majd a jö­vőben gyakorolja ellenőrségét. Miért vádaskodik tehát a múlt ellen, még­pedig anekdotás átalánosságban, mintha már az bevégezett tény volna, hogy az egész iroda­lom nem egyéb csalásnál, mely felett már ko­molyan szólani nem, legfölebb anekdotizálni lehet. Ismételjük,nevezze meg a Kalauz az előtte tud­va lévő visszaéléseket. írja le lapjában azt, a­mit nekünk magán­levélben küldött el, hogy bizonyos diákok albuma nem jelent meg, hogy Török Já­nos úr „Kelet népe“ folyóiratából csak néhány füzetet adott ki, hogy Fényes Elek úr évek előtt hirdetett statistikai dolgozatai még mindig kés­nek, sat, sat. Erre joga van. De egy évtized alatt előfordult néhány visz­­szaélés után, melyek ellenében száz meg száz be­csületesen kiadott munka, lap, folyóirat sat, az iro­dalom lelkiismeretessége mellett tanúskodik: dé­­vajul felkini a naplopókat, hogy csak ide jöjje­nek, itt lehet csalni, rabolni, mert ezt a közönség megszokta, oly sértő, oly haszontalan állítás, melyet a sajtó kezelőinek kötelességében áll visz­­szautasítani. Ez nem „pöffeszkedő felhívás“ nem „hen­cegés“ — mint fölszólalásunkat a Kalauz az ő fi­nom nyelvén nevezi — hanem becsületérzés, ke­gyelete azon szent ügynek, melyet a Kalauz anek­­dotizálója se felfogni, se tisztelni nem tudott. Pályázati jelentés. A Mátok Béla úr által három különböző zene­műre kitűzött pályadijak (öszvesen 65 arany) Erkel Ferenc, Székely Imre, és Szén­­fy Gusztáv urak által következőleg ítéltet­tek el: I. 30 darab arany eredeti változatokra. Pályázott 9 mű. A pályadíj egyhangúlag a következő jeligéjű szerzeménynek ítéltetett: „E­g­y magyar zeneírónak nem lehet szebb, de egyszersmind nehezebb feladata, mint a magyar jellemmel biró gon­dolatokat valamely szép művészi alakban fejezni ki.“ A jeligés levélkében Ábrányi Kornél neve találtatott. Dicséretet nyert ugyan ezen pályanemben az ily jeligés mű: „Virág a költészet, egy népiro­dalma. De ha nem virágzik, nem is terem a fa.“ Szerzője: Bartalus István. II. 20 darab arany eredeti magyar lassú, egy vndorabb lassú, és tánc alá való három fris­­re. Pályázott 17 mű­. Nyerte a következő jeli­géjű szerzemény „Zenéjében él a nem­zet.“ A jeligés levélkében „S Nagy József, Kö­rösön“ fölirat találtatott. Dicséretet nyert az ily jeligés mű: „Igyekezzünk végre a ma­gyar zene szerzése körül oly irmo­­dort követni, mely a magasabb mű­vészi formák s az átalános műveit zenevilág igényeinek megfelel, a nélkül, hogy ez, a nemzeti zene jel­lemének rovására történnék.“ Szer­zője : Ábrányi Kornél. Hl. 15 darab arany két népdalra. Pályázott 12 mű. Nyertes „a nép a nem­zet“ jeligéjű szerzemény­bön. A jeligés levél­ben „Egressy Sámuel Puszta szent királyon“ fölirat volt olvasható. Dicséretet nyert „Ilka“ jeligével Kovács Endre, nemz. színházi tag. A többi jeligés levél elegettetett. A koszorúzott szerző urak nyereményeiket tőlem bármely pillanatban átvehetik, valamint a pályázott zeneművek is, a jelige elmondásával vissza vehetők. Tóth Kálmán: MA ADATIK: It 11 11 O k. Eredeti opera 4 felv. Irta Kirchlehner F. Ze­néjét Császár György. — Az első felvonásban előfordulandó „magyar táncot“ előadják Belke Johanna, Kiasz Róza, Tóth Soma é Schreiter. Tulajdonos: Itagy Ignác vasvegye PEST, 1857. EMICH GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA. TAKARÉKPÉNZTÁR-ÉPÜLET 2. SZ.

Next