Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-25 / 192. szám
jegyzésünk! Az egészből az látszik, hogy a Leszniewszka-láz is a veszedelmes házak közé tartozik, miután a ki benne sinylik, mód nélkül — férebeszél. Vidék. Erdélyi levelek. V. Fürdői fecsegés. H o m o r o d, aug. 4-én. — Ezen Lugarto alak, ki a fehér kalap alatt, úgy veszi ki magát, mint a tejbe esett légy, a szó teljes értelmében a genialis ember. Praesumtivus örökös létére egy keveset „flotti”, gazdag nagybátyja ellenben fukar. Hősünknek azonban oly találékony esze van , miszerint az „onclit“ rendesen rászedi. Egész könyvet lehetne írni a sok jó ötletről, mikkel minden fillérért remegő rokonát behálózza. Ez egyszer sokallotta a dolgot, és öcsét szépen hűvösre tétette. Ha valaki a tisztességes „Schuldenarrest“ előtt mutatkozott, kit Lugartonak ismert, fohászkodva mondá neki: „Szenvedek a hazáért.“ Kiszabadulva megyen a zsarnok zsobrokhoz: „Bátyám uram!“ mondá — „én meggyalázva látom magam, én nem akarok tovább élni, volna bár fegyverem, rögtön főbe lőném magamat, mert fölakasztani magam, nem illik.“ „Nesze, fogjad öcsém, legszebb vontcsövű puskám, megvan becsületesen töltve.“ „De nem bátyám szeme előtt?“ „Hát hol?“ „A kertben!“ „Jól van!“ Hősünk lement a kertbe, az öreg vigyázott , hogy a kapun ki ne mehessen fegyverestől, várta a durranást, várta, várta, de hősünk hat kerítésen keresztül megmenekülve a fegyvert zálogba tette. Azóta bátyjától még kávés kanalat is hiába kér, ha mérget akar venni. — Ezen gyér hajú úr X. báró, nagyon eszes, és a legügyesebb magyar „calembourg“ faragó. Régenten nagyon szerette a bort, de erős lelkű lévén, több év óta merőben lemondott róla. — De mentől kevesebb haja van valakinek, annál többet fésülődik. H. báró is valamelyik nap, több ismerősei társaságában több ízben előveszi zsebbéli apró hajkeféjét, egyre haját simogatva vele. „Ugyan ne légy oly hiú“ (Erdélyben a felső padlást is így hívják) mondá egyik ismerőse. „Már engedj meg barátom“ felelte H. báró — „elég ideig voltam én pince, már hiú is lehetek.“ Ismerősöm még sok érdekest beszélt egyről , másról, de nem érkezem rá azt leírni, mert holnapra egy kirándulás van tervezve Csik — Szeredába, onnan a Moldvába vezető Gyimes szorosba, hol fajdtyúkot és vadpávát vadászunk, ha kapunk. így telik majd el két nap , 7-dikén útba kell lenni Korond felé, hol most a „Kol. Közlöny“ fömunkatársa Dózsa Dániel és vele Halmágyi Sándor mulat, és hol 8-kán Mentovich Ferenccel akarok találkozni. — Szegény Mentovich! Csak nem támadott föl, hogy az 1857-ben Heckenast által kiadott és ki által csak (?) szerkesztett „Jelenkor“ ötödik és hatodik füzete Mentovichra vonatkozó eme passusát: „Sajnos, hogy a fiatal költő meghalt 1856-ban“ — meghazudtolja. Valóban a „Jelenkor“ Mentovich Ferencet meghaláloztatta. Oh! ez már plus quam — kegyetlenség! De hál istennek , Mentovich oly egészséges, mint a makk, trucára a „Jelenkornak, — mely előtt a mint látszik M.-Vásárhely —hol Mentovich tanárkodik — ismeretlenebb, mint — Mehemet — Ribizli pasa! Jórészt a „ Jelenkor“ csak tréfált, ez esetben engedelmet kérek, noha nem jó, az ördögöt falra festeni, és csak úgy „mir nix, dir nix“ egy egészséges embert meg halattatni. Y. Z. Nemzeti színház. f Aug. 24-én: „Brankovics György“. E sok érdekkel biró drámának, (mi mindig szomorúan juttatja eszünkbe azon veszteséget, melyet O bernyik kora halála által szenvedünk,) ma igen szép közönsége volt. Az előadás oly sikerülten folyt, hogy minden szereplőről méltánylattal kell szólanunk, legkiváltkép pedig Egressyről, ki a címszerepben mindig remekelni szokott. 846 Nyílt posta. * Kénytelenek vagyunk visszavonni azon nyilatkozatunkat, melyben kijelentettük, hogy a kalauzzal szót váltani nem fogunk. Tesszük pedig ezt azért, mert a nevezett lap, dacára többször ígért elhallgatásának, újra föleleveníti a kellemetlen tárgyat, és pedig oly részakaratú célzásokkal, mintha mi, az általa ostorzott irodalmi visszaéléseknek védői gyanánt léptünk volna föl. Mi ezt nem tettük. Mi csak tiltakoztunk azon nyomoréi vád ellen, hogy a „magyar előfizető közönség már megszokta mit sem kapni pénzéért.“ Mi csak szemére hánytuk egy a „nép jólétére“ szerkesztett lapnak, hogy a nép olvasási vágyát aként ébreszti, miszerint minden pénztelen naplópót az irodalom terére utasít, ahol úgymond korlátlanul lehet az előfizetési ívekkel csalni, mert hisz a közönség már mindezt megszokta. Mi követeltük, éspedig jogosan a Kalauztól, hogy nevezze meg azon írókat, kik a közönség irányában tartozással vannak, s figyelmeztettük, hogy az irodalom általános piszkolásától, vonakodjék. Mit ten erre a Kalauz ? Magánlevelet küldött hozzánk, melyben néhány meg nem jelent könyv lajstroma foglaltatott. Tehát a Kalauz már elismerő, hogy oktalan vádja mellett nyilvánosan nem harcolhat, hogy az egész ügy nem olyan, melyet egy a nép nevelésére szánt lap hasábjain lehetne elintézni. Mi nem használtuk föl a zavart, melybe a Kalauz jutott, s némi látszólagos verességgel is elhallgattunk. De a Kalauz, mely szellemesebb eszmékkel foglalkozni nem képes, folytonosan pengette a kellemetlen tárgyat, és pedig kapcsolatban a „Hölgyfutár“ nevével, míg legutóbbi számában egy vidéki levelet is hoz, amelyben az irodalmi visszaélések így vannak registrálva: „első tény .... második tény .... harmadik tény .... sat.“ Már mint Don Quichotte harc ez ? Minő nevetséges neme a vádaskodásnak, melyben a vétkest nem merik megnevezni ? .. Ki nem látja itt a Kalauz gyermekes zavarát ? Vagy az talán elég mentség, hogy a múltról nem akar szólani a Kalauz, s csak majd a jövőben gyakorolja ellenőrségét. Miért vádaskodik tehát a múlt ellen, mégpedig anekdotás átalánosságban, mintha már az bevégezett tény volna, hogy az egész irodalom nem egyéb csalásnál, mely felett már komolyan szólani nem, legfölebb anekdotizálni lehet. Ismételjük,nevezze meg a Kalauz az előtte tudva lévő visszaéléseket. írja le lapjában azt, amit nekünk magánlevélben küldött el, hogy bizonyos diákok albuma nem jelent meg, hogy Török János úr „Kelet népe“ folyóiratából csak néhány füzetet adott ki, hogy Fényes Elek úr évek előtt hirdetett statistikai dolgozatai még mindig késnek, sat, sat. Erre joga van. De egy évtized alatt előfordult néhány viszszaélés után, melyek ellenében száz meg száz becsületesen kiadott munka, lap, folyóirat sat, az irodalom lelkiismeretessége mellett tanúskodik: dévajul felkini a naplopókat, hogy csak ide jöjjenek, itt lehet csalni, rabolni, mert ezt a közönség megszokta, oly sértő, oly haszontalan állítás, melyet a sajtó kezelőinek kötelességében áll viszszautasítani. Ez nem „pöffeszkedő felhívás“ nem „hencegés“ — mint fölszólalásunkat a Kalauz az ő finom nyelvén nevezi — hanem becsületérzés, kegyelete azon szent ügynek, melyet a Kalauz anekdotizálója se felfogni, se tisztelni nem tudott. Pályázati jelentés. A Mátok Béla úr által három különböző zeneműre kitűzött pályadijak (öszvesen 65 arany) Erkel Ferenc, Székely Imre, és Szénfy Gusztáv urak által következőleg ítéltettek el: I. 30 darab arany eredeti változatokra. Pályázott 9 mű. A pályadíj egyhangúlag a következő jeligéjű szerzeménynek ítéltetett: „Egy magyar zeneírónak nem lehet szebb, de egyszersmind nehezebb feladata, mint a magyar jellemmel biró gondolatokat valamely szép művészi alakban fejezni ki.“ A jeligés levélkében Ábrányi Kornél neve találtatott. Dicséretet nyert ugyan ezen pályanemben az ily jeligés mű: „Virág a költészet, egy népirodalma. De ha nem virágzik, nem is terem a fa.“ Szerzője: Bartalus István. II. 20 darab arany eredeti magyar lassú, egy vndorabb lassú, és tánc alá való három frisre. Pályázott 17 mű. Nyerte a következő jeligéjű szerzemény „Zenéjében él a nemzet.“ A jeligés levélkében „S Nagy József, Körösön“ fölirat találtatott. Dicséretet nyert az ily jeligés mű: „Igyekezzünk végre a magyar zene szerzése körül oly irmodort követni, mely a magasabb művészi formák s az átalános műveit zenevilág igényeinek megfelel, a nélkül, hogy ez, a nemzeti zene jellemének rovására történnék.“ Szerzője : Ábrányi Kornél. Hl. 15 darab arany két népdalra. Pályázott 12 mű. Nyertes „a nép a nemzet“ jeligéjű szerzeménybön. A jeligés levélben „Egressy Sámuel Puszta szent királyon“ fölirat volt olvasható. Dicséretet nyert „Ilka“ jeligével Kovács Endre, nemz. színházi tag. A többi jeligés levél elegettetett. A koszorúzott szerző urak nyereményeiket tőlem bármely pillanatban átvehetik, valamint a pályázott zeneművek is, a jelige elmondásával vissza vehetők. Tóth Kálmán: MA ADATIK: It 11 11 O k. Eredeti opera 4 felv. Irta Kirchlehner F. Zenéjét Császár György. — Az első felvonásban előfordulandó „magyar táncot“ előadják Belke Johanna, Kiasz Róza, Tóth Soma é Schreiter. Tulajdonos: Itagy Ignác vasvegye PEST, 1857. EMICH GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA. TAKARÉKPÉNZTÁR-ÉPÜLET 2. SZ.