Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-29 / 196. szám
860 után, mert senkinek sem szabad megtudni, hogy én fogadtam el az ősz Versovecet, kit Vencel gyilkosának fog tartani egész Csehország? Kár, a hadnagy s a négy fegyvernök, — tehát ismét hat áldozat. — Szerencse, hogy nem hiszem mindazt, mit a síron túli életről mesélnek, mert különben meggyűlne... bajom lelkiismeretemmel. Jó Ottokár, csak fáradt ügyemben, még ma éjjel megöl a méreg, mit borodba keverek, midőn palotámba érünk. Ah!de im közeledik már Ottokár és a szekér! Néhány szempillanat múlva Ottokár Pottensteinhoz ért. — Könnyű dolgom volt, — mondá — a leány még ájultan feküdt , az öreg szintén eszméletlenül hevert a földön. Borzalom volt reá nézni. — Annál jobb, igy szép csöndesen elmúlt minden. A hadnagy hegyi váramba kisérendi őt, hol várnagyom a veendő parancs értelmében bánik el velük, mig Vencel határoz. De most jer , siessünk palotámba, s igyunk ott a véletlenül utazók egészségére. Ottokár megsarkantyúzta ménét, hogy követhesse a sebesen elvágtatott főúrat. A palotába értek, hol bort hozatott a háziúr. Nézd, mily gyönyörű idő van, szép útja lesz a bájos Mila dának, szólt Pottenstein, arra számítva, hogy Ottokár ki fog nézni az ablakon, s amint ez megtörtént, gyorsan bedobta serlegébe a mérget. — Igyunk ! mondá erre Pottenstein. Ottokár ivott, s még azon éjjel megszűnt élni. (Folytatása következik.) EZ NŐM! (Beszély.) Almási Tihamértól. (Vége.) — Mit beszél ön összevissza Frigyes ? — Csak azt beszélem el, mit saját fülemmel hallottam. A lord szerelmes Lóriban el akarja venni. .— Paperlapap! Micsoda gyermekes beszéd! — De úgy van. — Megtréfálták önt. — Aha ! hiszen csak nem vagyok bolond ! A kapu előtt találkoztam vele. Felkért, hogy menjek kocsizni. Gyönyörű Sandlaufer várt az utca végén. Azt mondá, Lóriba szerelmes s nőül akarja venni. Aztán elvitt az „angol királyné“-ba; az első emeleten egész sor termet bérelt ki. Hercegi lakás! Ha Lóri hozzá megy, elvisz mindnyájunkat Angolhonba, erdei kastélyaiba. Ab, ah! milyen élet lesz az! Drambacherné azt gondolta, hogy fiának elment az esze; kártyáit egészen félre tolta s kétkedve kérde: — Valót beszél ön? — Szavamra mondom. Kért, hogy holnap vezessem be mamánál. Tizenegy órakor itt leszünk. — Ön okos fiú Frigyes! — mondá az özvegynő látszólagos nyugalommal, pedig szeretett volna tapsolni, örülni s minden embernek elmondani e váratlan szerencsét. — Hagyjon magamra gyermekem — szólt — nagyon izgatott vagyok. Az ifjú bérkocsit hozatott s összevissza járta ismerőit, mindenkinek elmondván, hogy herceg Sutherland — ki roppant uradalmakat bir angliában — megkérte nővére kezét. Az ismerősök természetesen jót kacagtak rajta — de csak titokban — mert a „balek“-nak soha sem szoktak képébe nevetni. Drambacher asszonyság pedig fölugrott a divánról, a tükör elé állt s elkezdé haját s csipkékkel túlhalmozott fejkötőjét igazgatni. Aztán előhivatá Lórit, homlokát megcsókolta s tudtára adá e nagy szerencsét. Lóri nem kevésbé volt megelégedve, mint környezete. Midőn magát egy angol lord nejének képzelé — ki a várkastélyokban alatvalóin despotikus hatalmat gyakorolhat — boldognak érezé magát. A szeretet eszébe sem jutott, hogyan is tudna oly ferdén nevelt szív szeretni ? Fennhéjázó álmait — mik többnyire a tudatlanok s korlátolt esznek tulajdonai — már teljesülve látta, s ő egyebet nem óhaj. Végre elérkezik a nagy nap. Drambacherné korán reggel leánya öltöztetéséhez fogott. Haját ijesztő nagyságú toupets-kra csavaró s üvegházból hozott kaméliákat tűzött belé. Fülébe oly massiv függőket akasztott, melyek azt lehúzák; nyakára vastag aranyláncot tett, a mig ujjait tele raká gyűrűkkel s karját karperecekkel. Testéhez világoskék atlasz-ruha simult s derekán annyira össze volt fűzve, hogy szegény leány alig tudott lélekzetet venni. Aztán maga öltözött fel s meghagyá, hogy addig a termeket szépen rendezzék el, továbbá, hogy a theához minden készen legyen sat. A toiletti óra két negyed tizenkettőt mutatott. Drambacherné aristokratikus hanyagságot segélyezve, pamlagára dőlt s veres bársonyba kötött könyvet tart a kezében. Csengettek. A nagyságos asszony összerezzent s arcába tódult a vér. E percben Frici karonfogva vezette a terembe .... lord Sutherlandot. A füszerárusné fölkelt s igen mély knix-el viszonozta a lord hideg üdvözletét. A kölcsönös bemutatás után a vendég egy fauteuilben foglalt helyet s hideg nyugalommal mondá el szándékát. — Nagyon megtiszteltetve érzem magamat ajánlata által, milord! — felelé izgatottságtól reszkető hangon Drambacherné — azonban nem jobb volna, ha mégis közelebbről megismerné leányomat ? — Ó angyal! — felelt Sutherland egész phlegmával — már eléggé ismerem. — A milord isteni ember! — súga Fricinek a mama, mialatt karját megcsípte. — Nem mondtam ? — viszontá az ifjú ép oly halkan, magát a karszékben hintázva. E percben az oldalajtó megnyilt s a mellékteremből mint valami páva lépett ki . . . Lóri. A lord elmosolyodott. A kisasszony ép oly mély bókot csinált leendő férje előtt, mint Drambacherné asszonyság. — Kicsoda ezen hölgy ? — kérdé a vendég halkan Fricitől. Frici anyjára nézett, az meg ismét a milordra s közel volt az elájuláshoz. — Ez . . . ez . . . hebegé. Sutherland csudálkozva nézett maga körül. Lóri zavartan csipkedte ruhája szegélyzetét. — Ez ... . hiszen ez ... . leányom — susogá a nagyságos asszony. A lord fölkelt székéről. Azt gondolta hogy tréfálnak vele. — Ez a madame leánya? — kérdé álmélkodva. — Igen milord! — felesé a nő — kit ön gyakran az ablakban látott s kinek kezét az imént megkérte. Alig mondá ki a kereskedőné ezen szavakat, midőn az ajtón mint silphid lebegett be egy fiatal hölgy. Szeretetreméltóan köszönt a társaságnak s midőn az angolra esett pillantása, percre meghökkent; azután Lórihoz sietett s annak kezét megfogva mondá: — Édes szomszédnőm, miként tegnap emlitem, néhány napra falura megyünk s most búcsúzni jöttem öntől. A lord kővé vált. Minden szó, mit e kedves nő mondott, szivéig hatott. Megismeré benne azt, kit néha, néha az ablakon át vett észre, midőn virágait öntözte. — De hát kicsoda ezen hölgy? — kérdé elfojtott hangon, de, meglehetős hangosan Fricitől. — Ez nem! — felelt egy tiszta csengő hang, mialatt fiatal ember lépett a szobába; — a hölgynek karját ajánló 8 szives üdvözlés után elsietett. "