Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-09-23 / 216. szám
könyve ez Lillához. Címe : „A Szépség ereje a bajnoki szivén.“ Egy 12 rétben, testszin mélyembe kötött aranymetszésű könyvecske. A címlap előtt van egy lap, mint szokott lenni a könyveknél; rajta ez áll: „Elfelejthetetlen Angyalom! Vedd ezt a kis könyvet, azzal a Szívvel, a milyennel ajánlom s emlékezz meg írójáról, a ki miattad siet a halálhoz, a kit Te hidegebben fogadsz mintsem érdemlené. Élj vígan! — Csokonay.“ A cimlap tiszta oldalán kétszer irva V. J. , Vajda Juliána , e négy betű úgy látszik nem ez ő írása. A munka van nyomva Debrecenben 1600. Ez hát emlék Lillának. Hitelessége bizonyítékai-e az ajánló irat béltartalma, teljes öszhangzásban Cs.-nak L.-vali viszonyához. 2-or L . . Almáson lakván, most is élő koma - asszonyának tiszt. Gy . . Zs . . ának ajándékozta, ennek kezéről jött a tisztelt beküldőére. Ki egyúttal Csokonainak egy Lillájához irt levelét is mellékelte becses küldeményéhez, mely igy hangzik : Komárom, martius 12. 1798. „Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek, még is Lilim !ab szeretett Lilim! ez a levelem utolsó —• hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátságot, melyet véled szinte kilenc holnapig kóstoltam, s azt az örömöt, melyért irigyeim lehettek az angyalok. Most látod még egyszer, többé nem, annak a hiv kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a te kezednek bírásával kecsegtette magát. Ah, édes, de múlandó remény! mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmat csepnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsa bimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme lépés a keserűségre ! hányszor szerencsétlen a legtisztább szeretet! •— Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lila én reám nézve megholt, — igen is, megholt — örökre megholt ő én reám nézve. Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala ! nem az a Lilla, a kiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves én előttem ezen a néven szóllitani tégedet, így szóllitja régi nevén az ő halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen annak koporsója felett; kiáltja még egyszer, míg a halálos szemfedél elfogná az ő szemei elöl azt, akiért élni óhajtott, holott az nem hallja többé az ő szavát, az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah Lilla! Lilla ! felelj még egyet nekem , aztán parancsolj, hogy én is haljak meg : igen — haljak meg, midőn ár te érted él nem nem lehet Midőn már az én reménységemnek minden alkotmánya végképen leomlott; midőn már az én napom, épen a hajnal hasattával örökös fekete éjszakában borult, mely után több virradás nem lehet, midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablótt gyönyörűségemnek puszta sirhalmán minden vég nélkül keseregjek. Szives sóhajtásim tenyészetek el örökre, mint a lengő árnyék, a zordon fergeteg első elérkeztével. Örömkönyek változzatok keserű könyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső bálra merült szív tanuld meg elfelejteni azt a boldogságot, melyre ekkorig repesve dobogtál,te pedig áldott Leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál s jusson eszedbe olykor-olykor hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged leírni, hogy sem a világot. De ne ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett szivecskédet; felejtsd el az én nevemet, felejtsd el minden indulatimat, azon boldogságnak kebelében, melybe a menyei kezek ingereknek. — Ejts egy pár könycsöppet ez utolsó levélkémre: ez nékem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. — — Én pedig megárasztom az én könyeimet had fojjanak ki zápor módra az én indulatom mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, amelyből az én Rozim halála után csak te vehettél ki. — Mert az én szivem úgy van alkotva, hogy az kettőé sohasem lehet. Te bírtad azt, és te kívüled senki meg nem nyerhette volna. Csudálkozom, hogy a tied úgy megváltozott, úgy elpártolhatott attól a kinek már ajánlva látszott. — Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, a mely erántam tégedet oly idegenné tett. Mi lehet az? én még csak gyanítani sem tudom. Lött esküszöm az egekre s mindenre a mi szent, esküszöm saját szivemre s a te angyali prezádra, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tettem magamat ily elhagyásodra érdemessé. De talán nem is birtam én soha is a te szivedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak hogy te engemet szeretsz; te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívből szeresselek, mert különben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghivebb szeretőt. — Ha pedig te is úgy szerettél engemet mint én tégedet, úgy boldogtalan vagy te is és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magános keserűségemet. Ah, Juliska ! ha ez úgy van, szánlak tégedet. Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával is ? Még az én legszomorúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla — — — Ebből én mit húzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hiv szeretetednek legkissebb jelét adtad volna, eddig ketté volna vágva a csomó, túl volnék kínt sem mindenen. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és József-napra a gróf hintáján láttál volna be menni udvarotokra. Két hét alatt minden köny hullatásaink örömkönyekre változtak volna ! De mivel önnön magad mondtál le rólam, engemet vétkesnek soha sem vádolhatsz; engemet a ki erántad még most is oly soha meg nem aluvó indulattal lángolok. — A te sziveden állott kinek add azt által. Senkinek erőltetett végső erőszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én feljövetelem, s a te el tökélet szándékod reá bírták volna kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, akit te szeretsz, és a ki téged oly igen szeret. Két hét múlva egy városbeli Profeszorné lettél volna, én pedig legboldogabb teremtés te általad. Én benned soha egyebet nem néztem hanem a mit nézhet egy philosophus, a ki a virtusnak barátja és egy érzékeny poéta a kinek gusztusa nem épen otromba. A mi a te lelkeden kívül van azt én másba is feltalálnám. Egy érdemes hivatalos elegendő fizetésű ifjú ember mindég biztathatja magát gazdag Menyasszonnyal, de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indulatit pénzét árulja. Én tégedet csupán magadért kedveltelek. De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-e ? kérdezd meg magadat. — Én bánom de mit tehetek róla. — Erővel senki szivével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kénszerítő szükségnek, s mint hogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. — Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te tőled — de szivemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre te pedig Almásra s két egymásért teremtett szív ily messze fog egymástól esni mindörökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjúi napjaidat, légy boldogabb mint én, ah édes reményem és a bánat soha ne üljön a te szép orezádra, melyek engemet állandó bánatra kénszerittenek, légy oly boldog hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat. Én hónap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképen, a melytől te is majd meg fogsz válni, és mi, kedvesem, nem együtt fogunk menni. — Még holnap reggel elbúcsúzom Kedves szüleidtől, a kiket sziveségekért mindenkor tiszteltem, a kiket oh, mely forróan szerettem azért is hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életbe s ah Lilim! — többször sohasem ! örökös határfal lesz felvonva közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra. Eddig volt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szerető név baráttá változott, de oly baráttá a ki csak a Balaton partjairól sóhajtozhat te utánnad. Élj vígan , a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyugodalom és békesség legyen vidám homlokod felet, s szeressen oly forrón az ég a mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! — Csókollak — még egyszer — a legutolszor csókollak — — Az elvesztett kedves Lillám Isten hozzád! Profeszor Csokonai.“ A közlött levél tanúsítja azon forró tiszta érzelmet, mely Csokonainál oly halhatlan költői nyilatkozványokat adott s egyúttal megcáfolja azokat, kik azt álliták, hogy Csokonai szerelme csupa merő ábránd volt, s költői képzelgés. Ő már tanár volt akkor, midőn Lillát megkérte, s boldogtalan szétszórt életének elutasított szerelme lett okozója. Néhány év múlva e levél írása után meghalt. Lilla még azután ötven egynéhány évig élt. Az említett könyvecskét a nemzeti múzeumnak adták által, hol e becses ereklye legméltóbb helyét találja. 948 Nemzeti színház. szept. 22-én: „Hunyadi László“, volt hirdetve, hanem közbejött körülmények miatt, két régi francia vígjátékot adtak. Az „Egy úr és egy asszonyság“ című bohózatban Latkóciné igen szép természetességgel játszott. A „Szép molnárnő“ vígjátéknak pedig Munkácsy Flóra k. a. naiv játéka kölcsönző a legnagyobb érdeket. Nyílt posta. P. S. Zeneszerzeményekkel el vagyunk árasztva, s évnegyedenként egynél többet nem adhatunk. K. V. urnák 87. Magánválaszt küldtünk önnek. V. F. A Byronból küldött fordítások is alakgyengék. Nem adhatók. MA ADATIK: Jekelfalussy A. javára: ERZSÉBET. Eredeti opera 3 felv. Irta Czanyuga József, zenéjét Erkel Ferenc, Doppler Ferenc és Dopfer Károly. A táncokat szerzette és betanította Campilli. A 2-ik felv. terem diszitményét festette ifjabb Brioschi, bécsi cs. k. udv. színházi festész; a többi uj díszítményt Montini. Az uj jelmezek Pap József felügyelete alatt készültek. Tulajdonos: Nagy Ignác özvegye PEST, 1857. EMICH GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA, TAKARÉKPÉNZTÁR-ÉPÜLET 2. SZ.