Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-23 / 216. szám

könyve ez Lillához. Címe : „A Szépség ereje a bajnoki szivén.“ Egy 12 rétben, testszin mé­lyembe kötött aranymetszésű­ könyvecske. A címlap előtt van egy lap, mint szokott lenni a könyveknél; rajta ez áll: „Elfelejt­­hetetlen Angyalom! Vedd ezt a kis könyvet, azzal a Szívvel, a milyennel ajánlom s emlé­kezz meg írójáról, a ki miattad siet a halál­hoz, a kit Te hidegebben fogadsz mintsem ér­demlené. Élj vígan! — Csokonay.“ A cimlap tiszta oldalán kétszer irva V. J. , Vajda Juliána , e négy betű úgy látszik nem ez ő írása. A munka van nyomva Debre­cenben 1600. Ez hát emlék Lillának. Hitelessége bi­zonyítékai­­-e az ajánló irat béltartalma, tel­jes öszhangzásban Cs.-nak L.-vali viszonyá­hoz. 2-or L . . Almáson lakván, most is élő koma - asszonyának tiszt. Gy . . Zs . . ának ajándékozta, ennek kezéről jött a tisztelt be­küldőére. Ki egyúttal Csokonainak egy Lillájához irt levelét is mellékelte becses küldeményé­hez, mely igy hangzik : Komárom, martius 12. 1798. „Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek, még is Lilim !­ab szeretett Lilim! ez a levelem utolsó —• hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátságot, melyet véled szinte kilenc holnapig kóstoltam, s azt az örömöt, melyért iri­­gyeim lehettek az angyalok. Most látod még egy­szer, többé nem, annak a hiv kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a te kezednek bí­rásával kecsegtette magát. Ah, édes, de múlandó remény! mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmat csepnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsa bim­bónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme lépés a ke­serűségre ! hányszor szerencsétlen a legtisztább szeretet! •— Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lila én reám nézve megholt, — igen is, megholt — örökre megholt ő én reám nézve. Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek an­gyala ! nem az a Lilla, a kiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves én előt­tem ezen a néven szóllitani tégedet, így szóllitja régi nevén az ő halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen annak koporsója felett; kiáltja még egyszer, míg a halálos szemfedél el­fogná az ő szemei elöl azt, a­kiért élni óhajtott, holott az nem hallja többé az ő szavát, az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah Lilla! Lilla ! fe­lelj még egyet nekem , aztán parancsolj, hogy én is haljak meg : igen — haljak meg, midőn ár te érted él nem nem lehet Midőn már az én remény­ségemnek minden alkotmánya végképen leomlott; midőn már az én napom, épen a hajnal hasattával örökös fekete éjszakában borult, mely után több virradás nem lehet, midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablótt gyönyö­rűségemnek puszta sirhalmán minden vég nélkül keseregjek. Szives sóhajtásim t­enyészetek el örökre, mint a lengő árnyék, a zordon fergeteg első elér­­keztével. Örömkönyek változzatok keserű kö­­nyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső bálra merült szív tanuld meg elfelejteni azt a boldogságot, melyre ekkorig repesve dobogtál,te pedig áldott Leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál s jusson eszedbe olykor-olykor hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged leírni, hogy sem a világot. De ne­ ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett szivecskédet; fe­­lejtsd el az én nevemet, felejtsd el minden indu­­latimat, azon boldogságnak kebelében, melybe a menyei kezek ingereknek. — Ejts egy pár köny­­csöppet ez utolsó levélkémre: ez nékem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. — — Én pedig megárasztom az én könyeimet had fojjanak ki zápor módra az én indulatom mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, a­melyből az én Rozim halála után csak te vehettél ki. — Mert az én szivem úgy van alkotva, hogy az kettőé sohasem lehet. Te bír­tad azt, és te kívüled senki meg nem nyerhette volna. Csudálkozom, hogy a tied úgy megváltozott, úgy elpártolhatott attól a kinek már ajánlva lát­szott. — Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, a mely erántam tégedet oly ide­genné tett. Mi lehet az­? én még csak gyanítani sem tudom. Lött esküszöm az egekre s mindenre a mi szent, esküszöm saját szivemre s a te an­gyali prezádra, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tettem magamat ily elhagyásodra érdemessé. De talán nem is birtam én soha is a te szi­vedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak hogy te engemet szeretsz; te pe­dig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívből szeresselek, mert kü­lönben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghivebb szeretőt. — Ha pedig te is úgy szeret­tél engemet mint én tégedet, úgy boldogtalan vagy te is és jövendőben is a te keserűséged dup­lázni fogja az én magános keserűségemet. Ah, Ju­liska ! ha ez úgy van, szánlak tégedet. Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával is ? Még az én legszomo­­rúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla — — — Ebből én mit húzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hiv szeretetednek legkissebb jelét adtad volna, eddig ketté volna vágva a csomó, túl volnék kínt sem­ mindenen. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és József-napra a gróf hintáján láttál volna be menni udvarotokra. Két hét alatt minden köny hullatásaink öröm­könyekre változtak volna ! De mivel önnön magad mondtál le rólam, en­gemet vétkesnek soha sem vádolhatsz; engemet a ki erántad még most is oly soha meg nem aluvó indulattal lángolok. — A te sziveden állott kinek add azt által. Senkinek erőltetett végső erőszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én fel­jövete­lem, s a te el tökélet szándékod reá bírták volna kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, a­kit te szeretsz, és a ki téged oly igen szeret. Két hét múlva egy városbeli Profeszorné lettél volna, én pedig legboldogabb teremtés te általad. Én benned soha egyebet nem néztem hanem a mit nézhet egy philosophus, a ki a virtusnak barátja és egy érzékeny poéta a kinek gusztusa nem épen otromba. A mi a te lelkeden kívül van azt én másba is feltalálnám. Egy érdemes hiva­­talo­s elegendő fizetésű ifjú ember mindég biztat­hatja magát gazdag Menyasszonnyal, de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indulatit pénzét árulja. Én tégedet csupán ma­gadért kedveltelek. De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-e ? kérdezd meg magadat. — Én bánom de mit tehetek róla. — Erővel senki szi­vével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kénsze­­rítő szükségnek, s mint hogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. — El­megyek Keszthelyre és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te tőled — de szivemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre te pedig Almásra s két egymásért teremtett szív ily messze fog egymás­tól esni mind­örökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjúi napjaidat, légy boldogabb mint én, ah édes reményem és a bánat soha ne üljön a te szép orezádra, melyek engemet állandó bánatra kénszerittenek, légy oly boldog hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat. Én h­ónap délután indulok, el­hagyom ezt a Komáromot végképen, a melytől te is majd meg fogsz válni, és mi, kedvesem, nem együtt fogunk menni. — Még holnap reggel el­búcsúzom Kedves szüleidtől, a kiket sziveségekért mindenkor tisz­teltem, a kiket oh, mely forróan szerettem azért is hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életbe s ah Lilim! — többször sohasem ! örökös határ­fal lesz felvonva közöttem és közötted, végképen elválunk egymás­tól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomo­rúságra. Eddig volt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szerető név baráttá változott, de oly baráttá a ki csak a Ba­laton partjairól sóhajtozhat te utánnad. Élj vígan , a legtisztább boldogságnak kar­jain, egy örömöd csak azért múljon el hogy a má­siknak helyet adjon, állandó nyugodalom és bé­kesség legyen vidám homlokod felet, s szeressen oly forrón az ég a mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! — Csókollak — még egyszer — a legutolszor csókollak — — Az elvesztett kedves Lillám Isten hozzád! Profeszor Csokonai.“ A közlött levél tanúsítja azon forró tisz­ta érzelmet, mely Csokonainál oly halhatlan költői nyilatkozványokat adott s egyúttal meg­cáfolja azokat, kik azt álliták, hogy Csokonai szerelme csupa merő ábránd volt, s költői kép­zelgés. Ő már tanár volt akkor, midőn Lillát megkérte, s boldogtalan szétszórt életének elutasított szerelme lett okozója. Néhány év múlva e levél írása után meghalt. Lilla még azután ötven egynéhány évig élt. Az említett könyvecskét a nemzeti mú­zeumnak adták által, hol e becses ereklye legméltóbb helyét találja. 948 Nemzeti színház. s­zept. 22-én: „Hunyadi László“, volt hirdetve, hanem közbejött körülmények miatt, két régi francia vígjátékot adtak. Az „Egy úr és egy asszonyság“ című bo­hózatban Latkóciné igen szép természetes­séggel játszott. A „Szép molnárnő“ vígjátéknak pedig Munkácsy Flóra k. a. naiv játéka kölcsönző a legnagyobb érdeket. Nyílt posta. P. S. Zeneszerzeményekkel el va­gyunk árasztva, s évnegyedenként egynél többet nem adhatunk. K. V. urnák 87. Magánválaszt küldtünk önnek. V. F. A Byronból küldött fordítások is alakgyengék. Nem adhatók. MA ADATIK: Jekelfalussy A. javára: ERZSÉBET. Eredeti opera 3 felv. Irta Czanyuga József, zenéjét Erkel Ferenc, Doppler Ferenc és Dop­fer Károly. A táncokat szerzette és betanítot­ta Campilli. A 2-ik felv. terem­ diszitményét festette ifjabb Brioschi, bécsi cs. k. udv. szín­házi festész; a többi uj díszítményt Montini. Az uj jelmezek Pap József felügyelete alatt készültek. Tulajdonos: Nagy Ignác özvegye PEST, 1857. EMICH GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA, TAKARÉKPÉNZTÁR-ÉPÜLET 2. SZ.

Next