Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-21 / 164. szám
730 odaértek , Jordy asszonyság egy kis kulcsot vett elő zsebéből és kinyitotta az ajtót. — Ez a mi magánkertünk. E virágok csak nekünk nyílnak. Itt minden reggel együtt sétálunk a munkaidő előtt, mert mi korán kelő madarak vagyunk. Megtartottam arlangei jó szokásomat. Ami Róbertet illeti, nem tudom hogy mikép, de anyi bizonyos, hogy minden reggel, bármily korán kelek, ő vánkosára van támaszkodva, és nézi, hogy mikép alszom. Jer egy kissé erre az oldalra. A régi tulajdonos ide egy nedves barlangot épített, mely kövekkel és csigákkal volt kiszőnyegezve, középen egy Apollo szobor állt gypszből, és mindenfelé békák tanyáztak benne. Robert három negyedrésznyire lerontatta, és léget és világot bocsátott be. Ő ültette e folyondárokat , és ezen csinos asztal és karszékek szinte az ő eszméje. Oh oly ízlése van , mint egy angyalnak ; ő építész, kárpitos, kertész , minden ülj le csak kissé e mohára. Me... ne... új ruha van rajtad. Az én reggeli pongyolámban mindenütt le lehet ülni. Menjünk. — Még nem!oly jó itt e szép fák alatt. — Mindjárt vissza fogunk jönni reggelire. Jer, nézd meg házunkat. Egyúttal bemutatom férjemet is, a gyárban van. Majd meglátod Lucitem mily szép! Emlékszel , mikor hajdan ideálunkról beszéltünk ? Az én ideálom egy magas barna ember volt, kerek szakállal, és oly fekete szemöldökkel mind a tinta Lásd édesem, férjem teljességgel nem hasonlít hozzá. Ő nem nagyobb mind a papa, haja gesztenye színű, csinos szőke szakála van, mely oly finom mint a selyem, mert sohase borotválta. Most azt találom, hogy ideálom förtelmes volt, és megijednék tőle, ha az utcán találkoznám vele. Robert kedves, szelíd, gyöngéd, még sír is édesem! Tegnap este mellettem ült, terveket koholtunk, én kifejtem nézeteimet a gyermekek nevelése fölött. Ő beszélni hagyott, és kezeibe rette arcát, mintegy önmagába tekintve. Mikor elvégeztem , szó nélkül megcsókolt, én egy könyet éreztem végig folyni arcomon. Mily szép, mikor egy férfi könyezik! Mamám engem nagyon szeret, de enyhe soha se szeretett. De ami megfoghatlan, a férfiak irányában büszke, makacs, sőt néha borzasztó. Beszélik, hogy a múlt évben e munkások egy kis fáradalmat akartak előidézni, nem tudom minő fizetésnagyítás végett. Ő megtudta az összeesküvést!elment a lázadók közé, s lecsendesítette őket. ' ! ! Most ítéld meg, nem vagyok-e méltán büszke! Úgy tetszik, mintha én igazgatnám e népet, mely neki engedelmeskedik. Oh ! Lucitem , bámulatos dolog az a házasság! Tegnap még kettő voltunk , ma már csak egy vagyunk , mindenünk közös, egy lélek vagyunk ! Ez a mi szobánk, mit mondasz hozzá ? A bútorokat oly gonddal választá ki, mintha ruhák lettek volna; azért vett kéket, mert szőke hajam van. Különben mi is a bútor ? Öltözék, melyet távolról viselünk. Neked barna hajad van , tehát szobádnak rózsaszín atlaszszal kell hiszelve lenni. — Azt hiszem úgy van, felelt Lucile gondolatokba merülve. — Hogy? azt hiszed! Úgy felelsz, mint egy angolnő. De bizonyos részben én is angol vagyok. Ne képzeld, hogy ide minden ember úgy beléphet, mint az utcára; ha te nem lennél , nem ülnél e karszékben. Tudod-e , hogy én magam vetem meg ágyamat; igaz, hogy Robert is segít egy kicsit. Lucile nem felelt. E pillanatban az ajtó kinyílt és Jordy úr gyorsan belépett, szalma, kalapját félre dobva. Lucilet meglátva hirtelen megállt, és tiszteletteljesen meghajta magát. Neje minden szertartás nélkül nyakába ugrott, és egy bárteljes mozdulattal a marquisnőre mutatva szólt: — Robert, ez Lucile! Ez volt az egész bemutatás. Jordy úr meghatta magát Lucile előtt, oly módon, melyből meglátszott, hogy sem idegen, se közönyös nem volt iránta. Leült, és neje módot talált melléje ülhetni. — Nem de szép , mondá a marquisnőnek. De honnét jó ? bizonyosan futott, menyire izzad. Ezzel egy batist zsebkendővel letörölte az ifjú ember homlokát, ki hiába védelmezé magát. Jordy úr többet értett a bonbonhoz mint Celine, hanem azért hiába vetett reá komolyaknak lenni akaró pillantásokat, a kis menyecske befogta szemeit két kezével, és irgalmatlanul megcsókolta lezárt szempilláit. — Ne haragudjál, szólt, Lucile két hét óta asszony, tehát ép oly bolond, mint mi vagyunk. Az óra delet ütött, ez volt a reggeli ideje. A kertbe futottak, és szépen letelepedtek a gyönyörű hársfák alá, melyektől a szomszéd utca nevét kölcsönző. Inas nem volt jelen, mindenki önmagának és a többinek szolgált. A két barátné, kik falun neveltettek , és a párisi nevelés félszegségeitől idegenek voltak, nem volt vizivó , és Jordy úr véres korát is megizlette. Robert csakhamar megtetszett a marquisnénak; espritje és miveltsége mellett egyszerű, szíves, és azon anyagból volt alkotva, melyből a legjobb barátok készülnek. Végre is, mindnyájan egy természetes rokonszenvet érzünk oly homlok iránt, melyen az öröm ragyog, csupán az önzők nem szeretik a boldogokat. Celine , ki férjét legjobb oldalairól akart bemutatni, reá vette hogy énekeljen. Robert a nagy Béranger szép dalainak egyikét választa, noha az öreg költő már akkor kiment a divatból. A nyugalmukból fölzavart madarak, vidáman kísérék feje fölött énekét. Lucile is énekelt, mégpedig anélkül, hogy fölkérték volna Tréfáloztak , mint becsületes emberek tréfálni szoktak , és mindenről beszéltek , felebarátjaikat, és a legújabb színdarabot kivéve, nyílt szívvel nevettek, és senki se vette észre,hogy a marquisné vidámsága lázas. — Miért nincs itt Outreville úr, kérdé Jordy asszonyság, kettősben igen jól lehet ugyan szeretni, de ha négyen vagyunk, úgy már versenyezhetünk is ! Két órakor, Jordy úr dolgai után látott, és a két barátné folytatá vallomásait. Celine nem fáradt, ki a beszédben, és nem vette észre , hogy magánbeszédet tart. Lucile megindulva hallgatott, tanult, sejtett, és néha nem értett. Olyan volt mint hajós, kit a vihar egy gyönyörű ország partjaira vet, melynek nyelvét ő azonban nem érti. Az ebéd órája közelgett, Celine még mindig beszélt, és Lucile még mindig hallgatott. — Ami pedig a gyermekeket illeti, szólt az ifjú nő , remélnünk kell, hogy nemsokára azok is majdcsak megjönnek. Gondolsz erre néha, kedves Lucilem ? A szerelemnek egy bizonyos korszaka van, legföljebb húsz év, és íme már három hét elmúlt belőle a gyermekek iránti szeretet, ez már más, az halálunkig tart, és ez zárja le szemeinket. Tudod, hogy azelőtt nem voltam felette buzgó, de most, ha elgondolom, hogy gyermekeink isten kezében vannak, túlságosan ájtatos leszek. Mit szeretnél? fiút vagy leányt? — De hiszen... erre még nem gondoltam. — Kell, hogy gondolj reá, édesem. Ki fog helyetted reá gondolni? Én fiút óhajtok. Hallgasd csak meg, minő sorokat csatoltam imámhoz : „szent szűz, ha szivemet elég tisztának tartod, áldd meg szerelmemet, és eszközöld, hogy fiam szülessék, hogy beleolthassam az isteni félelmet, a szép és jó tiszteletét, és minden emberi és keresztényi kötelességet. Ezen utósó csapás végkép lefújta a szegény Lucifet. Könyeinek árja, melyet oly soká visszatartott, széttöré korlátjait, és elárasztá szép arcát. — Te sírsz! kiálta Celine. Fájdalmat okoztam neked? — Ah, Celine, én igen szerencsétlen vagyok ! A mama kényszerített, hogy házasságom estéjén elutazzam, és a bál óta nem láttam férjemet! — Este! A bál óta ? Irgalom! Jordy asszonyság arca egyszerre komoly kifejezést nyert. Hisz ez árulás. Miért nem mondtad el ezt előbb ? Reggel óta úgy beszélek veled, mint egy nővel, és csak gyermek vagy! A legelső szónál mondanod kellett volna hogy hallgassak, és ezt sohase bocsátnám meg neked, ha nem lennél oly szerencsétlen Lucile röviden elmondá történetét. — De hát miért nem írtál férjednek? — írtam neki. — Mikor ? -- Négy nap előtt. — Így ne sírj gyermekem: ő ma este itt lesz. Ebédkor az asztal elegáns, az étterem világos és vidám volt, lemenő nap utósó sugárai a redőnyökkel játsztak, a véres bor mosolygott az üvegekben, és Jordy úr ragyogó pillantásokat vetett neje csinos arcára. De Céline megtarta egy római matrónához illő komolyságát, sőt úgy hiszem (Isten bocsáss!) önnek címezte férjét. (Folytatása következik.)