Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-05-08 / 105. szám

Budapest 9-dik évi folyam. 105 Szombat, Május 8-án, 1858. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap délután , évenként 30—40 önálló műmelléklettel, műlapok, albumok, arc-, színpadi-, divat-, és genre képekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-s. sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandók. Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből-Felelős szerkesztő, és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán: egész évre..................st. írt félévre .................................9 évnegyedre....................5 ” Budapesten, házhozküldetéssel egész évre..................................... frt félévre ........................... 7 évnegyedre .... 4 ’’ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. u.i évneggyedes előfizetéseket teiljes számu példányokra folyvást elfogadónk; és pedig apriltól Jimiais végéig helyben 4, vidékre 5 pfttal. A „csárda romján“ Sárossy gyulától. Bort, bort iszunk a csárda romján, Melyet Petőfi megdalolt; S mig énekelt, fejéből a bor, Szivéből isten szónokolt. Előttem a szerelmi dalnok , Fölöttem mint csillag ragyog ; S pajtásim azt mondják felőlem : Hogy én vak, és részeg vagyok. Az isten elküldé Petőfit Hogy hagyna e földön nyomot , S ő halhatatlanná varázslá Dalával ezt a bolt romot; Ő emlékül hagyott babért is, — 8 babéra könyöktől ragyog — Szerzett magának oly borostyánt. Melytől vak, és részeg vagyok. „Meghalt Petőfi“ azt beszélik , Igen — de én azt mondom : él — Ott látom őt a csillagok közt — Kiről minden csillag regél. Hah ! végig ittam énekálmát, Halálhírére megfagyok , Sírjából is hódit szerelme — S e sir fölött részeg vagyok. Éljen soká a csárda romja, Hadd épüljön belőle ház, Melyben viz és boron kívül is Honszerelem serény tanyáz. E szóra szivem és szememben Láng és megszentelt köny ragyog : Ő már kijózanult az égben, De én itt még részeg vagyok! ÖT ÜVEG BOR. Egy kis visszaemlékezés. Balázs Sándortól. I. Első üveg. Négy évvel ezelőtt,tehát 1854-ben,egy gyönyörű áprilisi vasárnap délután, Beöthy Lászlóval a város-erdőbe mentünk csónakázni. Mintegy órai mozgás után odahagytuk a csolnakot, s miután a vízi levegő étvágyunkat felingerelte, a pávaszigeti vendéglőbe siettünk, mi jól kipirított rántott csirkéiről és jégbehűtött somlai boráról azon időben igen jó hírben állott. Ünnep lévén, a tolongás nagy, s a helyek mind el voltak foglalva. Csak nehezen sikerült ülést találnunk, egy, úgy látszott, rögtönözve felszerelt kis asztalkánál, mely mellett három fiatal ember ült, kik szintén csak kevéssel előttünk telepedhettek le, mert még folytonosan kiabáltak és dörömböltek a pincérek után, kik ezen a napon nagyon szórakozottak lehettek, mert dacára, hogy több közüllök komoly ígéretet ten, egysem jött el megkérdezni kívánságunkat. A fiatal emberek türelmetlensége pillanatról pillanatra növekedett ; a kiabálás, dörömbölés mindig nagyobb jön, úgy hogy végre a zene és vendégek zaján is keresztültört, s magára vonta figyelmét magának a vendéglősnek. A cél el volt érve, a vendéglős asztalunkhoz sietett. — Parancsolnak ? — kérdé oly nyugodt hangon és komoly arccal, mi egy jó hírben álló vendéglő tulajdonosát mindig megilleti. A fiatal emberek még morogtak kissé rendetlenségről, figyelmetlenségről, s azután csirkét és bort rendeltek. Mi hasonlót cselekedtünk. A vendéglős, miután azon körülményből, hogy a csirke mellé salátát is rendeltünk, azon meggyőződést merítette, hogy tiszteletet érdemlő urakkal van dolga, megbillentette sapkáját, mosolygott, s biztosított bennünket, hogy rendeleteink pontosan és gyorsan fognak teljesíttetni. Valóban e pillanattól kezdve nem is volt többé panaszra okunk. Alig pár másodperc után az első borszállítmány megérkezett. A fiatal emberek mohón koccintottak . Beöthy, rendes szokása szerint az első üveg bornál az asztalra könyökölt, fejét kezére hajtotta, és szótlanul elgondolkozott. Én szemlét tartottam a szomszéd asztalok fölött. Nem találtam semmit, miről beszélni érdemes volna. Dajkák, komornák, katonák kedveseikkel, néhány jó arcú polgárcsalád klarinét hangon nevető kisasszonyokkal és kereskedősegéd udvarlókkal; pár német színész, kik a kereskedő-segéd uraknak nem kis nyugtalanságot okoztak kacérkodásukkal a kisasszonykákra, néhány pajzán kedvű diák, kik közül egyik fogadást tett, hogy öt adag rántott csirkét megeszik, tevék ki az egész társaságot. Sok tekintetben érdekes egyéniségek ugyan, de azon pillanatban nem voltam „tanulmányozásra“ hangolva, s így csakhamar zsebretéve szemüvegemet, a szemlét abban hagytam, s miután tudtam, hogy a világon minden könnyebben sikerülne, mint Beőthyt az első üveg bornál társalgásba venni, nem is kísérlem meg, hanem figyelni kezdek asztaltársaink beszélgetésére, kiket úgy látszott jelenlétünk legkevesebbet sem gonirozott, mert fennhangon és minden tartózkodás nélkül beszélgettek. Az igaz, hogy csak kevés érdekű dolgokról volt is szó. Egyik közülök, társai Ferinek nevezték, kisded, zömök emberke, igen éles sipító hanggal, és kissé ragyás ábrázattal, a lutriról tartott szakavatottságra mutató értekezést, s azt igyekezett társainak bebizonyítani, hogy valóságos lázadás és dac a sors ellen, nem nyitni rést a szerencse istenasszonyának a közeledhetésre. Jónás úr (kit Feri hol komájának, hol sógorának, hol pedig bibliai vonatkozással és mély kedélylyel cethalnak szólított, kit azonban a társaság harmadik tagja, a szőke Vilmos , ki magas súlyt látszott helyezni azon valóban nem is jelentéktelen körülményre, hogy