Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-05-17 / 111. szám
kék levelek. Küldi a Zöld Ördög. (Harmadik levél.) Kedves szerkesztőm ! Fölszólított ön engemet, hogy írnék valamit, okvetlenül „becses“ lapjába — a lapokról. Ha nem tudja kedves szerkesztőm, ez nem nekem való dolog. Én megvallom, nagyon szeretek humorizálni, s a humor csak a gyengeségek közt találja magát otthoniasnak. Lapjaink pedig átalában anyira jelesek, hogy a humornak végképen képtelenek táplálékot nyújtani. Ott van például : A Pesti Napló. Menyi agyszeretet, elevenség, lelkesedés lehet minden legkisebb sorából, s amit ily nagy laptól épen nem lehetne követelni, menyire kiterjed figyelme még a legigénytelenebb tárgyakra is ; az ember nem győzi csodálni azon kifogyhatlan érdekeltséget, melylyel mindenhez, de mindenhez hozzá szól. Egy hibája van ugyan a P. Naplónak is, az az örökös dicsérgetés, melyet mindenben, de kivált kritikáiban tanúsít, hanem elvégre irodalmunkban most inkább az ápoló , mint a romboló irányt kell követni, s a végső esetben is a P. Naplónak ezen szeretetteljes iránya csak jószívűségre mutat. Ezért nem kell senkit elitélni. A M. Sajtó azonkívül, hogy a külföldi hírek gyors közlése által az idegen lapokat teljesen nélkülözhetővé teszi, igen sok érdeket gerjeszt tárcájának változatossága által. Kár, hogy e változatosságot gyakran túlságig viszi, mert az oly közérdekű cikkekből, mint „Magyarország prímásai,“ bizony többet is lehetne közölni; a közönség igen szívesen venné ; mi leírunk eziránt számos kifejezett nyilatkozatott. A „Szépirodalmi Közlöny“ leginkább journalisztikai része által különbözteti meg magát, nem érintve vonzó modorát, engem leginkább az a szép páthosz lep meg, melylyel tárgyaihoz hozzá tud szólani. Midőn például Vahot Imre, legújabb darabjával a nemz. színházban kissé csúlul járt volna, a Sz. Közlöny így kiáltott föl: „A gondviselés nem csak a nemzetek, hanem egyesek sorsát is intézi,“ vagy midőn egy derék ifjú oltárhoz vezetett nemrég egy hölgyet, a Sz. Közlöny errőli jelentését a következő sokat mondó szavakkal rekeszté be : íme mire képes a nő, ha szeret! elhagyja szüleit, testvéreit, és férjhez megy ! — Engem az ily mély, lélektani igazságok, főkép ily pathoszszal előadva, mindig könyekre fakasztanak. Az ily lapokról aztán humorizáljon, a ki tud, — de én nem! A „Nő világ“ egyik legdicséretesebb tulajdona az, hogy soha sem téveszti szem elől, miszerint hölgyek számára szerkesztetik, csupa illem, finomság. E tulajdonokat a „N a p k e- r e t“-től sem lehet megtagadni, hanem ennek mégis van egy hibája, t. i. a nagy szerénység. Pedig egy szerkesztőnek senki sem veheti rész néven, ha lapjában néha maga magáról is beszél. Meglássa akárki, hogy a Napkeletet előbb utóbb e szerénysége fogja megbuktatni. De nem beszélek tovább lapjainkról, mert érzem, hogy egyhangú leszek, s megvallom félek, hogy ömlengéseimet valaki még gúnynak találná venni, amitől isten mentsen! Beszéljünk Öle Buliról! Ah !.. remegek ... félek, hogy most sentimentális fogok lenni. Ha egy népszerű költőnk helyében volnék, azt mondanám hegedűjéről, hogy úgy szól, mint egy tündérsarkantyu, mint egy ős fájdalom ,vagy mint a szivárvány, midőn szót vált a napsugárral, s remélem, hogy ezt sokan igen szépnek, mindenekfölött pedig 443 TÁRCA. eredetinek fognák találni, aminőt nem minden közönséges poéta irhat, hanem én ezeket nem mondom Ole Bull hegedűjéről, hanem azt mondom, hogy oly ártatlanul tud panaszkodni, mint anyjának a kis gyermek, ki ujjacskáját valami gyenge tövisben megsértő, s húrjai néha oly szépen sikoltanak föl, mint a tizenhat esztendős leány, kinek kedvese hátulról befogta a szemét. Ole Bulinak nem a legnagyobb közönsége van, a min épen nem lehet csudálkozni, miután neve újabb időben kiment a divatból, s az emberek nem élményeiket, meggyőződéseiket, hanem a divatot szeretik. A közelebbi napokban sok eső volt, s így összefolytak a zárt sétaestélyek, valamint a többi záratlan zöldbeli mulatságok. Én megvallom, különös gyönyört találok abban, ha oly napokon, melyekre a közönség magának valami „szép mulatság“-ot tervez, elkezd egyszerre az eső szépségesen szakadni. Én ilyenkor boldog vagyok. Pedig jól tudom, hogy ez a káröröm nem szép tőlem, de a költők azt mondják , hogy a fájdalom nemesíti a szivet; hadd fájjon hát e boldogoknak szive is, kiknek csak az tud fájni, ha rántott csirkét nem ehetnek, s kiket csak az tehet boldogtalanná, ha senkivel sem találkoznak, a ki szépen kötött nyakkendőjüket megtekintse. A nemzeti színház vendégeket toborz. Az igaz, a meglevő erőket kímélni kell, hisz olyan kevesen vannak, csak mintegy háromszázan ! Egyébiránt nem drámai, hanem operai tagok vendégszerepeltetéséről van szó, ami már csak azért is célszerű, hogy az opera is keressen valamit az operának. Mert a múlt színházi évben az a csúfság történt meg rajta — már t. i. a fényes operán — hogy a koldus dráma kezéből volt kénytelen mintegy 13,000 pft. alamizsnát elfogadni. Enyi fölösleget keresett a dráma. Azonban még ez sem volt elég az operának — még deficitbe rántotta a színházat is. Sok épületes dolgot lehetne itt elmondani , hanem beszélni ezüst , hallgatni arany — tartja az arab közmondás, és a magyar akadémia. A szinbirálat maholnap átalánosabbá válik mint a versírás ; minden falunak városnak megvannak az ő gregussai, és gyulaiak Ezek a bírálást, emberfölötti magasztalaikkal a másik végletbe viszik, úgy hogy szinte hajlandó az ember kibékülni a fővárosi gregussokkal. Már csak mégis jobb a korpás tészta, mint a nyers Sz. János-kenyér. Megvalljuk egyébiránt , hogy e bírálatokból nem kis mulatságot lehet meríteni. A különben jól szerkesztett „Győri közlönyben“ egy pápai levelező a többi közt így ír : „..........Mátyásiné!.. Szegény hazám, szegény hazám te! neked kevés van ilyen csillagod! Egyet súgunk: a szepegést kerülje.“ Ez körülbelül olyan, mintha valaki azt írná kedveséről: „Angyal vagy, csak szárnyaid hiányzanak, sandítasz ugyan egy kicsit, de ez nem tesz semmit.“ Egyébiránt mindez csak csekélység ahoz képest, amit egy bíráló hajdan Eiszter Fanniról írt, azt állítván, hogy a nevezett táncosnő lelépését a színpadról, az emberiség századokig fogja gyászolni. Már hiába igyekeznek némely vidéki bírálók, ennél szebbet sohasem tudnak mondani. Pedig bel értik! — aztán az az áthatott, bulletinszerü modor, melyben szólani tudnak, ilyenformán: „Nagy vendégünk jön; X. kisasszonyt várjuk ; a város lelkesült; a nemzet diadalt ünnepel; le a közöny saruival sat.“ Én istenem! mivé lesz az ember! — mondja Réthi az „Okos bolondban.“ Végül egy szolgálatot teszek önnek kedves szerkesztőm. Ön, úgy tudom, nem olvassa a Napkeletet. Én pedig szoktam olvasni, s megvallom, rendesen igen jól mulatok rajta. Tehát adom tudtára önnek, hogy a legközelebbi Napkeletben az állíttatik, miszerint ön visszalépne a Hölgyfutár szerkesztésétől. Reméltem nagyobb újsággal*) nem zárhatta volna be levelét a „Zöld Ördög.“ Budapesti hirharang. féle Bull, miután itteni hangversenyeit bevégzi, hazájába Norvégiába siet, hogy jelen legyen egy nagy népünnepélyen, melynek hőse ő maga leend. Nem Ole-Bull a hegedű király, hanem Ole-Bull egy sajátszerű hajó fölfedezője. — A nagy művész, ki ritka vállalkozási szellemmel bír, s nagy barátja a kalandos tengeri utaknak, nemrégiben egy egészen sajátszerű vitorlás hajót talált föl, mely éles szögleteivel a szilaj habokat könnyedén átmetszi, s a vihar veszélyeit nagyban gyéríti. A 300 láb hosszú yacht építését e napokban már bevégzik Norvégiában , s a nagy művész siet, hogy személyesen jelen lehessen , midőn e yacht első ízben London felé megindíttatik. Ole Bull hajója — úgy hiszik — uralkodni fog a habokon, mint hegedűje a szíveken. A Sz. István társulat körében egy új vállalat keletkezett, mely tizenkét krajcáros, csinos füzetkékben fog megjelenni. A vállalat címe: „Családi olvasmányok,és az első füzet Conscience Henrik a jeles beszélyíró „Fiam csöndélet“ beszélyével kezdődik, melyet magyarra Szabó Imre fordított. (Sajnos, hogy a fordítás nem az eredeti után, hanem németből történt.) Nem hiába dalolja Lisznyai Kálmán barátunk, hogy „Három a tánc ! hazánk A csárdás hazája!“ Hanem terem is a csárdás bőven. — Maga Frank Ignác is anyit termeszt, hogy dolgot adna egy zenekarnak valamenyit betanulni. Közelebb egy „krinolin csárdást“ kaptunk tőle, melynek címlapján egy kis krinolingúnyrajz áll, hanem azért e szép csárdást pártolni és venni fogják szép hölgyeink, akár viselnek, akár nem — krinolint. Kapható Treichlingernél, ára 30 p. kr. Dr. Orzovenszky, B. Füred orvosa leutazott a szép balatoni fürdőbe, ami elvitázhatlan jele, hogy a saison nem sokára kezdődik. A „Nádor vendéglőt“ — a váci utcában — nagyban csinosítják, s homlokzatára magyar föliratot tűztek. Különben az újabb föliratok Pesten jobbára magyarul hangzanak, s a minap Buda szélén is láttunk egy kis csárdát, melynek cégje ez volt: „Zur Weintraube, a szőlőtőkéhez.“ — Ez ugyan nem a legjobb fordítás, hanem nem igen lehet rajta megütköznünk, mióta Salamon Ferenc a szigorú kritikus a francia gránátfakertet, magyar gránátosáénak nézte. s Beöthy László „Három leány, három csók“ című beszélyét, a bécsi „Szvetovici“ is sikerült fordításban közré. A szerb lapok különben sok magyar művet hoznak, kivált Petőfitől és Jókaitól. A Patikárusok zenekara (Károly halála által „megfogyva bár, de törve nem“) néhány nap múlva egy kirándulást teend Gyöngyösre, hol a „gyógy és mulató fürdőt“ május 23-án a jeles zenetársulattal fogják megnyitni. *) És — füllentéssel mondja ön, mert a visszalépés e lapok szerkesztőjének soha sem volt eszébe, s nem is lesz addig, míg ezen, általa fölemelt lapnak jelenlegi olvasó közönségét szerencséje lesz maga körül szemlélhetni. Sze rk.