Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-05-17 / 111. szám

kék levelek. Küldi a Zöld Ördög. (Harmadik levél.) Kedves szerkesz­tőm ! Fölszólított ön engemet, hogy írnék vala­mit, okvetlenül „becses“ lapjába — a lapok­ról. Ha nem tudja kedves szerkesztőm, ez nem nekem való dolog. Én megvallom, nagyon sze­retek humorizálni, s a humor csak a gyenge­ségek közt találja magát otthoniasnak. Lap­jaink pedig átalában anyira jelesek, hogy a humornak végképen képtelenek táplálékot nyújtani. Ott van például : A Pesti Napló. Menyi agyszeretet, elevenség, lelkesedés lehet minden legkisebb sorából, s a­mit ily nagy laptól épen nem le­hetne követelni, menyire kiterjed figyelme még a legigénytelenebb tárgyakra is ; az ember nem győzi csodálni azon kifogyhatlan érdekeltsé­get, melylyel mindenhez, de mindenhez hozzá szól. Egy hibája van ugyan a P. Naplónak is, az az örökös dicsérgetés, melyet mindenben, de kivált kritikáiban tanúsít, hanem elvégre irodalmunkban most inkább az ápoló , mint a romboló irányt kell követni, s a végső esetben is a P. Naplónak ezen szeretetteljes iránya csak jószívűségre mutat. Ezért nem kell sen­kit elitélni. A M. Sajtó azonkívül, hogy a külföldi hírek gyors közlése által az idegen lapokat teljesen nélkülözhetővé teszi, igen sok érdeket gerjeszt tárcájának változatossága által. Kár, hogy e változatosságot gyakran túlságig viszi, mert az oly közérdekű cikkekből, mint „Ma­gyarország prímásai,“ bizony többet is lehetne közölni; a közönség igen szívesen venné ; mi leírunk eziránt számos kifejezett nyilatkozatott. A „Szépirodalmi Közlöny“ leg­inkább journalisztikai része által különbözteti meg magát, nem érintve vonzó modorát, en­gem leginkább az a szép páthosz lep meg, melylyel tárgyaihoz hozzá tud szólani. Midőn például Vahot Imre, legújabb darabjával a nemz. színházban kissé csúl­ul járt volna, a Sz. Közlöny így kiáltott föl: „A gondviselés nem csak a nemzetek, hanem egyesek sorsát is in­tézi,“ vagy midőn egy derék ifjú oltárhoz ve­zetett nem­rég egy hölgyet, a Sz. Közlöny er­­rőli jelentését a következő sokat mondó sza­vakkal rekeszté be : íme mire képes a nő, ha szeret! elhagyja szüleit, testvéreit, és férjhez megy ! — Engem az ily mély, lélektani igaz­ságok, főkép ily pathoszszal előadva, mindig könyekre fakasztanak. Az ily lapokról aztán humorizáljon, a ki tud, — de én nem! A „Nő világ“ egyik legdicséretesebb tulajdona az, hogy soha sem téveszti szem elől, miszerint hölgyek számára szerkesztetik, csupa illem, finomság. E tulajdonokat a „N a p k e- r e t“-től sem lehet megtagadni, hanem ennek mégis van egy hibája, t. i. a nagy szerénység. Pedig egy szerkesztőnek senki sem veheti rész néven, ha lapjában néha maga magáról is be­szél. Meglássa akárki, hogy a Napkeletet előbb utóbb e szerénysége fogja megbuktatni. De nem beszélek tovább lapjainkról, mert érzem, hogy egyhangú leszek, s megvallom fé­lek, hogy ömlengéseimet valaki még gúnynak találná venni, a­mitől isten mentsen! Beszéljünk Öle Buliról! Ah !.. remegek ... félek, hogy most senti­­mentális fogok lenni. Ha egy népszerű költőnk helyében volnék, azt mondanám hegedűjéről, hogy úgy szól, mint egy tündérsarkantyu, mint egy ős fájdalom ,vagy mint a szivárvány, midőn szót vált a napsugárral, s remélem, hogy ezt sokan igen szépnek, mindenekfölött pedig 443 T­ÁRCA. eredetinek fognák találni, a­minőt nem minden közönséges poéta irhat, hanem én eze­ket nem mondom Ole Bull hegedűjéről, hanem azt mondom, hogy oly ártatlanul tud panasz­kodni, mint anyjának a kis gyermek, ki uj­­jacskáját valami gyenge tövisben megsértő, s húrjai néha oly szépen sikoltanak föl, mint a tizenhat esztendős leány, kinek kedvese há­tulról befogta a szemét. Ole Bulinak nem a legnagyobb közönsé­ge van, a min épen nem lehet csudálkozni, miután neve újabb időben kiment a divatból, s az emberek nem élményeiket, meggyőződé­seiket, hanem a divatot szeretik. A közelebbi napokban sok eső volt, s így összefolytak a zárt sétaestélyek, valamint a többi záratlan zöldbeli mulatságok. Én meg­vallom, különös gyönyört találok abban, ha oly napokon, melyekre a közönség magának valami „szép mulatság“-ot tervez, elkezd egy­szerre az eső szépségesen szakadni. Én ilyen­kor boldog vagyok. Pedig jól tudom, hogy ez a káröröm nem szép tőlem, de a költők azt mondják , hogy a fájdalom nemesíti a szivet; hadd fájjon hát e boldogoknak szive is, kik­nek csak az tud fájni, ha rántott csirkét nem ehetnek, s kiket csak az tehet boldogtalanná, ha senkivel sem találkoznak, a ki szépen kö­tött nyakkendőjüket megtekintse. A nemzeti színház vendégeket toborz. Az igaz, a meglevő erőket kímélni kell,­­ hisz olyan kevesen vannak, csak mintegy három­százan ! Egyébiránt nem drámai, hanem operai tagok vendégszerepeltetéséről van szó, a­mi már csak azért is célszerű, hogy az opera is keressen valamit az operának. Mert a múlt színházi évben az a csúfság történt meg rajta — már t. i. a fényes operán — hogy a koldus dráma kezéből volt kénytelen mintegy 13,000 pft. alamizsnát elfogadni. Enyi fölösleget ke­resett a dráma. Azonban még ez sem volt elég az operának — még deficitbe rántotta a szín­házat is. Sok épületes dolgot lehetne itt elmon­dani , hanem beszélni ezüst , hallgatni arany — tartja az arab közmondás, és a­­ magyar akadémia. A szinbirálat maholnap átalánosabbá vá­lik mint a versírás ; minden falunak városnak megvannak az ő gregussai, és gyulaiak Ezek a bírálást, emberfölötti magasztalaikkal a másik végletbe viszik, úgy hogy szinte haj­landó az ember kibékülni a fővárosi gregussok­­kal. Már csak mégis jobb a korpás tészta, mint a nyers Sz. János-kenyér. Megvalljuk egyéb­iránt , hogy e bírálatokból nem kis mulatságot lehet meríteni. A különben jól szerkesztett „Győri közlönyben“ egy pápai levelező a töb­bi közt így ír : „..........Mátyásiné!.. Szegény hazám, szegény hazám te! neked kevés van ilyen csillagod! Egyet súgunk: a szepegést kerülje.“ Ez körülbelül olyan, mint­ha valaki azt írná kedveséről: „Angyal vagy, csak szárnyaid hiányzanak, sandítasz ugyan egy kicsit, de ez nem tesz semmit.“ Egyébiránt mindez csak csekélység ahoz képest, a­mit egy bíráló hajdan Eiszter Fanniról írt, azt állít­ván, hogy a nevezett táncosnő lelépését a szín­padról, az emberiség századokig fogja gyá­szolni. Már hiába igyekeznek némely vidéki bírálók, ennél szebbet sohasem tudnak mon­dani. Pedig bel értik! — aztán az az áthatott, bulletinszerü modor, melyben szólani tudnak, ilyenformán: „Nagy vendégünk jön; X. kis­asszonyt várjuk ; a város lelkesült; a nemzet diadalt ünnepel; le a közöny saruival sat.“ Én istenem! mivé lesz az ember! — mondja Réthi az „Okos bolondban.“ Végül egy szolgálatot teszek önnek ked­ves szerkesztőm. Ön, úgy tudom, nem olvassa a Napkeletet. Én pedig szoktam olvasni, s meg­vallom, rendesen igen jól mulatok rajta. Tehát adom tudtára önnek, hogy a legközelebbi Nap­keletben az állíttatik, miszerint ön visszalépne a Hölgyfutár szerkesztésétől. Reméltem na­gyobb újsággal*) nem zárhatta volna be levelét a „Zöld Ördög.“ Budapesti hirharang. f­éle Bull, miután itteni hangverse­nyeit bevégzi, hazájába Norvégiába siet, hogy jelen legyen egy nagy népünnepélyen, melynek hőse ő maga leend. Nem Ole-Bull a hegedű­ király, hanem Ole-Bull egy sajátszerű hajó fölfedezője. — A nagy művész, ki ritka vállalkozási szellemmel bír, s nagy barátja a kalandos tengeri utaknak, nem­régiben egy egészen sajátszerű vitorlás hajót talált föl, mely éles szögleteivel a szilaj habokat könnyedén átmetszi, s a vihar veszélyeit nagyban gyéríti. A 300 láb hosszú yacht építését e napokban már bevégzik Norvégiában , s a nagy művész siet, hogy személyesen jelen lehessen , midőn e yacht első ízben London felé megindíttatik. Ole Bull hajója — úgy hiszik — uralkodni fog a habokon, mint hegedűje a szíveken.­­ A Sz. István társulat körében egy új vállalat keletkezett, mely tizenkét kraj­­cáros, csinos füzetkékben fog megjelenni. A vállalat címe: „Családi olvasmányok,é­s az első füzet Conscience Henrik a jeles beszélyíró „Fiam csöndélet“ beszélyével kez­dődik, melyet magyarra Szabó Imre fordított. (Sajnos, hogy a fordítás nem az eredeti után, hanem németből történt.)­­ Nem hiába dalolja Lisznyai Kálmán barátunk, hogy „Három a tánc ! hazánk A csárdás hazája!“ Hanem terem is a csárdás bőven. — Ma­ga Frank Ignác is anyit termeszt, hogy dolgot adna egy zenekarnak valamenyit beta­­nulni. Közelebb egy „krinolin csárdást“ kap­tunk tőle, melynek címlapján egy kis krinolin­­gúnyrajz áll, hanem azért e szép csárdást pártolni és venni fogják szép hölgyeink, akár viselnek, akár nem — krinolint. Kapható Treichlingernél, ára 30 p. kr.­­ Dr. Orzovenszky, B. Füred orvosa leutazott a szép balatoni fürdőbe, a­mi elvitáz­­hatlan jele, hogy a saison nem sokára kez­dődik.­­ A „Nádor vendéglőt“ — a váci utcában — nagyban csinosítják, s homlokza­tára magyar föliratot tűztek. Különben az újabb föliratok Pesten jobbára magyarul hang­zanak, s a minap Buda szélén is láttunk egy kis csárdát, melynek cégje ez volt: „Zur Weintraube, a szőlőtőkéhez.“ — Ez ugyan nem a legjobb fordítás, hanem nem igen lehet rajta megütköznünk, mióta Salamon Ferenc a szi­gorú kritikus a francia gránátfakertet, magyar gránátosáénak nézte. s Beöthy László „Három leány, há­rom csók“ című beszélyét, a bécsi „Szvetovici“ is sikerült fordításban közré. A szerb lapok különben sok magyar művet hoznak, kivált Petőfitől és Jókaitól.­­ A Patikárusok zenekara (Károly halála által „megfogyva bár, de törve nem“) néhány nap múlva egy kirándulást teend Gyön­gyösre, hol a „gyógy és mulató fürdőt“ május 23-án a jeles zenetársulattal fogják megnyitni. *) És — füllentéssel mondja ön, mert a visszalépés e lapok szerkesztőjének soha sem volt eszébe, s nem is lesz addig, míg ezen, általa fölemelt lapnak jelenlegi olvasó közönségét szerencséje lesz maga körül szem­lélhetni. S­z­e r­k.

Next