Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-03-24 / 35. szám

EGY AMÁTI.*) (A művészéletből.) Polko El­íz beszélye. Elnémult a hárfahang Húrjai ketté szakadtának. Gyakran föltűnnek előttünk ritka művésztehetségek, kik hason­lítanak a naphoz, mások ismét a halvány csillagokhoz , és végre föl­tűnnek olyanok, kik mint a bolygótü­zek nyugtalanul bolyongnak ide, s tova a földön. Sajátszerű világuk és fényü­k magukra vonják sze­meinket, s érdek és aggodalommal követjük őket; de rögtöni eltűné­sük után oly érzelem szállja meg lelkünket, mint midőn gyermekko­runkban valamely kísérteties elbeszélés után, a sötétben hagyatunk. Ily ritka művészlányról akarok most röviden szólani. A tizennyolcadik század közepén élt Podjebrádban egy feltűnően szép férfiivadék , melynek tagjai erőteljesek, festői szépek és bátrak voltak. Azonban legszebb volt mindnyájuk között Anderle Fe­renc, a helység gazdag serfőzőjének egyetlen fia. Ha vasárnapokon sötétzöld bársonykabátjában és fekete bársonynadrágjában a tem­plomban megjelent, s ott térdelvén sötétfürtü fejét fölemelé, úgy, hogy arcélének tisztasága, s szépsége látható volt, bizonyára egyetlen fiatal leány sem mondá el olyankor imáját csöndesen, s áhítattal. Volt ez ifjú arcán valami különös vonzerő, mely a bámuló szemet magára vonta. Kék szemei oly ábrándosan függtek a szűz­anya képén, mintha soha mást nem óhajtottak volna, minthogy azt örökké nézhesse. Mégis ez ájtatosság, s e szendeség mellett kiszikrázott szemeiből egy tűz, egy vágy, egy forró óhajtás, melyet megnevezni az ifjú maga sem tudott. Oly nyugvágy és határozatlan törekvés volt ez, milyet csak csudálatos szervezetű lények ismernek, kiket mi művészeknek nevezünk. Anderle Ferenc valóban művész volt, noha azt sem ő, sem kör­nyezői nem gyan­ták. Mély szenvedélylyel viseltetett a zene iránt, mely őt minden más örömtől megfoszta. Egy kis hegedű, melyet anyja Prágából hozott, volt érzelmeinek tolmácsa, barátja, öröme s mindene. Midőn e hegedűt megkapta, elbújt vele a legrejtettebb helyre, hangokat iparkodott belőle kicsalni, és soha többé el nem vált tőle- Addig kisérte, s addig gyakorta magát, míg egy pár dallamot tisztán tudott játszani. Már mint kis gyermekben mutatkozott benne a zenészeti haj­lam. Semmivel sem lehetett őt inkább megnyugtatni, mint azzal, ha valami zenészeti zajt idéztek elő: ha a kanállal a pohárra ütöttek, a csöngetés és más ilynemű hangok soha sem téveszték hatásukat ke­délyére, és úgy estek neki, mint más gyermekeknek az édességek. Midőn felnőtt, mindig a zene után futott, evésről, ivásról meg­feledkezett, úgy, hogy néha kimerülten s félholtan vitték haza az atyai házba. Atyja, a gazdag serfőző igen boszonkodott fiára e hajlama miatt, mely szerinte mit sem jövedelmezett; azonban anyja, ki zeneszerető volt, igen boldognak érezte magát, midőn látta, hogy fia oly nagy te­hetséggel bír a zenészeire. Hegedű­mesterre nem is gondolhatott, mert atyja nem engedte volna meg a rendes tanítást, ki, hogy fia haj­lamát egészen elnyomhassa, dologra készteté , mert szerinte ez volt a legegyszerűbb mód ilyféle szeszélyek elűzésére. De ezúttal csalódott, mert Ferenc dolgozott ugyan minden el­lentmondás nélkül, de esténkint, midőn szülei azt hitték, hogy alszik, ellopódzott hegedűjével a közellevő erdőbe, s ábrándozott rajta addig, mig karjai fáradtan leestek. Télen át a fészerbe bújt, honnét sem vihar, sem hideg nem bírták őt eltávolítani, mert ott volt az ő szent helye, ott volt iskolája, így múltak el évek. Ferenc ezerszer is kérte atyját, hogy engedné őt egészen a mű­vészetnek élni, s kérését kő könyei is pártolák, de az öreg könyörü­­letlen maradt. Sokszor mondá az ifjú: „Oh engedd, hogy hegedűmmel a világba menjek, koldulni akarok, s mégis találandok tanítót, ki en­gem a zenevilág ismeretlen ösvényén vezetend.“ Az ily beszédekre atyja anyira fölhevült, hogy ezt látva az ifjú, hő vágyait keble mé­lyébe rejté. Nyárutó egyik estéjén az ifjú szokása szerint kedves hegedűjével az erdőbe sietett. Szép holdvilágos és csillagos est vala, melynek szép­­­­ségében Ferenc elmerülvén, akaratlanul is lassu­á lépteit. A zenekedvelő mindig fogékony a természet bájaira is. A távoli kék hegyek a holdvilágban fürödtek, s közelegni lát­­­­szanak, hogy szépségeket mutathassák; az erdei folyam halkan csör­gedezett, s tükörében a hold visszatükrözött képe tündökölt; a száza­dos fák sudarai halkan zúgtak, s a virágok kellemes illata oly bőven áradozott, hogy elégséges volt az örömtelen emberi szív fölvidámitására. Ferenc föllelkesült a csöndes és e gyönyörű képeinek látásán. Egyszerre megállott, s hallgatózott. Egy magányos, régi kunyhóból, mely az erdőhöz közel feküdt, hegedű hangok hallatszottak. Eddig a kunyhóban senki sem lakott. Honnét tehát e hangok ? s mily felséges hangok ! Egy hegedű hangjai voltak ezek, milyeket Ferenc csak ál­maiban képzelt hallani: a hegedű hangok legfölségesebbike, hő, ol­­vadozó és elragadó, milyen csak egy a m­á t­i­b­ó­l eredhet. Most egy népdalt játszott a láthatlan hegedűs, csöndesen, s egy­szerűen , de a biztos és hosszan tartó vonások elárulták a gyakorlott játszót. A dallam elnémulása után a legkülönfélébb érzelmekkel teli kebellel rohant Ferenc a kunyhó nyitott ablakához , melyen betekint­vén, az ajtó mögött egy agg férfiút pillantott meg , ki egy kicsinyke asztal előtt ült, melyen lámpa égett. A hegedű, mely oly megható va­rázs hangokat adott, karján nyugodott. Az agg vonásaiból azonnal fölismerhető volt az izraelita,azonban noha az éles arcéi, magas homlok, és az okos, de nyugtalan szemek nem gyakoriolnak kellemetlen benyo­mást a nézőre , a hosszú hófehér szakál, fehér fürtös haj, s az ajka­kon játszó szelíd mosoly elfeledteték többi hiányait. Ruházata egy hosszú szürke talárból állott, melyet dereka körül egy fekete zsinór tartott össze. Az ablakhoz közelebb, s az agg férfiutött oldalt, úgy, hogy a holdvilág fénye egész szépségében láttatá, ült egy mintegy tizennyolc éves leányka, az öreg izraelita kedvelt gyermeke. Kezei ölében össze­fűzve nyugodtak, dús fekete haja kontyba volt fonva , s arca a keleti szépség leggyönyörűbb képét mutatá. Ő Júda egyik eredeti gyermeke volt, halvány és kissé hajott, mintha láthatlan bilincsek terhelték vol­na, s egész arcán ama bús komolyság honolt, mely azokat jellemzé, kik Babylon vizeinél ültek és sirtak. — Bocsássátok meg, hogy hozzátok betörtem, a hegedű hangjai ellenállhatlanul vontak ide. Honnét származnak e bájos hangok? Óh taníts meg öreg engem is e titokra ! E kitörő szavakkal tört be Ferenc az agg férfiú, s leánya szobá­jába. Az öreg fölugrott, s ösztönszerüleg szok­ta magához hegedűjét. Yea (igy hívták a leányt) félig megrettenve, félig elbájolva nézett az ifjúra, ki oly igen szép volt fölhevülésében. — Kérlek öreg, mondá Ferenc, — könyörülj rajtam , — taníts meg engemet, hisz én gazdag vagyok, megfizetem a mit kívánsz! — Csak három nap óta lakom itt, — felelé az izraelita, — kiaka­­rom nyugodni vándor életemet s nem szándékoztam sem tanítani, sem játszani. Mivel azonban te oly nagy kedvet mutatsz reá, szívesen meg­tanítják arra, mit tudok, habár igen csekély is az. — De játszhatom-e hegedűmmel oly jelesül, mint te a tieddel ? — Aligha, ifjú barátom, mert az enyém fél csuda­jószág, egy va­lódi­­ amáti! Kíváncsian nézte most Ferenc a jelentéktelennek látszó hegedűt. Ilyen tehát egy amáti, gondold, melyről oly sokat hallott beszélni. — Lehet-e még ilyet kapni ? — kérdé kis szünet múlva. — Oh igen, még találkoznék több amáti is, de bizonyára egy sem zengne oly szépen, mint ez, mert ezt egy haldokló ál­dotta meg. Az ifjú kebléből mély sóhaj emelkedett, s röviden elbeszélte ed­digi zene tanulásának egyszerű történetét. Ezután megegyezett az öreggel, hogy esténkint eljön hozzá ta­nulás végett. Ez egyesség után röviden üdvözlé az öreget s leányát, és távo­zott, de nem haza, mert százféle érzelemmel telt szive kedves erdejébe zaklatá. Határtalan örömében a fűbe keveredett, s ott reggelig ál­modozott. Várjon miről ? kérdi valaki. A zsidóleány csudaszép szemeiről ? Oh nem, a varázs hegedűről, a csodás hangú a­m­á­t­i­r­ó­l! A leányra alig pillantott! *) Amáti-hegedűknek neveztetnek azon hires hegedűk, melyek az Amáti család kremonai gyárából kerültek ki. 295

Next