Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-03-26 / 36. szám

anyi vitába, zajba kerül, mint egy megyei tiszújítás. Azután a szere­peket tanulmányozzuk, a jellem fölfogásra, a jelmezek használatára egymást oktatjuk, a fölött ismét vitatkozunk; ha idegen szólás forma kerül elő szerepeinkben, mely magyar ajkon nem pendül, mint p. o. rövidebbet húzni,­­ baglyok tükre, jól kinéz — eltekintve attól — a szó teljes értelmében, mert nálunk a szavaknak teljes értelme van, ha ilyek előfordulnak, magyarosabbá tesszük, s megkedveltetjü­k nézőink­kel azt, a­mit talán olvasás után később vagy soha sem kedvelnének meg, de hallván tőlünk kimondani, ők sajátjukká teszik. A színésznőkkel nagy kímélettel kell bánnunk, hogy e pályán haladjanak — szabályainkat csak valamenyire is megtartsák, mikor a rajongók kényeztetik őket — ez elhiheti, munkába kerül, a munka fáradságba. És még millió előre nem látott akadályokkal kell néha küzdeni. Minden városban új színpadot kell felütni, oda előre követeket küldeni, az elöljáróktól engedelmet nyerni. A vendégfogadósoktól termet kibérelni, kik kényuraink, úgy zsarolnak mint nekik tetszik, nyírnak bennünket mint juhaikat, azonban egy bálért, mikor tetszik, kiteszik szűrünket. Cédulát, azaz színlapot kell nyomatni, vagy írni. A játékok pró­bái minden reggelt igénybe vesznek. Délutánra marad a jelmezek, kellékek előkészítése, alkalmazása. Anyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meg lenne a maga jelmeze, hanem ma a magyar­ból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezeket kell alkalmazni. A pénztárhoz, jegyekhez, világosításhoz, díszítményekhez, kellé­kekhez, néma személyekhez egyén kell, kell azon felől rendező, ügyelő, súgó , azon úgy segítünk, hogy a mely színész valamely fölvonásban nem működik, ezen foglalkozások egyikét vállaira nyomjuk, és így megesik, hogy néha a legnagyobb télben is izzadnia kell a teendők miatt. így azt tartom, mi uram, munka nélkül nem élünk, és sehová be nem tolakodunk. — Csak a­kinek tetszik, az járul pénztárunkhoz, kinek nem tetszik a színészetet pártolni, soha se féljen, hogy azért fe­lelet terhe alá vonják. Azonban anyit mondhatok, hogy vannak, kik ingyen is élvezik előadásainkat, az úr legjobb bizonyságot tehetne ar­ról, ki még egy fillérrel sem járult ez ügyhöz, meg is gyalázza. Erre az ifjú kalapját kezébe ragadá, s mondá: rész lélek vitáz­zon kenddel, látom, beszélni tud, a szája akkora, mintegy feneketlen 10 akós hordó. — Most van becsületök, de megérem én nem sokára, hogy elviszi kenteket innen a manó. A két medve. Megérkeztünk egy városba, melyben két tekintély volt. A me­gyei alispány az egyik, a másik az uradalmi prefektus. A vendégtu­­dós azt állította, hogy mind a kettőhöz el kell menni magunkat beje­lenteni, hanem vigyázzanak, mond, minden szóra, mert ez a két ur­­áséban van egymással, valami legelő miatt, melyet a városiak ez alatt a vicispány alatt, megnyertek az uradalomtól. A prefektus na­gyon neheztel, hogy ő alatta veszett el a per. — Mit gondol fogadós uram, melyikhez kellene mégis előbb elmenni ? — Azt tartom e részben egyik olyan, mint a másik, egyiknek akkora pártja van, mint a másiknak. Végre az alispányra esett a vélemény. A megyetiszt mindegyik született örökös (natus, hereditarius) pártfogója volt a művészetnek. A hajdú bejelent az alispánynál, és bebocsát. — Ki ön ? — kérdi az alispány. — Színész vagyok, tized magammal érkezvén meg e nemes vá­ros kebelébe, kegyes pártfogásért, és előadásainkra engedelemért esedezem Tettes alispány ur kegyes színe előtt. — Isten hozta! volt a felelet, én részemről ígérem, hogy tehet­ségem szerint pártolni fogom, és a menyire befolyásom van, másokat is lelkesíteni fogok ; de a város kicsiny, kevés a pénz, szegények a lakosok, itt kevés hasznuk lesz. — Mi is kevesen vagyunk, felelem, és sokat nem is érdemlünk. — Végre, mond az alispány, más baj is van. A­mi kis közön­sége van is a városnak, két pártra szakadt, egy szerencsétlen per miatt — csak két évvel ez­előtt jöttek volna, tudom, a száját megtörn­iük volna. Emlékezem, mikor egy bábokkal játszó mekhanikus bohós­­kodott, mindig anyian jártak, hogy többnyire bele sem fértek, de akkor még nem bomlott meg a szép egyetértés közöttünk. — Én, és a megyei tisztek megjelenünk az előadásokra, ha nem van itt a város­ban egy büszke mogorva férfiú, valóságos medve , az uradalmi pre­fektus, ő sokat tehet, a keze alatti uradalmi tisztek mind tőle függnek, ha megtudja, hogy én önöket pártolom, meg nem fog jelenni ezen ne­mes célú mulatságra. Én tehát azt javasolnám : menjenek hozzá és kér­jék pártfogását, de meg ne mondják, hogy már itt voltak, sőt ha elő­hozna engem, mert minden ember előtt panaszt emel ellenem, ignorál­­janak engem, mintha soha híremet sem hallották volna. Ha azt találja javasolni, hogy engem meg ne híjjanak, bízvást ígérjek meg, mert én azért el nem maradok, akkor azt fogja hinni, hogy hívatlan jelentem meg, és hízni fog gőgje. De a szent ügyért h isten neki,csakhogy önök­nek publikumot csináljunk, azt is eltűröm. Most rögtön menjenek hozzá, mert még ilyenkor otthon van, hanem később kiszokott kocsizni, erre, arra az uradalomba, csak bátran beszéljenek vele, mogorva te­kintetétől meg ne ijedjenek, mert különben jó hazafi és mivelt férfiú, egyedül rám haragszik a medve, az ok egyedül az, hogy előmozdíttatott az uradalmi per a megyei törvényszék előtt, mintha annak én volnék egyedüli oka. Nézzék, ott lakik abba az emeletes házban, a plébánia mellett. Átmegyünk, bejelentjük magunkat a prefektus úrnál. Az előszobába már hallott a szó: Ah, theatrialisták érkeztek, no, tudtomra még ez sem volt városunkban — jöjjenek be. " Miután ennek is kikértük pártfogását, jöttek kérdezősködései: Honnan jöttek? hányan vannak? hol akarnak játszani? a mi vendég­­fogadónk termében ? mit akarnak először előadni ? Részemről — foly­­tatá — minden hozzám tartozók nevében ígérem pártfogásom. Majd el­hivatom a vendégfogadást is, és meghagyom neki,­­jól fogadja önöket, és ne zsarolja. Hanem, most jut eszembe —­ej, ej, de kár. Bár csak két évvel ezelőtt jöttek volna, akkor még szép harmónia uralkodott e városban, mintha egy család tagjai lettünk volna, de egy mogorva férfiú megzavard azt, két pártra szakasztó szegény városunkat, önök­nek és a jó ügynek kárt tett a nem ember, utálatos állat az barátim, valóságos medve. Valóban nagy kár, mily szükséges volna most az összetartás, az egyetértés, csak így lehetne önöknek szép közönséget összegyűjteni. Ugyan mit tegyünk már? Tudják-e mit barátim, men­jenek át a vicispányhoz, nézzék, ott lakik a szegleten, azon emeletes házban, most bizonyosan még otthon lesz, és kérjék meg, hogy pár­tolja ez ügyet, ő másként jó hazafi, de meg ne mondják­­, hogy nálam voltak, hogy meghittak, annál inkább, hogy ígértem megjelenésemet, szóval, engem ne is említsenek előtte. Mondják inkább, mivel azt hal­lották, hogy szívtelen vagyok, meg se kerestek, így ő eljön, és vele ha­talmas pártja. Ha pedig mind együtt leszünk, remélem, megférünk bé­kével. A megyegyűlésen is egy asztal mellett ülünk, de soha tekintet­tel sem sértjük egymást. Én részemről szívemben már régen megbo­csátottam, és kalapot is emelnék neki, de tudom, milyen medve, el sem fogadná — azt mondják, most is mindig mozog ellenem. Azon kell most igyekeznünk, hogy a színdarab varázs­ereje egyesítse e két pár­tot, hogy a jó célt előmozdítsuk, illő lesz a személyeskedéseket hát­térbe szorítani. Tehát reám és pártomra számíthatnak, igyekezzenek azt a medvét is megnyerni. Este, előadásra csakugyan mindnyájunk örömére megjelent mind a két párt, tele lett a terem szép , nemes közönséggel. A prefektus előbb jött be, és legelöl foglalt helyet. Az alispány valamivel később érkezett, látván, kik ülnek az előtérben, a terem leghátsó részében fog­lalt helyet. Föl­vonások közt fölálltak, és mindegyik párt a maga fele­­kezetével társalgott, de egykor mégis igen közel esett egymáshoz a két haragos úr, ezt az alkalmat az uradalmi fiskális fölhasználta, mondván prefektusának: Domine spektabilis!­mi, a vicispány köszönt nekünk, fogadjuk el. Erre levette kalapját a prefektus, és mélyen meghajtotta magát az alispánynak, mit ez látván , hasonlóképen cselekedett, mondván hangosan, jó estét kívánok prefektus úr! Itt a színházban nemzeti ügy hoz össze bennünket, itt a jó ügyért össze kell tartanunk, azért ha meg­engedik, üljünk közelebb egymáshoz. — Kérem tens vicispány úr, — mondá a fiskális, — tessék ide tens prefektusné asszony mellé ülni, ezt a helyet számára tartogatjuk, várva a kedvező alkalmat, hogy megkínálhassuk vele. Már most a két család vidám kedélylyel társalgott, különben is alig várták az alkalmat, hogy közelítsenek egymáshoz, mert vérsze­­­­rinti rokonok is voltak.

Next