Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-12-08 / 146. szám

Budapest 10-dik évi folyam. 146 Csütörtök, december 8-án, 1859. HÖLGYFUTÁ­R. Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel ; évenként két nagy műlap,­és számos műmel­­lé­k­­­e 11 e 1. Szerkesztőségi szállás : szerb utca, 5. sz. 1. em. az egye­tem mögött. Minden kézirat, elő­fizetési- és hirdetési díj ide utasí­tandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 új frt. Félévre........................9 „ Évnegyedre ... 5 . Hirdetések: Gyorsan közöltélnek , egy hasá­­bozott sorért 5 új krajcár fize­tendő. A magányban. Én lemondtam a világ zajáról, Tengeren túl rengetegben élek , Élek, de meghaltam a világnak, Mert többé nem küzdök, nem remélek . Nem hallatszott itten még vadászkürt, Békén alszik a viszhang a bércen, Isten hozzád nagyvilág, kaján sors ! A magánynak szentelem bus éltem ! A minap egy térítő járt erre Mit kerestél itt, szegény hitetlen ? Minden ősfa, minden csörgő patak, A nagy isten egy szent papja itten. Itt te csak tanulhatsz, nem taníthatsz, Menj! hagyd a nagy rengeteget kékben ! Isten hozzád nagyvilág, kaján sors! A magánynak szentelem hús éltem! Ide jött el lakni a szabadság ; Itt ütötte föl királyi székét, Frigyre léptem a vad állatokkal, Eltaláltam a madár beszédét. — Dalolok a zengő csalogánynyal Oroszlánok dörgését megértem: Isten hozzád nagyvilág, kaján sors , A magánynak szentelem bus éltem ! Nem irigylem a földnek dicsőit, Kacagom a balsorsnak haragját; Nem jut hozzám földi lény hatalma, Csak a múlás nyújtja eddig karját. De halálom is szép lesz, a szélvész Zúg halotti dallamot én nékem; Isten hozzád nagyvilág, kaján sors, A magánynak szentelem bus éltem ! LA GRENADIERE. Balzac elbeszélése. (Vége.) E csinos lak, mely azelőtt oly vig, oly zajos vala, lassanként egészen szomorúvá változott át; csöndes volt, lakói ritkábban hagyták el: madame Willemsens már a toursi hídig sem volt képes menni, nagy megerőltetés nélkül. Lajos, kinek képzelőtehetsége mindent rög­tön eltalált, s ki a fájdalmat és kimerültséget az arc pirossága alatt fölismervén, anyjával úgyszólván ugyanazonositá magát; ezer ürügyet tudott találni a hosszas és fárasztó séták meghiúsítására, s az alant mulatozók és járkálók csoportjai esténkint e halvány és szikár, félig elhervadt, de még mindig tündöklő hölgyet csupán a terraszokon lát­ták még gyászként sötét árnyként végig vonulni. A nagy szenvedések végre elárulák magukat. A cselédlak szintén elcsöndesü­lt. Olykor a kertész, neje és gyermekei a szalmafedeles ház ajtaja előtt gyülekez­tek össze, Fanny a hátnál mosott, s madame a pavillonban időzött gyermekeivel, de azalatt az egész kertben legcsekélyebb zaj sem volt hallható, s a­nélkül, hogy madame Willemsens tudta volna, valamenyi kiváncsi szem feléje volt fordítva. Ő mindazok iránt, kik hozzá köze­ledének, oly jó, oly előzékeny, oly nemeslelkü vala! A Touraineben anyira kellemes ősz kezdete, s annak jótékony befolyásai, a szöllő, s az ízletes gyümölcsök valóban meghoszabithatták volna ezen anyának bánatokkal teljes életét, ki nem látott mást, mint gyermekeit, s ki minden órának úgy tudott örülni, mintha már utósa volt volna az. Júniustól September végéig Lajos anyja tudtán kívül egész éjje­leken át dolgozott, s bámulatos szorgalmát fejte ki, elért a számtan­ban a másodfokozatú egyenletekhez, megtanulta a leíró mértant, s e mellett oly kitűnőleg rajzolt, hogy ebben minden igényeket kielégítet­t, ha vizsgálatra vonják, bátran mérkőzhetett volna meg azon ifjak­­­kal, kik a politechnikumba szándékoznak lépni. Olykor esténkint a toursi hidhoz ment, hol találkozásai voltak egy félzsoldu tengeri hadnagygyűl,ezen a császárság korából való ten­gerész férfias alakja nem csekély hatással volt képzeletére. A tengerész Lajost, kinek szemei az erély tüzétől csillogtak, ba­rátságába fogadá, s ez nagy érdekkel viseltetve a katonai kalandok, s csudás események iránt, mindig kész volt a tengerészszel a vizeken kószálni, hogy vele cseveghessen. A hadnagynak egy gyalogezredes barátja vala­ ki, mint ő, szám­űzve volt a sereg vázából. A fiatal Gaston általuk lassan kint mind a tengerészi, mind a tábori élettel megismerkedett, de másrészről buzgó kérdéseivel néha már majd­nem terhére is volt a két katonának. Látván, miként őket közös szeren­csétlenség, s nehéz, küzdelmes élet gondjai fűzék egymáshoz, kéré any­ját, hogy szórakozás végett a kerületben utazást tehessen, és miután az elcsudálkozott tanítók kimondák, hogy a gyermek erején fölül so­kat dolgozik, madame Willemsens a tervhez a legnagyobb örömmel adta beleegyezését. A fiú nagy utakat jön. Hogy magát a fáradságtól elszoktassa, hihetlen gyorsasággal a legmagasabb fákra mászott föl, megtanult úszni, s testét minden módon edzé az elpuhulás ellen. Ő nem volt többé gyermek, fiatal ember vala, napról barnára égetett arccal, melyen a komoly gondolkozásnak — nem tudom — minő sajátszerü nyoma kezdett már meghonosodni. Eljött októberbe, s madame Willemsens már csak déltájban kel­hetett föl, midőn a Loire hullámaitól visszatükrözött, s a terraszokon összpontosult napsugarak la Grenadiereben épen azon szelid légmér­­séket idézék elő, melylyel a nápolyi öböl bir, hova öt egészségi szem­pontból a vidéki orvosok utasították. Ilyenkor roskadozó léptekkel jött ki, hogy megpihenjen valamely zöldfa árnyában, és fiai többé nem távoz­nak el tőle. A tanulmányok szüneteltek, a mesterek elbocsáttattak. Az anya és gyermekei csupán egymás szívében akartak még élni, minden gond, minden szórakozás nélkül. Könynek, örömnek forrásai egyaránt ki voltak apadva. Az idősb fiú, mint egy szerető, a gyepre dűlve anyja tekinteté­nek igézete alatt maradt, s annak lábait csókolá. A nyugtalan Marie virágokat szedett, szomorú arccal átnyujta azokat s lábujjhegyre állt, hogy anyja ajkairól tiszta szűzies csókot fogadjon el. E sápadt nagy fekete szemű s mozdulataiban oly csöndes nő sohasem panaszkodik, ő csak mosolyogni tudott, vidor, egészséges gyermekeivel egy meg­ható képet alkotva, melyből sem az ősz méla bánata, sárguló levelei s félig lombtalan fáival, se a nap üdítő langy heve , s a Touraine egének bárányfelhői nem hiányoztak. Végre madame Willemsenst egy orvos arra kárhoztatá, hogy szobáját ne hagyja el. Szobáját mindennap fris virágok hisziték , mi­ket anyira szeretett, és gyermekei egy pillanatra sem távoztak , Ormodi­k.

Next