Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)
1860-12-06 / 146. szám
1254 gyermekünk megmentőjét, jóltevőjét házunknak — legjobb barátomat ... Adél még mindig gyermekével foglalkozva szótlanul haladott mellettem a lépcsőkön, csak néha vetvén reám nagy kék szemeit, melyeknek tekintete most sem volt kevésbbé igéző, mint ezelőtt négy évvel. Bejutván a nő szobájába, Adél, férjét kiáltotta elő, ki a gyermekkel történtekről semmit sem tudott; ő elbeszélte neki a veszedelmet, mely a gyermeknek körülbelöl életébe kerülendett, ha engem a gondviselés szabaditóul nem rendel." ... A férj, egy magas, sovány, csáppatyt;— mindezek mellett nem visszataszító külsejű, elől egészen kopasz, mint egy 36 éves férfi, beesett arccal, melyről a belől dúló tüdővész pusztítását le lehetett olvasni, kényezve szorította meg kezemet, köszönte a szabadítást, de alig mondhatott két három szót egyfolytában — rájött a köhögés, amely miatt aztán sokáig nem tudott szóhoz jönni. — S ha tudnád édesem, ki ezen úr! — szólt Adél férjéhez. Sárhegyi rám bámult, sokáig nézett. — Nem volt még szerencsém ... — Darnay Kálmán — mondá Adél. — Őh úgy ismerem. Önt gyakran emlegeti nem. Önök régebbi ismerősök. Igen, igen örülök , legyünk mi is barátok Darnay, s ne legyen ez első találkozásunk utósa is egyszersmind, melyet úgy is egy szerencsétlen véletlenségnek köszönhetünk. . . Újra kezet szorítottunk. Ezen ember nekem megtetszett. Valami szivjóság látszott ki arcából, melyet méginkább emelt a szenvedés kinyomata. Hittem, hogy tiszta barátot találtam benne, s örültem az új szövetkezésnek. Ha önzés is volt benne, ez mindössze az, hogy Adélt ezentúl többször láthatom. A férjet foglalkozásai kihívták, s Adéllal ketten maradtunk ülve a pamlagon egymás mellett. A több másodpercig tartó hallgatást Adél szakitá meg, rám emelvén félig húnyt nagy szemeit. — Boldog ön ? — S nagysád ?... Nem felelt... sokáig a földre szögezve tartá szemeit, mig azalatt balkezének nagy és mutató ujjaival alsó ajakát csipegeté... Egyszerre emeltük egymásra szemeinket, az övéi tele voltak könyvivel, — s én ... én nem tudom milyen lehetett az a tekintet, a melylyel könyeit szemléltem, — de úgy érzem, mintha fátyolon néznék keresztül, a mit szemeimben is alkalmasint két könycsepp okozott. Kezet nyújtott, s én ajkaimhoz vivén — s a mint emlékszem sokáig ott tartottam. — Neje? — Meghalt ezelőtt egy évvel. — Meghalt? Ön hát özvegy. — Az vagyok asszonyom ! — S ön jószágán lakik? — Nem Adél, itt lakom a városban. — Itt lakik, s csak most láthatjuk önt először, — s most is történetesen — ez nem szép öntől . . . s régen lakik már itt? — Fél év óta . . . de azt, hogy kegyed itt lakik — ma tudtam meg először. — Úgy ki van ön mentve, — de ezentúl eljön ön hozzánk gyakran — mindennap, ugye? — Ha terhükre nem leend. — Ne vétkezzék ön! Ön nekem terhemre?! Férjem jó ember, a társaságot szereti, igen jól esik neki, ha mentül többen gyűlnek öszsze házunknál. Szórakozást szerez ez neki, szenvedését enyhíti, mert — de talán mondanom sem kell — ő beteg, mellbajban igen sokat szenved. . . mindjárt észrevettem rajta, hogy önt különösen megszerette. — Ha bizalmas barátot vél bennem föltalálni, nem csalatkozott meg. — Darnay! én önt mindig ilyen jónak, ilyen őszintének képzelem; higgye meg anyit társalgok vele, ha egyedül vagyok — s ilyenkor olyan könnyen telik az idő. — Köszönöm Adél!... körülbelül én is ép ezt mondhatom, — csakhogy én mindig egyedül vagyok, s kegyeden kívül a könyvek társalkodóim, de éji álmom már ismét a kegyedé. — Emlékezzék ön ígéretére, ezentúl naponkint meglátogat bennünket. . . — Nálam az akarat nem fog hiányzani, — időmmel rendelkezhetem. . . Isten kegyeddel. Elváltunk. Most már azt kérdem: véletlen volt-e az, a mi engemet ma, épen akkor, midőn a végett jöttem ki a szabadba, hogy módot gondoljak ki, mikép juthassak Adélhoz a legegyszerűbb s legilledelmesebb ürügy használata mellett — egyenesen Adél háza elibe vitt, s ott a gyermek megmentése által ketté vágván a gordiusi csomót, Adélhoz bevezetett ?! . . . Nem . . . ez nem a véletlen volt!.. ez delejes erő hatása, — ennek felsőbb hatalom kifolyásának kellett lenni! Mondjon mást bárki — az én meggyőződésem ez marad! Ezentúl mindennapos lettem Sárhegyiéknél. Ritka nap, hogy társaságot ne találtam volna náluk. — A város előkelőbb ifjai váltakozva mind itt gyűltek össze. Láttam mint éledtek a gyönyörű nőnek egy megnyert pillantásától, — mint szomorodott el egyik, vagy másik,, ha e szemsugaraknak nem ő volt a tárgya, — menyire boldogította az a fájó mosoly egyiket, vagy másikat, melyet a mindig szebbé vált nőtől olykor nyerhetének. — De hogy valamelyiket kiválólag megkülönböztette volna — azt észre nem vettem. Adél egyformán hideg volt, csak szemeiben égett az örököz — talán Vesta szent tüze. Én sem voltam elhanyagolva, sőt a menyiben a férj ragaszkodása engemet a többiek fölött kitüntetett : a nő bizalma is azon mérvben növekedett irányomban, — s én úgynevezett házi barát lettem. Nem volt titok a háznál a melybe én avatva ne lettem volna, — úgy a férj — mint a nő résziről! sőt Margit, Adél ifjabb testvére, ki most már gyönyörű hajadonná lett, s szülei halála óta itt — nénjénél — lakott legbizalmasabban fordult hozzám, úgy szív — mint egyéb bajaiban, — én neki kedves bácsikájai valók, így telt el három év, — s én nem voltam közelebb Adél szivéhez egy hajszálnyival sem, mint e városbani találkozásunk első órájában. De magam is úgy akartam. Én Adélt imádtam, azt ő tudta, s ő becsült, bizalmával ajándékozott meg forró ragaszkodásomért. Mióta beléptem a világba, több társas körben fordultam meg a városban és vidéken, s minthogy igényeim nem voltak — nem voltam egészen nem szívesen látott vendég. S többnyire azon társaságban forogtam, ahol Sárhegyiék is megjelentek. Egy ily összejövetel alkalmával B. . . tanácsos házánál az asztalhoz ültünk. Sokan voltunk, s a hely nem volt mindenkire kényelmes. Különösen nekem nem a legjobb hely jutott, de azért én, habár kényelmetlenül, még is meglettem volna ott. Adél ezt észrevette, s kikelvén kényelmes helyéről, feljebb ült egy — különösen nőnek — igen kényelmetlen helyre, s engem oda intett, hogy foglaljam el elhagyott helyét. — Én rá néztem, s ő megértett: „önért tettem, de senkiért másért nem tettem volna meg, higye el ön !“ S ezt olyan tekintet követé, mely százszor többet mondott az előbbi szavaknál, bár azoknak értékét is csak az foghatja föl, a ki kimondani hallá, — s hozzá még e szavak lágyan voltak fülembe súgva. Enyi volt három év alatt, ami a kebel melegebb érzelmét tolmácsolta, s melyből az, a ki talán önzőbb, nálamnál magasabb igényeket formált volna a pusztán házi barátéinál. Egy szép őszi napon 1850-ben magához kért Sárhegyi. Beteg volt; ágya mellett ott ült Adél, lesve a betegnek minden mozdulatát— Barátom — szólt a beteg — A ... röl egy levelet kaptunk, melyben jelentik, hogy nagynénénk veszélyesen beteg, különösen Adélt óhajtaná még egyszer látni. /. ezen óhajtását mi szívből kívánnék teljesíteni, de én Adélt — mint látod — nem kísérhetem el. — Margit szüreten van Be_éknél. Bizalmam csak benned van, légy szives Adélnak kísérője lenni, ő ott fog maradni néhány napig, csupán odáig vesszük igénybe barátságodat. Minden idegemet egy csudahatású reszketegség futotta végig. Vele utazunk egy kocsiban, magánoson, erdőn, ligeteken, városon, falvakon keresztül, hol a mellettünk elkenő nép bámulva tekint majd a páratlan szépségű ifjú nőre, akiről azt hiszi, hogy én férje vagyok.