Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-02-14 / 20. szám
154 rás azonnali kezdeményezését, Csobolya Gergely azonban érdemdús cimborájának felebaráti és önző ragaszkodásának jóvoltából, sokkal jobban élt, mintsem ezen időt sürgette volna. Ő, a mint mondá, még nem tartja elérkezettnek az időt, melyen a hosszas vándorláshoz hozzá fogni lehetne. Télen nagyon hideg volt neki, s a nyarat nagyon forrónak tartotta. Inkább kedve szerintinek hitte a csöndes vérű koma hitelbeli pártfogása és fizető előzékenysége mellett, a korcsmában idogálni. Amint a körülmények eddig mutatták, ő is talán az italban két fmsteresztendőt akart volna betölteni, vagy talán még többet, azaz húzni a vásznat anyira, a meddig csak nyúlik. . . ’. •... Húzta is a hogy csak tudta, és az ő kedvezésére a jámbor Gölödin János vásznának fonala sokkal jobban húzhatóbb és nyulósabb volt, minthogy az elszakadt volna. . . Csak nagyon néha csóválgatta meg nagy nehéz fejét. Ha valami harmadik kimélytelen halandó, fogadatlan füleivel részesévé vált volna az óriási titoknak, az elég vakmerő és szűk fölfogása lett volna azt hinni, hogy a borkulacs Csobolyának eszeágában sincsen a Pap János országa, és semmi egyebet nem akar, mint az áldott természetű Gölődin Jánost bolonddá tartani. . . Ámde ezt még maga Gölödin János sem hitte volna el, sőt talán még meg is boszonkodott volna az erős kötelékű barátság ily vétkes gyanúsításáért . . . s úgy megboszonkodott volna, hogy rögtön ott a kotyogós torkú komával, föltétlen teljes bizalmának erőtetéséül még két ircével többel vendégelte volna meg. Szerencsére, tudniillik nem a Gölödin János szerencséjére, hála a sorsnak, nem volt egy avatatlan egyéniség sem birtokosa a forrongó titoknak. . . Perge Gyurkát, aki lehetett volna valami izgága a dologban, azon út, melyet ők szándékoztak követni, nem érdekelte többé, ő sokkal nagyobb rajongással hitt a nagytiszteletű patrióta uram biztosabb tanácsaiban, mintsem róluk csak gondolkozott volna is, legfőlebb néha akkor nevetett rajtok, midőn a hosszú lábú gólyát a tanyai laposon sétálgatni látta. Ő előtte most már teljes más alakban, de azért még valóságos kiadásban állott a Pap János országa. . . körülbelől azt tartotta róla, hogy csakugyan boldogság hazája, a hol csak eszik iszik az ember, a három huszas napszámot is megkapja, hanem nincsenek olyan hihetlen bolondságai, mint czukorhegyek, borpatakok, kenyér és kalács termő erdők, és sétálgató repülő pecsenyék. Hitte egy földi országnak lételét, ahova nem úgy jut el az ember, hogy gólyává változik, hanem fáradságos utazással. Azért mégis csak létezik az a Pap János országa, az egy olcsóbb, jobb, könnyebb világ, ahol minden ember boldog és megelégedett a sorsával. Még ez is teljesen ellenkezője annak, amilyennek a szegény Göledin János tarthatta ezt a kuruc asszonyos és nyujtófás világot? s körülbelül nem ez volt, mely legkisebb mértékben bizgatta őt az elutazási készületek siettetésére... Hej! csak tudta volna az utat, bizony már egyedül is régen megindult volna! Még mámoros álmaiban is folyvást az játszott képzete előtt, nem egyszer érezte magát gólyává változni, lassan fölemelkedni erről a szomorú földről, repülni lombos erdők, virágos mezők, nagy épületekből álló zajgó népes városok , s a napsugaraitól betündöklött végtelen tengerek fölött. De szép, de dicső álom volt az. Még azt is álmodta, mintha a tavasz jött volna el,s ő gólyatársakkal érkezve soká ott kóválygott faluja fölött, leszállóit épen a tő szomszédja kéményére, s ott végnélkülit kelepett széles jó kedvében... A Panna asszony kijött a házból, akkor is a nyujtója volt kezében, ő e biztos helyen egy cseppet sem tartott tőle, hiába csalogatta őt le, hiába biztatta, hogy változzék megint Gölődin Jánossá, ő rá sem hallgatott, kelepett tovább, s az asszony rettentőn boszankodott, hogy jobban tud nála kelepelni... Be szép álom volt ez, de gyönyörködtette ez Gölődin Jánost, s mindaddig, mig csak azt nem érzé, mintha valaki a szájára egy nagyot ütött volna. A felesége tenyere volt az... Aki haragosan rivalkodott az álmodozó emberre: — Mi az ördögöt csinál kend, nem hagyja aludni a becsületes jó lelket, úgy kelepel kend, mint egy gólya... Gölödin János egy mélyet sóhajtott a keserű fölébredésre, s megfordult a másik fülére. Hej csak mind a kettőre fordulhatott volna egyszerre, hogy ne is hallja mint kelepet az az asszony. Támadt is másnap innivágya, de olyan olyan nagy, amilyen még soha, pedig teljes életében mindig volt hozzá való kedve, és mindig volt szomjúsága... A bor mellett még azután el is keseredett, pedig anyira, hogy őszintén elkeseregte Csobolyó Gergelynek, hogy induljanak ha akarnak, mert különben a menyhre már megunta az életét, ha nem indulnak a Pap János országába, inkább felköti magát... Csobolyó ezen rendkívüli véletlenen meghökkent, nem ugyan szeretett barátjának elvesztése, mint inkább a tivornyák eltűnésének szomorú kilátása fölött. — Hiszen indulhatnánk a mikor akarjuk, vigasztaló a vén baka, hanem hát ahoz még más is kell, — úti költség, pénz, még pedig elegendő. Göledin erre már undoran felelt. — Ha csak pénz kell, ne féljen lesz nekem!... Hanem csak titokban tartom a dolgot, hogy az asszony meg ne tudja, mert nem csak a pénzt kaparja el tőlem, hanem még a szememet is kikaparja. Titokban ? Hiszen Csobolyó Gergely sem óhajtotta másként. Gölödin János másnap eladóvá tette ökrét, lovát és mindenféle ingóságait. lelk vett meg tőle mindent, adott hatszáz forintot valami ezer forintot érő ingóságért... Gölődin János azután nyakába akasztotta a szőrtarisznyát, abban volt az úti eleség, a pénzzel teli bugyeláris, meg egy pár fehér ruha, arra a célra, ha még az után tisztát kellene váltani. Nem tudhatja az ember, mikor ér oda. A tarisznyával azután Gölődin János ballagott a kocsma felé, ahol semmivel egyébbel, mint egy rész rongyos szűrrel és egy bikkfa bottal, várakozott reája a tudományos, ország világot bejárt kalandor... Göledin Jánost ezen úti készülési jelenet még is meghatotta anyira, hogy midőn a tarisznyát letette az asztalra, nagy érzékenyen szemeit öklével meg-megtörülgette, sóhajtásképen nyögvén : — No ha már enyiben vagyunk, —még egyszer utoljára mulassuk ki magunkat itt ez én édes hazámban ... a melyet én soha sem látok többé. — De azért soha se búsuljon koma, jobb világ lesz ott, vigasztalá Csobolyó. Göledin nem is búsult tovább, hanem ivott, nyelt mint egy gödény,... még Csobolyó sem ivott úgy, az az, hogy alig ivott... És bölcsen, mert a kalauznak józanon kell maradni... Estefelé aztán kibotorkáztak a kocsmából, a tarisznyát Gölödin megint nyakába tuszakolta, azután mormogó dúdolás közt elindultak nagy részegen a Pap János országa felé... — Megyünk ! megyünk! me... együnk! dúdolá vidoran a túláradott boldog Gölődin János... — Csak el ne rántson kend ... vigyázzon kend!... figyelmeztető őt gyakorta Csobolyó... Kiértek a faluból, és mentek tovább egyenesen az országúton, az az épen nem egyenesen, mert Gölödin János az egyik szélétől a másikig rángatta Csobolyót, s ugyancsak megszenvedteté vele a sáros után a kalauzságot, s az utat úgy megcifráztatta, hogy ember lett legyen, aki a nyomokon vissza bitt volna menni. Mikor azután Gölödin elhalt, Csobolya is elesett vele a sárba, ő csak fölkelt, de Gölödin arra nem volt képes a maga emberségéből. Mit volt mit tenni, Csobolyó hátranézett, s mivel még nem volt messze a falu... hiszen ha így lesz, semmire sem mennek, még alig hogy mentek valamicskét, — mit volt mit tenni, Csobolyó azt a nagy bolond részeg Gölödin Jánost fölvette a hátára, s úgy indult el vele a pokolravaló nagy sárban... — Csak egy áldott igaz jó cimbora ez a Csobolyó . . . mondotta volna nagy bölcsen Gölödin János, ha józan lett volna, de igy részegen minduntalan csak azt rebegte mámoros lelkesüléssel: — Megyünk . . . megyünk . . . me . . . e . . . gyünk. Nagyon kényelmes dolog volt ez Gölödin Jánosnak, és a mi igaz igaz, tetszett is neki. . . Mikor már jó messzire értek a falutól, Csobolyó Gergely megállott kedves terhével, hátranézett, látta hogy a falu már jó messze van, ezt pedig abból látta, hogy a falut már nem látta, és még hozzá már elegendő sötét is volt a teherteli megkönnyítéshez. Csobolyó, a vén kópé, ekkor szépen letette válláról a törődött cimborát, akin ekkor örömmel fedezte föl, hogy kényelmes hintázó