Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-02-14 / 20. szám

154­ rás azonnali kezdeményezését, Csobolya Gergely azonban érdemdús cimborájának felebaráti és önző ragaszkodásának jóvoltából, sokkal jobban élt, mintsem ezen időt sürgette volna. Ő, a mint mondá, még nem tartja elérkezettnek­ az időt, melyen a hosszas vándorláshoz hozzá fogni lehetne. Télen nagyon hideg volt neki, s a nyarat nagyon forrónak tartotta. Inkább kedve sze­rintinek hitte a csöndes vérű koma hitelbeli pártfogása és fizető elő­zékenysége mellett, a korcsmában idogálni. A­mint a körülmények eddig mutatták, ő is talán az italban két fmsteresztendőt akart volna betölteni, vagy talán még többet, azaz húzni a vásznat anyira, a meddig csak nyúlik. . . ’. •..­. Húzta is a hogy csak tudta, és az ő kedvezésére a jámbor Gö­­lödin János vásznának fonala sokkal jobban húzhatóbb és nyulósabb volt, minthogy az elszakadt volna. . . Csak nagyon­ néha csóválgatta meg nagy nehéz fejét. Ha valami harmadik kimélytelen halandó, fogadatlan füleivel részesévé vált volna az óriási titoknak, az elég vakmerő és szűk föl­­fogása lett volna azt hinni, hogy a borkulacs Csobolyának esze­­ágában sincsen a Pap János országa, és semmi egyebet nem akar, mint az áldott természetű Gölődin Jánost bolonddá tartani. . . Ámde ezt még maga Gölödin János sem hitte volna el, sőt ta­lán még meg is boszonkodott volna az erős kötelékű barátság ily vétkes gyanúsításáért . . . s úgy megboszonkodott volna, hogy rög­tön ott a kotyogós torkú komával, föltétlen teljes bizalmának erőte­­téséül még két ircével többel vendégelte volna meg. Szerencsére, tudniillik nem a Gölödin János szerencséjére, hála a sorsnak, nem volt egy avatatlan egyéniség sem birtokosa a forrongó titoknak. . . Perge Gyurkát, a­ki lehetett volna valami izgága a dologban, azon út, melyet ők szándékoztak követni, nem érdekelte többé, ő sok­kal nagyobb rajongással hitt a nagytiszteletű patrióta uram bizto­sabb tanácsaiban, mintsem róluk csak gondolkozott volna is, legfő­­lebb néha akkor nevetett rajtok, midőn a hosszú lábú gólyát a ta­nyai laposon sétálgatni látta. Ő előtte most már teljes más alakban, de azért még valóságos kiadásban állott a Pap János országa. . . k­örü­lbelől azt tartotta róla, hogy csakugyan boldogság hazája, a hol csak eszik iszik az ember, a három huszas napszámot is megkapja, hanem nincsenek olyan hihetlen bolondságai, mint czukorhegyek, borpatakok, kenyér és kalács termő erdők, és sétálgató repülő pecsenyék. Hitte egy földi országnak lételét, a­hova nem úgy jut el az ember, hogy gólyává változik, hanem fárad­ságos utazással. Azért mégis csak létezik az a Pap János országa, az egy olcsóbb, jobb, könnyebb világ, a­hol minden ember boldog és megelégedett a sorsával. Még ez is teljesen ellenkezője annak, a­milyennek a szegény Göledin János tarthatta ezt a kuruc­ asszonyos és nyujtófás világot? s körülbelül nem ez volt, mely legkisebb mértékben bizgatta őt az elutazási készületek siettetésére... Hej! csak tudta volna az utat, bi­zony már egyedül is régen megindult volna! Még mámoros álmaiban is folyvást az játszott képzete előtt, nem egyszer érezte magát gó­lyává változni, lassan fölemelkedni erről a szomorú földről, repülni lombos erdők, virágos mezők, nagy épületekből álló zajgó népes vá­rosok , s a napsugaraitól betündöklött végtelen tengerek fölött. De szép, de dicső álom volt az. Még azt is álmodta, mintha a tavasz jött volna el,s ő gólya­társakkal érkezve soká ott kóválygott faluja fölött, leszállóit épen a tő szomszédja kéményére, s ott végnélkülit kelepett széles jó kedvében... A Panna asszony kijött a házból, akkor is a nyujtója volt kezében, ő e biztos helyen egy cseppet sem tartott tőle, hiába csalogatta őt le, hiába biztatta, hogy változzék megint Gölődin Jánossá, ő rá sem hallgatott, kelepett tovább, s az asszony rettentőn boszankodott, hogy jobban tud nála kelepelni... Be szép álom volt ez, de gyönyörködtette ez Gölődin Jánost, s mind­addig, mig csak azt nem érzé, mintha valaki a szájára egy nagyot ütött volna. A felesége tenyere volt az... A­ki haragosan rivalkodott az álmodozó emberre: — Mi az ördögöt csinál kend, nem hagyja aludni a becsületes jó lelket, úgy kelepel kend, mint egy gólya... Gölödin János egy mélyet sóhajtott a keserű fölébredésre, s megfordult a másik fülére. Hej csak mind a kettőre fordulhatott volna egyszerre, hogy ne is hallja mint kelepet az az asszony. Támadt is más­nap innivágya, de olyan olyan nagy, a­milyen még soha, pedig teljes életében mindig volt hozzá való kedve, és min­dig volt szomjúsága... A bor mellett még azután el is keseredett, pedig anyira, hogy őszintén elkeseregte Csobolyó Gergelynek, hogy induljanak ha akar­nak, mert különben a menyhre már megunta az életét, ha nem indul­nak a Pap János országába, inkább felköti magát... Csobolyó ezen rendkívüli véletlenen meghökkent, nem ugyan szeretett barátjának elvesztése, mint inkább a tivornyák eltűnésének szomorú kilátása fölött. — Hiszen indulhatnánk a mikor akarjuk, vigasztaló a vén baka, hanem hát ahoz még más is kell, — úti költség, pénz, még pedig elegendő. Göledin erre már undoran felelt. — Ha csak pénz kell, ne féljen lesz nekem!... Hanem csak ti­tokban tartom a dolgot, hogy az asszony meg ne tudja, mert nem csak a pénzt kaparja el tőlem, hanem még a szememet is kikaparja. Titokban ? Hiszen Csobolyó Gergely sem óhajtotta másként. Gölödin János másnap eladóvá tette ökrét, lovát és mindenféle ingóságait. lelk vett meg tőle mindent, adott hatszáz forintot va­lami ezer forintot érő ingóságért... Gölődin János azután nyakába akasztotta a szőrtarisznyát, abban volt az úti eleség, a pénzzel teli bugyeláris, meg egy pár fehér ruha, arra a célra, ha még az után tisztát kellene váltani. Nem tud­hatja az ember, mikor ér oda. A tarisznyával azután Gölődin János ballagott a kocsma felé, a­hol semmivel egyébbel, mint egy rész ron­gyos szűrrel és egy bikkfa bottal, várakozott reája a tudományos, or­szág világot bejárt kalandor... Göledin Jánost ezen úti készülési jelenet még is meghatotta anyira, hogy midőn a tarisznyát letette az asztalra, nagy érzékenyen szemeit öklével meg-megtörülgette, sóhajtásk­épen nyögvén : — No ha már enyiben vagyunk, —még egyszer utoljára mulas­suk ki magunkat itt ez én édes hazámban ... a melyet én soha sem látok többé. — De azért soha se búsuljon koma, jobb világ lesz ott, vigasz­talá Csobolyó. Göledin nem is búsult tovább, hanem ivott, nyelt mint egy gödény,... még Csobolyó sem ivott úgy, az az, hogy alig ivott... És bölcsen, mert a kalauznak józanon kell maradni... Este­felé aztán kibotorkáztak a kocsmából, a tarisznyát Gölö­din megint nyakába tuszakolta, azután mormogó dúdolás közt elin­dultak nagy részegen a Pap János országa felé... — Megyünk ! megyünk! me... együnk! dúdolá vidoran a túlá­radott boldog Gölődin János... — Csak el ne rántson kend ... vigyázzon kend!... figyelmez­tető őt gyakorta Csobolyó... Kiértek a faluból, és mentek tovább egyenesen az országúton, az az épen nem egyenesen, mert Gölödin János az egyik szélétől a má­sikig rángatta Csobolyót, s ugyancsak megszenvedteté vele a sáros után a kalauzságot, s az utat úgy megcifráztatta, hogy ember lett le­gyen, a­ki a nyomokon vissza bitt volna menni. Mikor azután Gölödin elhalt, Csobolya is elesett vele a sárba, ő csak fölkelt, de Gölödin arra nem volt képes a maga emberségéből. Mit volt mit tenni, Csobolyó hátranézett, s mivel még nem volt messze a falu... hiszen ha így lesz, semmire sem mennek, még alig hogy mentek valamicskét, — mit volt mit tenni, Csobolyó azt a nagy bolond részeg Gölödin Jánost fölvette a hátára, s úgy in­dult el vele a pokolravaló nagy sárban... — Csak egy áldott igaz jó cimbora ez a Csobolyó . . . mon­dotta volna nagy bölcsen Gölödin János, ha józan lett volna, de igy részegen minduntalan csak azt rebegte mámoros lelkesüléssel: — Megyünk . . . megyünk . . . me . . . e . . . gyünk. Nagyon kényelmes dolog volt ez Gölödin Jánosnak, és a mi igaz igaz, tetszett is neki. . . Mikor már jó messzire értek a falutól, Csobolyó Gergely meg­­állott kedves terhével, hátranézett, látta hogy a falu már jó messze van, ezt pedig abból látta, hogy a falut már nem látta, és még hozzá már elegendő sötét is volt a teherteli megkönnyítéshez. Csobolyó, a vén kópé, ekkor szépen letette válláról a törődött ci­mborát, a­kin ekkor örömmel fedezte föl, hogy kényelmes hintázó

Next