Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-02-16 / 22. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 22 Kedd február 16-án 1861. NÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivaközlöny az irodalom, társasélet, művészet, tatába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 új frt. Félévre........................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek; egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő, és divat köreből. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁLMÁN. Ismerem önt. — Báli viszhang. — — Ismerem önt! — mondád lányka . S hozzá éles gúnymosolylyal, ...Súlyos a vád, és nem tanácsos Tréfálózni a dologgal.. . Ha nem tudnám, hogy csalódol, Még búza is volna ok tán , Ha nem így csak nevetem, hogy Mint csalódik sokszor a lány. Ha valaki, én szeretném, Hogy ismernél s értenél már , Lelkem e szép pillanatra Nem remegve, de büszkén vár. Hadd tárulna föl előtted Lelkem benső zárt világa, Látni fognád legalább, hogy Te vagy annak szép virága. Sejtem okát s tudom is tán A dacosan gúnyos hangnak ; De nem hittem, hogy egy-két szó, Oka lesz ily nagy haragnak. ...Emlékezem, azt mondtam, hogy Ejnyebe szép az a párja, S egy szép lányra mutattam, ki Előttünk a csárdást járta. Elpirult szép halvány arcod, S elborult e pillanatban; De mert nekem jól esett ez , Nézzelek csak és folytattam: „Nemde szép lány, gyönyörű lány, S milyem jól áll a pártája ?!“ — És te arcod elforditád, S alig adtál választ rája. Hallgatag és szótlan lettél, — Éb e perctől én vidámabb. ...Szerelmednek a legelső jelensége volt ez nálad ... Lön szokatlan jó kedvem, és Akkor mondád : ismerem önt! — Pedig lássa szép virágszál, Most nem ön, — én ismerem önt. S mit a pártas lányról mondok ?. .. (Sok bajt fog ez még okozni !) Gyanúra hogy ok ne legyen. Tisztába kell ezt is hozni ...Nem tagadom, mondtam, hogy szép . Párta és lány szépsége nagy, — De ezzel nem zártam azt ki : Hogy te még is sokkal szebb vagy ! — ...Jól tudom, hogy még nagyobb bűnt követtem el a pártával, A menyiben másét mertem Dicsérni nagy bátorsággal... Ám ezzel sem az volt mondva : Mintha tiéd nem jól állna. ...De próbáld meg, a fejkötő Még százszorta jobban állna.------Vecsey Sándor. PETŐFI SÁNDOR ÉLETÉBŐL. (Jellemrajzok.*) Kenyérvizétől. I. Egy kis szász városban, 1849 első hónapjai valamelyik napján, délelőtt földszinti szobában, vaseszköztől szándékosan összehasított bársony kereveten ül egy bánatos nő , siró csecsemőjét ringatja karjain, s olykor forró könyeket hullat a halvány képű kisdedre. Kitárul az ajtó, kopogtatás nélkül lejt be, vagy inkább szélesen tör elő egy igénytelen külsejű, borzas, törődött inggalléra, kopott kávészin posztó magyarkába öltözött ifjú, fegyvertelen bár, de övre szorított fél kardszijjal. A nő látásán megdöbbenni látszik. Közeledik, s az asztalra tevén mindkét kezét, illedelmesen, akadozva és halkan kérdi: — Itt lakik ** barátom. — Itt. — Hol van ? — Börtönben.. . . — Börtönben ? . . . kinálatlan a nő mögé ülve, megcsókolja az alvó gyermeket. — Uram! — kérdi a nö, — el is feledtem, kihez van szerencsém ? — Bocsánat, én is elfeledtem kérdeni. Kegyed az ő neje ? És e gyermek az önöké ? — Az, és ön ? — Én Petőfi vagyok. A nő tisztelettel állott föl, s merőn nézte a dalnokot. Sápadt arca biborszint öltött, s az öröm , bánat és visszaemlékezés uj könyeket csalt szempillái alá.. .. Sokat elmeséltek, sokat elbeszéltek ketten. — De parancsoljon kegyed egy pohár bort, — szólt egyszerre Petőfi, — hiszen „magyar költők vagyunk.“ A nő nem csöngetett, nem parancsolt senkinek. A kerevet csipkés párnájára helyezé az alvó kisdedet, s maga futott örömteli szívvel, hogy bort hozzon a fölvert pincéből. .. Sietett, hisz a költő szomjazott, s még a csapot is félig nyitva feledvén, elfolyt az a kevés bora is, ami volt. Midőn ismét a szobába lépett, látja, hogy a siró gyermeket a sétáló dalnok ringatja, kinek csókjaitól az teli szájjal zokogott. — Szereti ön a gyermekeket ? — Én? Nekem is van messze... messze földön. .. Épen ily szép . .. Tán nem és ő, ketten simák ez órában utánam. Sóhajtott, könyeit törte, s nagyot ivott a kupából. . Ismét ivott, ekkor vette tán észre, hogy mást nem is kínált. Midőn elbúcsúztak, önkéntesen csókolák meg egymást. Menyi változás azóta. . . . *) E kéziratot pár év előtt kaptuk, midőn Kenyérvizy nevével többször találkoztak az olvasók, igen érdekes és hazafias szellemű erdélyi tudósítások alatt. Azóta fájdalom, Kenyérvizy is meghalt, s Erdély egyik leglelkesebb fiát veszte el benne. Szerk.